Kolibuli

Lassan másfél év kolis élet után csak most, a héten szántam rá magam arra, hogy kolibuliba menjek. Nem élek túl nagy kollégiumi társas életet. Jó, ha látásból tudom, ki lakik a szomszédban és csak néhány hónapja tudtam meg, merre van a tűzlépcső. Gáz vagy sem, nem nagyon érdekelnek az ilyen dolgok. Én csak aludni, enni és tanulni járok a koliba, hogy Mr. A. szavaival éljek: kolilakó vagyok és nem kollégista.
Szóval nem vonzottak a földszinti partik. Amúgy sem szeretem az olyan bulikat, amiket Dj kezdetű egyének tartanak. Most azonban kitett magáért a szervezőbizottság és egy koncertet hozott össze nekünk legnagyobb örömömre. Szóval a szerda éjjelt és a csütörtök hajnalt Paddy and the Rats koncerten töltöttem.
Koncertjelentés következik:

Korábban már írtam erről a bandáról, így nem ismétlem magam, csak annyit fűznék hozzá, hogy még mindig bírom ezt az ír-skót, ugrálós kocsmazenét. Iszonyat jó bulikat tudnak csinálni.
Nos, mivel a kezdést 22:00-ra írták ki és mint mondtam, nekem csak le kellett másznom a földszintre, fél tízre rendeltem a küszöbre Mr. A.-t. Ő is kedveli ezt a bandát, úgyhogy nagy lelkesen igent mondott, mikor elhívtam. Szobatársamat azonban nem sikerült lecsábítani.
Az egész délutánt prezentáció készítésével töltöttem, ami másnapra, vagyis csütörtökre kellett. Már olyan szinten elegem volt és fáradt voltam, hogy Hetalia képekkel nyomattam tele. Részben kapcsolódott a témához, hiszen ezekről az országokról beszéltem a diák mellé, de a fő érvem mégis az volt: "Olyan cukik!" (Ezért ehhez a bejegyzéshez a felhasznált Hetalia képeket választottam díszítőelemnek.) Szóval a nagy készülődésben eléggé lefáradtam, így jól jött az a tábla Milka csoki, amit Mr. A. magával hozott. Nagyjából a háromnegyedét én tömtem be. Kellett a cukor, hogy bírjam a koncertet.
Azon cseppet sem lepődtem meg, hogy késtek. Már hozzászoktam korábbi koncertélményeim alkalmával. Mivel pedig volt társaságom, és amúgy is elég nagy volt az évfolyamom népsűrűsége, egyáltalán nem unatkoztam.
Aztán több mint fél óra csúszással végre elkezdtek játszani.
A terem elég picike volt és a sok érdeklődő miatt, meglehetősen zsúfolt is. A szélére húzódtunk, mert tudtam előre, itt pogózni fognak.
Egész más fiúval koncertezni. Én előbb idegesebb lettem tőle. Amúgy is nehezen oldódok, így meg szabályos jégtömbnek éreztem magam. Ez az állapot azonban csak addig tartott, míg lement a próbaszám és elkezdődött a következő. Ekkor ugyanis kicsit beljebb invitáltam Mr. A.-t, aki átvéve az irányítást bevitt a sűrűjébe. Pont ennyi kellett, hogy feloldódjak.
Innen végigugráltuk a koncertet, megúsztuk a lökdösődést és baromi jól éreztük magunkat. Csupán háromszor léptem rá a lábára...
Ezek a srácok még mindig nagyon értenek hozzá, hogyan kell jó hanglatot teremteni. A dalok közti átkötő szöveg, bár szinte kivétel nélkül alkoholról vagy/és nőkről szólt, nagyon jól illett az összképbe. Nem ártott nekik sem a hely szűke, sem a fullasztó meleg, rendíthetetlenül játszottak több mint egy órán keresztül. Ráadásul be is vonták a közönséget, amit én mindig nagyra értékelek. Egy lassabb szám erejéig leültettek mindenkit, aztán meg hirtelen átváltottak egy pörgősebb dallamra, mire úgy ugrottunk talpra, mintha izzana a padló, hogy tovább ugráljunk.
Összességében nagyon jó buli volt, nem bántam meg, hogy elmentem, sőt. Mr. A. is jól érezte magát, ami külön öröm.

Helyzetjelentés:
Végre itt a tavaszi szünet. Pihenhetek, lazulhatok és olvashatok kedvemre.
Nagyon bepörgött a szervező énem, már most programokat gyártok magamnak a szünet utánra. Elsősorban a Könyvfesztivál miatt vagyok besózva, de van még jó néhány ötletem, mivel üthetem el az időt Pucca és Mr. A. társaságában.
Ma csajos estét tartok egy kávé, F. barátom és két általánosból ismert havercsaj mellett. Az egyiküket nem láttam már vagy egy éve, mivel Németországban lakik és csak ritkán jár haza. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy megy sora odakint.
És egy megjegyzés a legvégére: Néha egy ölelés többet mond bármi másnál.