Erről nem beszélünk

Egy kis magyarázattal kell kezdenem könyvtárazási szokásaimról. Hiába megyek mindig egy rövid listával könyvtárba, elég gyakran eltérek tőle. Általában a friss megjelenések polcán szoktam valami csábítóbbra bukkanni, ám előfordul olyan eset is, mint ennél a könyvnél, hogy meglátom a polcon, beugrik, hogy valahonnan ismerős, és már jön is velem. Így vittem haza ezt a meglehetősen megosztó kötetet.

A borító enyhén szólva is fura, de nagyon jól passzol a "történethez". Ahogy ránézünk az arcra, érezzük, hogy valami nem stimmel, mégis látjuk az összképet, pont mint a kötet második része. Ha viszont megfordítjuk, egy groteszk arcot kapunk, és nem értjük, miért vagy hogyan, pont mint a kötet első része.

Egyébként 206 oldal az egész, ám így is rémesen túl van nyújtva.

Fülszöveg:

"Végre ​magyarul is olvasható a kortárs amerikai irodalom egyik legizgalmasabb, legprovokatívabb fiatal hangjának első regénye. Az Erről nem beszélünk főszereplője egy író, aki egy csapásra a közösségi média sztárjává válik, amikor felteszi a milliódolláros kérdést „a portálon”: Lehet-e a kutyáknak ikertestvérük? A tizenöt perc hírnév azonban egy pillanat alatt a háttérbe szorul, amikor kiderül, hogy születendő unokahúgánál súlyos rendellenességet állapítottak meg. Az író Ohióba utazik, hogy támogassa a nővérét, és felajánlja neki, hogy elviszi egy olyan államba, ahol legális az abortusz. Testvére végül megszüli a kislányt, aki néhány hónappal később meghal, majd megérkezik a hatalmas kórházi számla.

Lockwood életrajzi elemeket is tartalmazó regénye a valódi emberi kapcsolatokat és az élet kiszámíthatatlanságát állítja szembe az internet gondosan megkonstruált alternatív valóságával. Az Erről nem beszélünk megrázó, éles hangú, briliáns humorú társadalmi és politikai szatíra, szerelmes levél az átnetezett éjszakákhoz."

Rettentően haragszom a szerzőre. Ez a kötet ugyanis teljesen öncélú, és bár egyáltalán nem jó könyv - sem irodalmi, sem olvasói szempontból -, az ember bűntudatot érez, ha leszólja. A legnagyobb sikere tehát az az érzelmi zsarolás, amit az olvasóival tesz. Nem, nem fogom hagyni, hogy ezt rajtam is gyakorolja, mert erről a problémáról igen is beszélnünk kell.

A kötet két részből áll, ám az első rész cirka 20-30 oldallal hosszabb, mint a második. Ez pedig száz oldallal több, mint amit önkínzás nélkül végig lehet olvasni. Szóval beszéljünk először erről az öncélú papírpazarlásról.

A narráció olyan, mintha az internet legmélyebb bugyrainak kommentszekcióját olvasgatná az ember. Ostobaság, összefüggéstelenség, céltalanság és indokolatlan szexuális utalások katyvasza. A szerző konkrétan leírja mennyi szennyet fogyaszt a világhálón, és bár tudja, hogy ez nem egészséges, és azt is tudja, hogy már a függőség szintjére lépett, nem foglalkozik vele. Ahogy nem foglalkozik az olvasókkal sem, csak hányja eléjük az emberi butaság megnyilvánulásait. Konkrétan olvashatatlan ez a rész. Nincs összefüggés a pár soros értelmetlen mondatok között. Nincs üzenet, nincs semmi, csak a digitális világba hányt hülyeségek.

Mikor elkezdtem ezt a könyvet, tudtam, hogy az eleje küzdős lesz, mert mindenhol azt hallottam, hogy a kötet eleső fele rossz, na de a második feléért megéri végigolvasni. Nos, jelentem, ez nem igaz. Az első fele egy szutyok, senki sem veszít semmit, ha kihagyja, amúgy sincs összefüggésben a második felével. Ráadásul ez az első rész a hosszabb, így egy idő után fogtam magam és olvasás nélkül átpörgettem a lapokat, hogy lássam, a második fele tényleg jobb-e. Nem jobb.

A kötet második fele az, amit a fülszöveg is ígér, egy saját tapasztalaton alapuló családi dráma. Csakhogy ez a dráma ugyanabban az internetes komment formátumban íródott, mint a kötet első fele. Csakhogy ez a rész is öncélú, mert maga az érzelmi zsarolás. Miután az olvasó végigszenved több mint száz oldalnyi értelmetlen szutykot, kap az arcába egy beteg újszülöttet, így bár hiába utálta minden egyes sorát, nem mer rosszat mondani róla, mert akkor úgy érzi, rosszat szól egy személyes tragédiáról és egy érzéketlen, gonosz ember. Pedig ez nem igaz. A szerző a gonosz, hogy azt a fércmunkát, amit itt művelt ezzel a megrázó történettel akarja lenyomni emberek torkán. Na, és hogy miért? Jó kérdés, mert ez a kötet végig öncélú. Semmit sem fejt ki, nem foglal állást, nem ad feloldozást, sem üzenetet, csak bűntudatot kelt az olvasóban, ha ki szeretné mondani, hogy nem jó ez a kötet.

Na, de legyünk tárgyilagosak, és nézzük meg, miért nem jó a második rész sem, hiába van itt legalább valamiféle történet. Mivel a fülszöveg elmond mindent, ez egyáltalán nem spoiler.

A szerző/főhős húga babát vár. Kiderül, hogy a baba egy ritka genetikai betegségben szenved, és nem valószínű, hogy életben marad, illetve az anya életét is veszélyezteti a rendellenes fejlődésével. Úgyhogy az első dráma egy beteg magzat és a tény, hogy egy bigott amerikai államban történik mindez, ahol tiltva van az abortusz. Ez pedig rengeteg kérdést felvet az olvasóban, amiről egyáltalán nem szól ez a könyv. Nem írja le, hogyan érez ezzel kapcsolatban a család. Nem írja le a lelki vívódásukat, nem írja le, hogy egyáltalán megfordul-e a fejükben, hogy szembe menjenek az idióta törvényhozókkal. Aztán megszületik a baba, akit gyógyszerekkel és gépekkel tartanak életben, és már megint nincs kifejtve semmi. Egy-egy utalás, hogy mennyi küzdelem van az életéért nap, mint nap. Egy utalás arra, hogy a szülők anyagilag is belerokkannak a helyzetbe, míg a kedves törvényhozók semmiféle támogatást nem adnak. Szóval semmi érdemleges, csak az érzelmi zsarolás. Mert a babát mindenki szereti, mert a baba elvonja a főhős figyelmét az internetről, mert egy beteg baba mennyivel értelmesebb, mint a laposföldhívők fóruma. Ezzel pedig nem mond semmi újat, csak megpróbál az olvasó érzelmeire és lelkiismeretére hatni. Aztán bekövetkezik az, amiről mindenki tudta, hogy hamarosan be fog következni, a baba meghal. Jöhet az érzelmes búcsúzás, a kevésbé érzelmes temetés, majd a kötet lezárása gyorsan, míg hat a lelki zsarolás, hogy az olvasó úgy tegye le a könyvet, hogy ne akarja nyíltan kritikával illetni. Ettől pedig ez az egész 206 oldalas ámokfutás öncélúvá válik.

Nem, nem érdekel, hogy a végére odaszúrta a betegségben szenvedő gyerekek adománygyűjtését, ez a könyv egy szutyok, amit egy kisbaba tragédiájával akarnak eladni  és ez nekem bőven elég, hogy ki is mondjam. Mert hiába az a címe a könyvnek, hogy erről nem beszélünk, és feltételezi az olvasó, hogy na, most egy olyan témáról fogunk BESZÉLNI amiről nem szoktunk. Ez a könyv nem szól semmiről, nem beszél semmiről, nem ad semmit, nem indít párbeszédet, nem indít gondolatokat, sőt, inkább el akarja hallgattatni az olvasót. Mert milyen csúnya olvasó az, aki leszól egy könyvet, amelyben egy kisbaba meghal? Szörnyeteg. Még akkor is, ha a könyv 80%-a értelmetlen papírpazarlás. Nos, ebben az esetben vállalom, szörnyeteg vagyok, mert ez a könyv akkor is egy szutyok. 

Elolvastam, hogy másoknak ne keljen, úgyhogy nem ajánlom senkinek. Főleg, hogy rengeteg kötet foglalkozik értelmesen és sokkal, de sokkal jobban az abortusz és a különféle betegségek kérdésével. Ennél a kötetnél csak jobbat lehet találni.