Porifera

Egy hét hosszú idő. Egy hét betegen az ágyban még hosszabb. Egy hét betegen, mikor ezer meg egy terved volt, szivacs. Egy jó nagy porifera.
No, de kezdek túl lenni rajta, így talán egy blogbejegyzést is összehozhatok ujjtornának. Magasröptű gondolatokra azonban még (vagy inkább egyáltalán) nem vagyok képes. Inkább azt veszem számba, mit tettem, míg bacilusok táncoltak agysejtjeim helyén, illetve mit kellettem volna tenni, ha más buksijába költöztek volna. Ergo, helyzetjelentés következik.
A bacilusinvázió múlt hétvégén kezdődött. Még csak éreztem, hogy valami készül. Gondoltam, náthás leszek, amit kifejezetten utálok. Így nem törődtem túl sokat a jelekkel.
Szépen elterveztem, hogy mivel befejeztem A szél árnyékát (amint minden megszálló kitakarodik a fejemből, írok róla egy bejegyzést), az elkövetkező két hétre a Forevert viszem magammal. Elterveztem, mikor megyek jógázni, hogy kihasználhassam az összes lehetőséget még a tavaszi szünet előtt. Elterveztem, hogy mikor melyik órára készülök fel, hogy időben megírom a latin házit. A hétvégére pedig társasági programokban gondolkodtam valamelyik barátom társaságában. Szóval volt egy rugalmas ütemtervem, amihez társult még egy kis plusz is.
A pluszt egy srácnak köszönhettem, nevezzük Mr. A.-nak. Ő ugyanis megtört egy elég régóta tartó ciklust az életemben, mi szerint legalább általános iskola nyolcadik osztálya óta, nem kaptam semmit nőnapra. Akkor is csak azért kaptam kaktuszt vagy rózsát, mert az osztályfőnökünk is férfi volt és ráparancsolt a fiúkra. Így nagyon meglepődtem, mikor Mr. A. elővarázsolt egy tábla csokit vasárnap este, hogy boldog nőnapot kívánjon előre is. (Azért előre, mert nőnapon nem találkozunk.) Aranyos volt, le is dumáltam vele egy programot a következő hétvégére. Így még egy tennivaló került a listámra, amit a bacilussereg huszárcsapással át is vágott.
Hétfő reggel éreztem, hogy támadnak. Náthásan, fejfájással ébredni nem jó jel. Aztán a szokásos reggeli rohangálás után, mikor már órán ültem, bevetették a nehéz fegyverzetet. Hidegrázás, szédülés és a koncentráció teljes hiánya nem túl kifizetődő, mikor béketárgyalásokat kellene követni. Következő órára már csak becsoszogtam, mint egy zombi és végig meredten bámultam magam elé. Attól féltem ugyanis, hogy leszédülök a székről, vagy rosszabb esetben viszontlátom a reggel leküzdött pizzás csigámat. Nem voltak túl biztatók a kilátások. Be is támadtam a gyógyszertárt, amint szabadultam az egyetemről.
Éjjel azonban gyógyszer ide vagy oda, semmit nem aludtam a láztól, így másnap már csak egy órát vállaltam be. Aztán Puccaval töltöttem a fél napot. Kínkeservesen megírtuk a latin házit. A sikeren felbuzdulva este úgy gondoltam, nem lesz itt baj. Reggelre összeszedem magam, délelőtt megtanulom a maradék latint és tartom magam előzetes terveimhez. És ekkor bevetették az atombombát. Mocsok bacilusok egész éjjel küzdöttek, aminek eredményeként 0 perc alvás, órákig tartó gondolkodás, vacogás és hányinger után feladtam. Reggel 5:40-kor kipattantam az ágyból és az első vonattal húztam haza. Szobatársam már így is hősiesen bírta a köhögő és orrfújó rohamaimat.
Terveimet mind lemondtam vagy elnapoltam és miután az orvosom adott muníciót a harc folytatásához, a hét további részét otthon, párnák között töltöttem. Két nap alatt elhasználtam 80 zsebit, miközben egymás után néztem a rosszabb és kevésbé rossz filmeket.

Csak gyorsan számba véve:
A rettegés mélye - Azt hittem tinifilm, erre ez egy horror akart lenni, bár lövésem sincs, mit kellett volna ijesztőnek találni. Talán a körös csajt megszégyenítő kúszást, ahogy a kísértetek lemásztak a lyukba? Mi a fenéért nem képesek simán sétálni? Miért kell mindig kivitelezhetetlen mozdulatokkal mászniuk? Amúgy ez még a szórakoztatóbb kategóriába tartozott.

Fading of the cries - A mélypont. Óva intek mindenkit ettől a kritikán aluli szarságtól. Csak azért nem kapcsoltam ki három perc után, mert nem volt erőm kimászni az ágyból. Amúgy ez is horror akar lenni, bár inkább paródiának mondanám. Értelem, látvány, izgalom teljes hiánycikk, ám van helyette egy csapat zombi, akik először szokásos csoszogó hullák, majd lesprintelik a szereplőket és végül képtelenek felmászni egy létrán. Ehhez van egy rossz tartású, (komolyan elküldeném ortopédiára...) sötét megmentő, aki hülyén fogja a kardját és bár a film 90%-ában zombik elől szaladgál, mikor megmentő akcióra megy, SÉTÁL! mert ő nagyon ráér. Még sorolhatnám a hajmeresztő ostobaságokat, de inkább csak annyit mondok: ilyen rossz filmet régen láttam.

Az erő krónikája - A sztori nem rossz, de miért, ó miért kell újabban minden filmet vacak kézi kamerával felvenni? Nem, ettől nem lesz hitelesebb. Ettől csak bosszantóan gagyi lesz. Förtelmes, nem is nevezhető képi világnak, amit itt produkáltak. Az emberek azért mennek moziba, hogy valami szép, látványos dolgot lássanak, valami vizuális élményt, nem valami házi videóra hajazó vackot. Soha többé nem nézek kézi kamerás filmet. Ezt is csak azért szenvedtem végig, hogy megtudjam, mi a sztori vége.

Underworld 4 - Kellett valami, ami igazi akció és igazi látvány egyben. Nem csalódtam ezekben, viszont a történet egyre laposabb lesz. Az első volt a csúcs, a második erőltetettnek tűnt. Aztán jött a harmadik és ismét azt mondtam, tudnak ezek valamit. Erre ott folytatják ahol a második rész véget ért és még nincs vége. De legalább megkaptam a pörgős, lövöldözős, látványos filmet, amit akartam. Bár a vérfarkasok ritka gagyik lettek. Mi van, szabadságolták a látványtervezőket? Csak Underworld rajongóknak ajánlom.

Sherlock Holmes 2 - Az első rész nem igazán tetszett. Többet vártam tőle, főleg a nagy felhajtást tekintve. Ez a második film azonban kárpótolt. Több humor és kicsit változatosabb akció. Szórakoztató volt, de még így sem lettem Holmes rajongó. Nekem ahhoz még mindig kevés volt.

Hanna, gyilkos természet - Kedvelem Saorise Ronant. Nem volt rossz film, de nem is ütött úgy, ahogy vártam. Legnagyobb szívfájdalmam pedig, hogy csak menekül, harcol és a végén nem tud meg semmit. Kevés a sztori. A zene és a bunyó kombinációja viszont tetszett. Egyáltalán nem durva film, meg lehet nézni gyenge idegzetűeknek is.

Ezeken kívül ráfanyalodtam a televízióra. Hiszen mit csináljon az emberlánya hajnali 3-kor? Így reggelig, míg el nem álmosodtam, National Geographic Chanelt néztem. Egész jó műsorokat fogtam ki: Hadisírok feltárulnak, Náci halálosztagok. Szereztem egy csomó új ismertet, mint a szifilisz és a skorbut.
A legjobb mégis az volt, mikor elegem lett a gagyi filmekből és úgy döntöttem, én pedig értelmes és tartalmas műsorra fogom tapasztani láztól csillogó szemem és leemeltem a polcról az egyik videokazettámat. Bizony, nekem még ilyen elavultnak számító dolgaim is vannak. Így volt egy szép délutánom Az oroszlánkirály és A szépség és a szörnyeteg társaságában. Ezek a kedvenc Disney meséim és még most, húszmilliomodik alkalommal is tudok izgulni a szereplőkkel és nevetni a poénokon, amiket kívülről tudok. A mostani filmek gyártói igazán példát vehetnének róluk. A karakterek kidolgozottak, a háttér pedig egyszerűen csodálatos. A régi Disneynek nincsen párja.
Szóval egy hét vegetáció és agypusztítás volt terítéken. Most viszont a bacilussereg kezd visszavonulót fújni. Ideje volt, többet nem lóghatok óráról. Vissza a rendes kerékvágásba.


Végezetül el kell dicsekednem, mit kaptam múlt héten. Amerikai levelezőtársam hosszú idő után (júliusban írtam neki utoljára) ismét jelentkezett. Kaptam tőle és szép hosszú levelet és egy képeslapot, ami gyűjteményem éke lett. A fenti képen látható a lap könyveim előtt. A képeslap ugyanis Cassandra Clare Clockwork Angel című könyvéhez készült. Nagy rajongója vagyok az írónőnek, a fényképen háttérnek épp ezért választottam az ő könyveit és már alig várom a Clockwork Angel megjelenését, amit áprilisra ígért a kiadó.
Hihetetlenül boldoggá tett az a képeslap.