A borító mutatós, de a ház a képen nem épp olyan, mint a történetben. 448 oldal, tehát nem egy rövid kötet, ám ez az írónőtől megszokott dolog.
Mielőtt bármi mást írnék róla, meg kell jegyeznem, hogy vagy én változtam nagyon sokat az elmúlt évek alatt, ezért korábban kellett volna olvasnom, vagy egyszerűen el kellene engednem azokat a könyveket, amelyeket csak halogatok és halogatok. Igen, sajnos csalódtam.
Fülszöveg:
"1862 nyarán ifjú művészek maroknyi csoportja jelenik meg a Temze partján álló Birchwood kúriában. Vezetőjük a kimondottan szenvedélyes és kiemelkedően tehetséges Edward Radcliffe, a tervük pedig az, hogy a külvilágtól elzárkózva, ihletet keresve, alkotásba merülve töltik a nyarat. Mire tervezett tartózkodásuk véget ér, egy nő gyilkosság áldozata lesz, egy másiknak nyoma vész, eltűnik egy nagy értékű tárgy, és Edward Radcliffe élete romokban hever.
Másfél évszázad múltán Elodie Winslow, a fiatal londoni levéltáros egy mappában két látszólag összefüggéstelen dokumentumra bukkan: az egyik egy elragadó külsejű, Viktória-kori öltözéket viselő nő fényképe, a másik pedig egy művész vázlatfüzete, melyben felfigyel egy folyókanyarulatban álló, kétormú ház rajzára.
Vajon miért találja Elodie oly ismerősnek Birchwoodot? És ki lehet a régi fényképen látható fiatal nő? Fény derül-e valaha is a titkára?"
Nagyon sok problémám volt ezzel a történettel. Mielőtt azonban elkezdeném sorra venni, milyen banánhéjakon csúszott el számomra ez a könyv, el kell mondanom, mit vártam volna tőle.
Nos, emlékeim szerint Kate Morton remek kis családregényeket ír. Általában két ídősíkon dolgozik, a múltban és a jelenben, és ezt a két szálat fokozatosan szövi össze. Persze mindig akad benne romantika, és a múltbéli szál általában valamilyen tragédiával terhelt, de összességében úgy emlékeztem a könyveire, mint kellemes olvasmányokra. Szóval leginkább komfortos olvasmányt vártam tőle, ami kellemesen fenntartja a figyelmemet, de nem kell rajta sokat agyalni, csak haladni a sorokkal. Ezt azonban most sajnos nem kaptam meg. Nem volt komfortos, csak furcsa, és sokkal, de sokkal többet gondolkodtam rajta, mint szerettem volna. Na, nem azért, mert olyan csavaros lett volna, hanem mert próbáltam rájönni, mi is volt a szerző szándéka ezzel az egésszel. A történet ugyanis úgy el van csúszva, mintha a szerző különféle történet-ötletekből toldozta volna össze.
Kezdjük a címnél: Az órásmester lánya. Ez alapján az olvasó feltételezheti, hogy a kötet főszereplője ennek a bizonyos órásmesternek a lánya. Vagy ha esetleg mégsem, akkor valaki, aki ismeri ezt a lányt, közeli kapcsolatban áll vele, vagy ha már múltbéli szál, mondjuk róla írja a doktori disszertációját. Szóval valahogy ő lenne a történet kulcsfigurája. Hah, nem! Ennek a könyvnek egy főhőse van, egy ház. Igen, jól olvastad, egy házról szól ez a könyv, szóval lehetett volna a címe: Brichwood manor és akkor sokkal, de sokkal több értelme lett volna ennek a csapongó katyvasznak.
Azért állítom, hogy a ház a főszereplő, mert lényegében ez az egyerlen dolog, ami összeköti a sok szereplőt, akik különböző évszázadokban vagy évtizedekben élnek. Igen, itt jön a képbe a másik probléma, nem két idősík van, hanem vagy egy tucat. Ehhez pedig sok-sok mellékszereplő társul, akiknek élete szintén kibontakozik a lapokon. És hogy ez miért probléma? Mert teljesen elveszti a történet a fókuszt. Miről is akar szólni? Az órásmester lányáról? Egy levéltárosról, akinek szabadulnia kellene az eljegyzéséből? Egy nyomozóról, aki szeretné visszakapni a gyerekeit? Egy csellista és egy hegedűművész tragikus románcáról? Egy anyuka második világháborús megpróbáltatásairól? Egy életcélt vesztett első világháborús katonáról? Egy kislányról, akit a szülei bentlakásos iskolába küldenek? Vagy egy másik kislányról, akit bűntudat gyötör? Esetleg egy gyémántról? Mert mindez bele van szuszakolva ebbe a könyvbe. Csakhogy az említett házon kívül nem sok minden kapcsolja össze ezeket a szereplőket. Sőt, a problámáik felvillannak, majd jön a következő szereplő és feledésbe is merülnek. Rengeteg, de tényleg rengeteg témába és karakterbe belekapott a szerző, kidolgozni azonban már nem sikerült mindegyiket, de nem is ez volt vele a probléma. Hanem a nyilvánvaló tény, se a szerző, se az olvasó nem tudja, miről is szól ez a történet. Ez a fejetlenség pedig teljesen megöli az olvasási élményt.
A fülszövegben feltüntetett két szál lenne ugyebár a hangsúlyos. Csakhogy, míg a 19. századi történet lassan, darabosan, de ki van fejtve, addig a másik elindul a könyv elején, majd cirka 300 oldallal később folytatódik, hogy aztán kapjon egy összecsapott és teljesen nyitott lezárást. Káosz ez a könyv. A szerzőnek inkább novellákat kellett volna írnia a már említett címmel...
Az olvasási élmény tehát darabos, csapongó. Hol a 19. században járunk, hol napjainkban, hol az első és hol a második világháború idején. Ráadásul mindig újabb és újabb szereplő bukkan fel új problémákkal, míg a korábbiak vagy ejtve vannak, vagy pihennek, de olyan hosszan, hogy az olvasó már teljesen el is veszíti irántuk az érdeklődését.
A narráció is épp ilyen kusza. Két hang váktakozik a könyvben. Egyik az írónő elbeszélői hangja, a másik pedig egy kísértet sejtelmesnek szánt utalásokkal teli monologizálása. Nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könyvben, ám engem az utóbbi inkább bosszantott. Mert a katyvasz egy dolog, de ez az indolkolatlan természetfeletti szál, na, ez koronázza meg igazán a történet káoszát.
Adva van egy kísértet. Egy "véletlenül" meggyilkolt nő szelleme, aki emberek fülébe duruzsol, és elvileg szeretne hatni rájuk, de lényegében egy békés kis entitás, aki boldogan kísért, hiába búsong és hiába tölt majdnem fél évszázadot egy fedél alatt a gyilkosával. Ja, egyébként volt itt másik halott is, de kísértet csak egy van, mert csak. Semmi, de tényleg semmi értelme nem volt ennek a narrációnak, mert mindent, amit a kísértet elmondott, elmondhatott volna más is. Gondolom, az írónő azt hitte, így misztikusabb vagy hitelesebb lesz, ám épp az ellentétét érte el vele.
Ráadásul (Spoilerek kövekeznek!) annyira elcsépelt volt a kísértet története, tele lerágott csonttal. Nehéz sorsú kis árva lányka rossz útra kényszerűl, de jön a nagybetűs szerelem és minden megoldódni látszik, ám végül mégsem lehetnek egymáséi, tragédia, sztori vége. Olvastam már hasonlót? De még mennyit! Tipikus és klasszikus történet, amiből egy elem lehetett volna izgalmas, a hölgy halála, de azt is sikerült elszúrni. Banális halálnem lopott ötlettel. Persze, nem biztos, hogy lopott, de ez a könyv 2018-as, a Sarah kulcsa pedig 2006-os, így Kate Morton meríthetett belőle. Kár, hogy a kivitelezés sokkal gyengébbre sikerült.
Összességében tehát ez egy teljesen kaotikus történet. Sok témát feldob, renegteg a szereplője, de mind csak lebegnek egy kísértetjárta ház üres szobájában. Nem lehet igazán kapcsolódni velük, annyira csapongó az egész. Nem így emlékeztem a szerző munkáira, csalódtam.
Nekem tehát nem tetszett ez a történet, így nem is nagyon menrém ajánlani. Ha valaki még nem olvasott Kate Morton kötetet, ne ezzel kezdje. Kizárólag azok kezdjenek bele, akiket nem zavar a darabos történetvezetés, sem az indolokatlan természetfeletti vonal, és romantikus beállítottságúak. Ó, és az sem okoz nekik problémát, ha egy-egy cselekményszálnak nincs vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése