Örökölt sors

Először is szeretném közölni, hogy a manapság kifejezetten divatos önsegítő könyvektől és a híres "majd én megmondom a tutit" szerzőktől már gondolati síkon is borsódzik a hátam. A személyiségemtől és az életfelfogásomtól ugyanis ezek a művek olyan távol állnak, mint a Balaton a Hold krátereitől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne fogadnám el a pszichológia tudományát.

Ezen bevezető után talán kicsit furcsának tűnhet, hogy mégis egy ilyen jellegű kötet került a kezembe, pedig az okok meglehetősen egyszerűek. Egyrészt rengetegszer jött szembe velem ez a könyv különböző helyeken, másrészt a gyönyörű borító miatt azonnal el is kezdte piszkálni a fantáziámat. Úgyhogy az egyik ilyen alkalommal úgy döntöttem, adok neki egy esélyt legalább ezért a csodálatos borítóért.

Nem vastag könyv, mindössze 272 oldal. Fülszöveg:

"Amikor ​elkezdjük kutatni elakadásaink, szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy saját életünk történései nem adnak megfelelő magyarázatot. Ilyenkor érdemes a tágabb perspektívát is megvizsgálni, és szüleink, nagyszüleink vagy akár a még korábbi generációk életeseményeit is feltárni.A legtöbb esetben döbbenten tapasztaljuk majd – amit a modern kutatások eredményei is igazolnak –, hogy felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei, kapcsolati törései még a halálukkal sem enyésznek el, hanem bennünk élnek tovább. Az egykori háborús üldöztetés a mi életünkben depresszió formájában jelentkezik, a kitelepítés traumája állandó bizalmatlanságban, az árván maradt dédmama kötődési vesztesége párkapcsolati kudarcokban, az öngyilkos nagypapa eltitkolt története pánikzavarban – hogy csak néhány lehetséges példát említsek.
Számomra ma már egyértelmű, hogy egyetlen ember sorsa sem érthető meg transzgenerációs szemlélet nélkül. Ha szeretnénk megszabadulni kínzó tüneteinktől, vagy megváltoztatni zavaró viselkedési és érzelmi mintáinkat, fel kell tárnunk családunk múltját.
Ez gyakran nem egyszerű feladat, mert sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz.
Ebben a könyvben szeretném végigvezetni az olvasót egy transzgenerációs önismereti úton, hogy saját életében tetten érhesse és helyrehozhassa a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulásokat és viselkedési mintákat."

Egy pszichológiai jellegű könyvnél hatványozottan igaz, hogy véleményem róla a saját érzéseimet és meggyőzödésemet tükrözi. Ezt csak azért szögezem le, hogy minden olvasóm helyén tudja kezelni következő soraimat.

A könyv öt nagyobb fejezetből áll, és mindegyik külön értékelést érdemel. Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, néhány általános megállapítás a kötetről.

Meglepően olvasmányosnak bizonyult. A sorok gördülékenyek, könnyedén követhetőek, még a tudományosabb részek is, ami egy ilyen ismeretterjesztő jellegű könyvnél kifejezetten dicséretes. Ráadásul emiatt kifejezetten tudatosan kellett olvasnom, nehogy gyorsan végiglapozzam az egészet. Szóval az általános benyomásom meglepően pozitív a könyvről. Valójában egyáltalán nem ilyen könnyedén fogyaszthatóra számítottam, így kellemesen csalódtam.

Hiába volt öt nagyobb fejezet, én úgy éreztem, mintha három részből állna a könyv. Számomra ugyanis élesen elkülönült a kezdeti lelkes szakasz, az érdeklődő közepétől és az utolsó harmadától, ami a legkevésbé fogott meg. (No, de erről majd bővebben a fejezetek kifejtésénél.) Talán ezért is éreztem úgy, hogy nem az én ízlésemhez igazodva lett beosztva ez a könyv. Voltak olyan fejezetek, amelyek kifejezetten kurtának tűntek, míg mások picikét túlnyújtottnak hatottak. Ez egy kis hullámzó hatást adott az olvasási élménynek.

A könyv önsegítő jellege számomra felemásan hatott. Minden fejezet végén volt egy kérdéssor, ami összefoglalta az elhagzottakat, és önreflexióra buzdította az olvasót. Ezzel csupán csak annyi problémám volt, hogy önmagukban a kérdések nekem nem mondtak semmit. Egyrészt azért, mert ezeken a kérdéseken a fejezet olvasása közben is elméláztam, mert figyelmes olvasó vagyok, így értelmetlennek tűnt a megismétlésük. Másrészt azért, mert míg néhány kérdés önmagában rejtette a válasz értelmezését, addig néhány kérdésnél úgy éreztem, kevés csupán tudni a választ, a szerző további intrukciói nélkül csak lógni fog a levegőben. Úgy tűnik, én a folyószövegben szeretek gondolkodni és nem a szövegek közötti térben.

Lássuk a fejezeteket:

Ahogyan elkezdődött

A könyv első fejezete megvett kilóra. Meglepően potitív élnény volt, ami szépen elhessegette szkepticizmusomat. Minden alfejezetet rendkívül érdekesnek találtam, és meglepően sok új információt gyűjtöttem össze. Ezzel a résszel mindössze annyi problémám volt, hogy mivel ez egy segítő könyv, nagy arányban a problémákra fókuszált, amitől számomra kissé negatív lecsengése lett a dolognak. 

Hiába élveztem az információkat, a példákat és gondolkodtam rengeteget olvasás közben, a könyv konklúziójának azt éreztem, hogy egy gyereket felnevelni rettentően nehéz, szinte lehetetlen, már ha a cél az, hogy kiengyensúlyozott legyen, és ne rakódjon rá az a sok-sok minden, ami árthat neki. Értem én, hogy segítő könyv, de nem csupán a negatív példákból lehet tanulni, sőt. Szerettem volna több potitív irányt olvasni, hogy lássam, igen, nehéz, de csak meg lehet oldani egy kis odafigyeléssel. Valószínűleg azért voltam erre a részre annyira kihegyezve, mert a környezetemben jelenleg sok a csecsemő, illetve a várandós kismama, így általános beszélgetésekben is felmerül a gyereknevelés témája.

Lényegében ez a fejezet tetszett nekem a legjobban. Itt kaptam a legtöbb új és érdekes információt, és ez alapozta meg a kedvemet a folytatáshoz.

Trauma

Ezt a részt majdnem olyan jónak éreztem, mint az elsőt. Itt is nagyon érdekes dolgok merültek fel, ismét mélyen elgondolkodtam egy-egy részen. Ráadásul ennél a fejezetnél nem éreztem úgy, hogy csak a negatív oldal lett kidomborítva, hiszen a trauma nem épp egy felemelő dolog, itt teljesen jogos a borúsabb hangulat.

Családi titkok

Ez volt az első fejezet, amit kicsit túlnyújtottnak éreztem. Ebben is kaptam új információkat és elgondolkodtató felvetéseket, ám itt már éreztem, hogy kezdek eltávolodni a könyvtől. Talán azért, mert míg az első két fejezetben találtam kapcsolódási pontot a témák és az életem között, addig itt nem tudtam olyan mélyen belehelyezkedni a példákba. No, nem mondom, hogy nincs a családomban titok, mert biztos akad egy-kettő, ám összességében egy kifejezetten őszinte közegből jövök, én magam is az vagyok, így számomra ez a rész nem mondott olyan sokat.

Családi sorsformálás

A negyedik fejezetet éreztem a leginkább elnyújtottnak. Ez a rész a családi történetek fontosságáról szól, ami érdekes, jó megismerni, de kissé feleslegesnek éreztem ennyire részletesen szemügyre venni. Még úgy is, hogy itt ismét visszajött a személyes kapcsolódási pontom, mivel olvasás közben sok-sok családi sztori bevillant, hála nagymamám állandó és csapongó családi történeteinek. Valahogy mégsem éreztem azt a kíváncsiságot, amit az első két fejezet kiváltott.

Örökségek nyomában

Sajnos a kötet vége az, ami a legkevésbé tetszett. Ez a fejezet egyszerűen úgy eltávolodott tőlem, mint ahogy az elején féltem, hogy az egész kötet fog. Úgy éreztem, lóg a levegőben, mint a fejezetek végén a kérdések. Jó, hogy ismerjük meg az örökségünket, jó hogy ad néhány támpontot, milyen információkra figyeljünk, de nem jó, hogy ha meg is vannak egy csokorba, akkor sem megyünk túl sokra velük. 

Ott van az említett Steve Jobs példája, ami a módszer állatorvosi lova akart lenni. Csakhogy erős ellenérzéseim vannak vele kapcsolatban, így nem igazán tudtam értékelni a családi hátteréből fakadó okokat. Ez pedig remekül rávilágított az önsegítő könyvek és a személyiségem összeférhetetlenségére. Mert logikusnak tartom az okok feltárását, a motivációk és a háttér megismerését, és szeretem nézni a teljes képet, akár generációkra visszamenőleg, azonban mindez nem mentség senki borzalmas viselkedésére. Az én hitvilágomban ugyanis mindenki vállalja tettei következményeit és ne takarózzon az üknagymamával. Mert igen, ér minket rengeteg hatás, öröklünk rengeteg dolgot, ám épp azért vagyunk gondolkodó lények, hogy mindezt felismerjük, és kezdjünk vele valamit, hogy pozitív irányba fejlődhessünk. Maradva Steve Jobs példáján, attól, hogy a biológiai szülei és az első pár, aki szóba jött az örökbefogadásnál elutasította, lehetett volna jó apja a lányának. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az a pár, aki végül örökbe fogadta megadta neki azt a jó példát, amit követhetett volna. A lánya szemszögéből nézve tehát az ősök vére nem mentség arra, hogy az apja egy seggfej. No, de ez persze csak az én véleményem.

A kötet lezárása tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert értettem a huszárvágás okát, és nem tetszett, mert valahol mégis csak jól jött volna egy bekezdésnyi összefoglaló.

Összeségében jó élmény volt ez a könyv. Nem fogok könyvesboltba rohanni, és önsegítő könyveket felvásárolni, de egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam. Sok érdekes információval gazdagodtam.

Aki kedveli a pszichológiai könyveket, bátran vágjon bele, garantáltan nem fog csalódni. Aki pedig hozzám hasonlóan távolinak érzi ezt a műfajt, ám mégis kacérkodna vele, adjon neki egy esélyt, mert tényleg rendkívül olvasmányos. Kismamák azonban inkább jegeljék egy ideig, mert nem hiányzik nekik még több dolog, amin aggódhatnak, mert az aggódás stresszel jár, az meg nem jó se az anyának, se a babának.