Varjak lakomája

A tűz és jég dala sorozat negyedik kötete is hű maradt címéhez. Varjak lakomája, vagyis a királyok és csatáik után maradt tetemeken marakodó túlélők könyve. 

Mielőtt belekezdtem volna, meglepően sok negatív megjegyzést hallottam róla. Sokan unalmasnak találták és többen panaszkodtak kedvenc szereplőik hiányára. Nos, valóban csak a fél szereplőgárda jutott szóhoz benne, amit egy-egy új karakter felbukkanása fűszerezett kicsit. Épp ezért tartottam cseppet ettől a résztől. Aztán, ahogy elkezdtem olvasni, eloszlottak aggályaim.

Közel 900 oldalával nem épp vékony könyv, ám az utolsó száz oldal függelék, szerzői és fordítói megjegyzés, illetve egy kis ízelítő a következő részből, a Sárkányok táncából. 

A borító ezúttal is egyszerű, ám nagyszerű és végre egy kis színváltozatosság az előző két könyvhöz képest. Alexandra Kiadó most is remek munkát végzett vele.

Fülszöveg:

"Az ősi Westeros földjén lassan véget ér a hosszú, véres háború, Észak ifjú királya halott, családja ősi székhelye romokban hever, a sebeiket nyalogató hadvezérek és királyi házak meghúzzák magukat. A nyugalom azonban látszólagos – a koncért mások is vetélkednek. A Vas-szigetek harcias népe a Hét Királyság zöld földjeire vágyik, miközben a kikötőkben egyre több tengerész regél a Sárkánykirálynőről és három sárkányáról…"

Viszonylag sokáig tartott, mire átrágtam magam rajta, de nem azért mert unalmas volt. Párhuzamosan vele hat másik könyvet végeztem ki, így mindig ahhoz nyúltam, amihez épp kedvem volt. Ez a sorozat pedig nem a cukorszirupos, rózsaszín eseményekről híres, így mikor valami könnyen emészthetőt akartam, más olvasnivaló mellett döntöttem. 

Szerintem nem unalmasabb, mint az előző részek. Martin stílusa még mindig megfontolt, cseppet terjengős és szerteágazó. A Kardok vihara csupán a végén elszaporodott vérengzéseknek köszönheti nagyobb rajongótáborát. Ha abból a kötetből kivágjuk a vérfürdőt, pont olyan könyvet kapunk, mint ez.

Ezzel már el is árultam, hogy nem kell nagy méhszárlásokra számítani a Varjak lakomájában, ám még így is akad benne meglepő fordulat bőven. Természetesen most is a kötet végébe sűrítve a legjavát. 

Ahogy az előző részeknél, úgy most is volt olyan karakter, akiről szívesebben olvastam és olyan is, aki cseppet sem érdekelt. Engem inkább bosszantottak az egy-egy fejezet idejére feltűnő, majd eltűnő karakterek. Cseppet sem érdekelt például, mi történik a Greyjoy-ház táján, vagy épp Dorne-ban. Bár az utóbbit még mindig szívesebben lapozgattam.

Ellenben Jaime, Brienne és a két Stark lány mindig izgalmasnak tűnt, ahogy Sam és Cersei részei is.

Minden egyes kötettel formálódik kicsit véleményem a karakterekről. Ebben a részben például Cersei elvesztette minden vonzerejét. A sorozat elején kedveltem az ármánykodását, ahogy próbálta megszerezni a hatalmat és védte a gyerekeit, most viszont ugyanolyan tehetetlen uralkodónak bizonyult, mint megboldogult férje. Ezen pedig az önteltsége és förtelmes viselkedése Jaime-el nem sokat segített. 

"Brienne: Állj mögém!
Jaime: Nem, te állj mögém!
Medve: Ó, ti ketten, menjetek szobára!"

Ikertestvére annál okosabbnak és szimpatikusnak tűnt. Bár kétség kívül igaz, hogy a Lannisterek közül Tyrion örökölt a legtöbbet apjából.

Brienne a fejlődése miatt volt érdekes. Átértékelt mindent, mióta megismerte Jaime-t és tetszett, ahogy gondolataik újra és újra a közös kalandjaikra terelődtek. Sajnáltam, hogy nem találkoztak többet és Brienne utolsó fejezete után úgy tűnik, már nem is fognak. Pedig micsoda egy furcsa és vicces páros volt az övék.

Sansa végre kezd felnőni, így ő is jelentős fejlődésen megy keresztül, aminek rettentően örültem. Ki nem állhattam, míg nyafka, buta liba volt, ám most Kisujj gyámsága alatt igazi játékossá kezd edződni.

Arya továbbra is küzd, de ő már csak ilyen harcos fajta, ezért nem aggódom érte. Igaz, az őt ért veszteség eléggé meglepett. Martin előszeretettel csonkítja meg szereplőit a szokásos testi, telki kínzások mellett.

Sam szerethető figura, ám én mégis csak Aemon mester jelenléte miatt kedveltem a nézőpontjait.

Ahogy mondtam, a többiek nem hoztak lázba, sőt néhányan fel is dühítettek. A sok ostoba, mind a sárkányokra pályázik, amihez Daenerysnek lesz egy-két szava.

Apropó sárkánykirálynő, ő és még sok számomra kedves karakter kimaradt ebből a könyvből, amit a szerző meg is magyaráz olvasóihoz intézett levelében. Még a szokásosnál is terjedelmesebbre sikerült a könyve, így kénytelen volt elfelezni. Épp ezért a Varjak lakomája csupán az események egyik felét tartalmazza, míg az ötödik könyv, Sárkányok tánca a másik felét.

Ebben a kötetben szinte szó szerint varjak lakomáznak a tetemeken és billegnek az erőviszonyok. Eléggé összekuszálódott, ki kinek az oldalán áll, már ha még vannak oldalak. Lassan már nem a koronáért megy a harc, hanem a puszta túlélésért. 

Még mindig nem tudom, hogyan lehetne befejezni ezt a sorozatot, ám ezen még ráérek agyalni az utolsó kötet előtt, amire még sokat kell várni.

A következő rész azonban már itt csücsül a polcomon és bár úgy gondoltam, várok még vele (ismét könyvtárt fosztogattam, így van bőven olvasnivalóm) a Varjak lakomája befejezése elhúzta a mézesmadzagot. Tudni akarom, megússza-e Cersei saját csapdáját, megtanul-e Jaime fél kézzel harcolni, hogyan boldogul Arya és mit tesz Kisujj, mikor a fülébe jutnak a királyvári események? No, meg fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mi a helyzet a többi, ebből a részből kimaradt szereplőkkel. A baj csak az, hogy ha a Sárkányok táncát is kiolvasom, még éveket kell várnom a folytatásra.

Összességében tehát ez a kötet is tetszett, mint az eddigiek és bátran ajánlom a sorozat rajongóinak. Nem kell megijedni a negatívabb megjegyzésektől, Martin ebben a könyvben is hozza a formáját.