A birodalom haragja

Oda és vissza vagyok Brian McClellan lőpormágusos világáért. Ez a második trilógiája (A vér és lőpor istenei) ebben az izgalmas világban, és egyszerűen sosem okoz csalódást.

Ez a második kötet legalább olyan jó, mint az első rész (A birodalom bűnei), ha nem jobb. A borító ezúttal is mutatós, hangulatos és a terjedelmére sem eshet panasz 640 oldalával. Tehát minden adva van, hogy fenntartsa a megszokott színvonalat, és ezt könnyedén meg is tudja tenni.

Fülszöveg:

"Fatrasztában káosz uralkodik. A főváros elesett, a lőpormágus Vlora Flint katonái a határvidék felé masíroznak – félmillió menekült követi őket a biztonság reményében. Csakhogy a háború elől lehetetlen elmenekülni, és az összecsapás vészesen közeleg, akár felkészültek, akár nem.

Michel Bravis egyre több menekülőnek segít felszívódni és elhagyni a fővárost, ám rá kell döbbennie, hogy lassacskán minden oldalról ellenségek veszik körül. Talán pont azoktól az elnyomóktól kell segítséget kérnie, akiknek a hatalma ellen küzd, ezzel azonban nem csak a saját életét tenné kockára.

Ezalatt Ben Styke ezredesre a legyőzhetetlennek hitt sárkányemberek egy különítménye vadászik, míg Őrült lándzsásai minden harcképes embert maguk köré gyűjtenek, hogy a daníz hódítókkal és a fatrasztai hadsereggel versenyt futva elsőként bukkanhassanak az egyik mérhetetlen hatalmú istenkő nyomára.

Azonban korántsem biztos, hogy valóban az kerül a kezükbe, amit keresnek…"

Lelkes örömódák helyett, mert ez a világ zseniális, a szerző pedig egy zseni, megpróbálom objektívan sorra venni, mi minden van ebben a könyvben, amiért érdemes elolvasni.

A háttérvilág aprólékosan van kidolgozva és olyan gazdag, hogy még hosszú-hosszú köteteken át lehetne olvasni. A szerző figyelt a leírásokra, hogy mindent könnyedén el lehessen képzelni, a politikai háttérre, ami nem épp csavarmentes, a társadalmi viszonyokra, a közeli és távoli múlt hatásaira, és a nyelvi finomságokra. Utóbbi a lehető legkényelmesebb módon van tálalva, és teljes mértékben következetes.

A karakterek legalább olyan kidolgozottak, mint a világ amelyben élnek. A szerző szereti több szálon futtatni az eseményeket, és ezeket mindig egy-egy karakter nézőpontjához köti. Jelen esetben egy lőprmágus hadvezér, egy meglehetősen veszélyes ezredes és egy folyton bajban lévő kém vezeti a cselkményt. Mindegyikük izgalmas figura tökéletesen érthető motivációkkal, emberi tulajdonságokkal és szerethető személyiséggel. A szerző ugyanis képes jó színben feltüntetni szereplőit még úgy is, hogy épp vért és belsőségeket hagynak maguk után átvágva egy ellenséges osztagon. Ezek a karakterek nem szentek, hogyan is lehetnének mikor lényegében katonák, ám mégis érezhető, hogy ők a jófiúk, míg azok, akikkel harcolnak, egyértelműen a rosszfiúk szerepét töltik be.

Ha már harc, a történet legnagyobb erőssége a folyton pörgő cselekmény, ami egyetlen pillanatra sem áll meg. Ráadsul a cselekmény nagy részét katonai hadműveletek alkotják. Itt ugyanis többnyire nem egy-egy ember megy neki az ellenségnek, hanem egy egész ezred. McClellan pedig zsaniálisan ragadta meg egy háború eseményeinek leírását. A csapatok mozgása követhető, a csaták kimenetele reális, és az egész olyan részletes, hogy az olvasó fejében úgy pörögnek le a hadműveletek, mintha egy realista háborús filmet nézne. Minden a helyén van, minden hihető, minden tökéletes.

Ezt a valósághoz közeli nézőpontot pedig sikerült megtartania a fantasztikus elemeknél is. Ebben a világban akadnak mágusok bőven, akiknek hatalma óriási, ám ettől függetlenül nem sebezhetetlenek. Mint azt az előző trilógiájában is bizonyította, még az isteneknek is van ellenszere, így attól, ha valaki lőpormágus, még nem lesz szuperhős. Ez pedig így van jól, így hihető és így izgalmas.

Mindez pedig fellelhető a szerző összes könyvében, és tényleg folyamatosan tartja ugyanazt a remek színvonalat. No, de rátérve erre a konkrét részre, szeretném még tovább dicsérni a történetet.

Nagyon tetszett, hogy remek egyensúlyban volt a három cselekményszál és a három főhős. Ugyanolyan érdekesek voltak, ugyanolyan izgalmas kalandokba keveredtek és ugyanolyan mértékben egészítették ki a teljes képet. Ettől függetlenül persze volt kedvenc szálam, Michel, mivel nagyon tetszett a daníz társadalmi viszonyok ábrázolása.

Az is tetszett, hogy tartva az első részben megszokottakat, viszonylag kevés teret adott Tániel és Ka-Poel számára. Ezzel pedig az előző trilógia két kulcsfigurája nem vette át az irányítást, hanem megmaradt továbbra is mellékszereplőnek. Persze piszkosul fontos és erős mellékszereplőnek.

Az istenkövek sem maradtak kiaknázatlanok. Tetszett, hogy nem csak megfoghatatlanul lebegtek a motiváció ködében, hanem konkrét szerepük lett, és egyre nyilvánvalóbb, mire jók, és hogyan akarják használni őket. Illetve az is tetszett, hogy a sok hadakozás közepén a szerző nem feledkezett meg a palók helyzetéről, ami igazán dicséretes.

Összességében tehát ez egy remek könyv, ugyanolyan remek, mint a trilógia első része. Nagyon jó volt olvasni és tetszetős a történet alakulása is.

Aki már olvasott Brian McClellan tollából, ne habozzon belevágni, mert tényleg folyamatosan tartja ugyanazt a kiváló színvonalat. Aki pedig még nem ismeri a szerzőt, de szeretne egy jó háborús töreténetbe belemerülni, és nem zavarja, ha egy kis mágia is vegyül a háborúba, ismerkedjen meg vele minél előbb. Kezdetnek azért a másik trilógiáját (Lőpormágus-trilógia) javaslom, mert mindig megjelenési sorrendben a legjobb haladni.

Kiegészítés:

Mivel trilógiáról van szó, már csak egy kötet (Blood of Empire) van hátra, ám ennek magyar megjelenésére még egy kicsit várni kell. Talán jövő évben megejelnik. Én  nagyon várom.