Kicsit besűrűsödtek nyári napjaim, így újabb két csavargásról tudok beszámolni.
Hollókő
 |
| vendégház szemből |
Ez a falucska a Világörökség része és Nógrád megye legszebb csücske. Talán a húsvéti locsolkodásról a legismertebb, így nem épp a főszezonban látogattam meg, ám nem is ez volt a cél. Pusztán egy kis nyugalomra vágytunk kettesben távol a világtól és ezt tökéletesen teljesítette.
Az ófalu cseppet sem nagy és szerencsére tele van vendégházakkal. Sikerült is lefoglalnom az egyik apartmant, így a szállásunk is autentikusnak bizonyult. Parasztházban tölthettünk egy éjszakát régi bútorok között, parasztágyban aludtunk és ez megalapozta a hangulatunkat.
Az utca egyébként önmagában is tündéri. Szívem szerint körbefényképeztem volna az összes házat, annyira édesek. Vidéki lányként természetesen nem most láttam először parasztházat, mégis kislányos lelkesedéssel bámultam meg őket.
 |
| vendégház oldalról |
Talán jogosan felmerül a kérdés, mire ez a nagy lelkesedés, ha egy falucska számomra nem új és egyáltalán miért akarhat az ember visszamenni kicsit az időben. A válasz egy szó: városiasodás.
Szeretek a fővárosban élni, szeretem a pezsgését és már a sok szürke és beton sem zavar igazán. Azonban vidékről jöttem, így hiányzik az igazi zöld környezet és a nagyvárosban egyszerűen nem tudok kikapcsolni. Éppen ezért, mikor rettentően lemerül az energiaszintem és fel kell töltenem magam, visszatérek a kiindulóponthoz, mert vidéken más a ritmus. Ez a lassú, kényelmes tempó pedig úgy feltölt, mint talán semmi más. Hollókő egy remek hely erre.
Szerencsére San Diego is értékelte a régies romantikát, az ágyunk például kifejezetten tetszett neki. Mikor pedig konstatáltuk, hogy a térerő nem tökéletes és internet is alig van a falu bizonyos pontjain kívül, még jobban kiélveztük a nyugalmat.
Szeretek a fővárosban élni, szeretem a pezsgését és már a sok szürke és beton sem zavar igazán. Azonban vidékről jöttem, így hiányzik az igazi zöld környezet és a nagyvárosban egyszerűen nem tudok kikapcsolni. Éppen ezért, mikor rettentően lemerül az energiaszintem és fel kell töltenem magam, visszatérek a kiindulóponthoz, mert vidéken más a ritmus. Ez a lassú, kényelmes tempó pedig úgy feltölt, mint talán semmi más. Hollókő egy remek hely erre.
 |
| a szobánk |
A turistacsapatokat leszámítva igazán csendes hely és igazán természetközpontú. A falut több kisebb túraútvonal veszi körbe. Ezek tanösvények, így nem kell túlzottan megterhelő útvonalra számítani, sőt, inkább csak egy könnyed sétára a vidéken. Nekünk mégis nagyon tetszettek, mert előjött belőlem a gyermek és mert az egyik ösvényt sötétedéskor jártuk végig és belebotlottunk egy vaddisznóba. Jól meg is ijesztett minket, mivel a motozás alapján azt hittem, csak egy újabb macska (sok van belőlük a faluban és szelídek is) így hívni kezdtem. Erre azonban olyan nagyot röfögött, hogy még én, a "minden állatot rögtön meg akarok simogatni" típus is megugrottam kicsit. Szóval inkább békén hagytuk és továbbálltunk az ösvényen.
Az egyik út felfelé vezet egy dombra, amelynek tetején foglal helyet a vár.
13. századi építésű várról van szó, ám hiába épült egyre nagyobbra és nagyobbra a századok során, a 18. században szinte teljesen lerombolták. Köveit a helyi lakosság elhordta építkezéshez, így erőteljes rekonstrukcióra volt szükség, hogy ma látogatható legyen.
Szép munkát végeztek. Körbejártuk, gyönyörködtünk a kilátásban és igazán örültünk, hogy még egy várat is megcsodálhattunk. Kezdem San Diegót is rászoktatni a várakra.
Az ófalu is ad jó néhány lehetőséget a nézelődésre. Vannak kisebb múzeumok - olyan kicsik, hogy csak két szoba az egész - mint a Posta Múzeum vagy a Palóc Népviseletes Baba Múzeum, de akad néhány kézműves hely is. Lehet itt találni mindent a kosárfonástól a fafaragásig. Természetesen a legtöbb helyen vásárolni is lehet a csodaszép kézműves holmikból.
Aztán, ha az ember elfáradt, betérhet valahová enni és inni valamit. Mi kipróbáltuk a helyi pékséget (Remek volt!), megkóstoltuk a helyi fagyit és megvacsoráztunk az egyik étteremben.
Igazi palóc menüt választottunk, San Diego palóc levest és őzpörköltet, míg én maradtam a juhtúrós sztrapacskánál. Aztán jóllakottan csak élveztük a falu varázsát.
Összefoglalva remek hétvégét töltöttünk itt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki vidéki levegőre vágyik, aki szereti a kézműves dolgokat és persze azoknak, akik szeretnének elbújni kicsit romantikázni.
Wakeboard
Nem vagyok egy sportember. Sőt, elvem, hogy akkor sem vagyok hajlandó futni, ha egy medve üldöz. Inkább megvárom, hogy utolérjen és megpróbálom megsimogatni. Azt sem állíthatom, hogy túlteng bennem az önfenntartási ösztön...
Azonban szorult belém egy hatalmas adag kíváncsiság és egy csipet kalandvágy, hogy mindenféle érdekesnek tűnő dolgot ki akarjak próbálni. Így történt, hogy mikor San Diego megkérdezte, lenne-e kedvem kipróbálni a wakeboard-ot, lelkesen rávágtam egy igent. Aztán persze cseppet elbizonytalanodtam, mert ő sem próbálta még és a főszervező az edzője volt, aki hivatásos testépítő. Szóval nem voltam stresszmentes, mikor megérkeztünk a tóra, megismerkedtem az edzővel és a többi lelkes emberkével, akiket toborzott. Egyrészt ők már mind próbálták, másrészt még a rajtam kívüli egyedüli nő is kétszer akkora volt mint én. Szóval hat sportember között kissé elveszettnek éreztem magam, bár mind nagyon kedvesek voltak. Egyedül a pályát kezelő srác lógott még ki a sorból, mert fiatal volt és vékony, a vízen viszont leiskolázott mindnyájunkat.
Egymást váltva használtuk a pályát és mikor rám került a sor, ismét kicsinek érezhettem magam, mert nagy volt rám a többiek mentőmellénye. Kaptam hát egy gyerekmellényt, amin jót nevettünk. Aztán feltették a nagy kérdést, mint minden kezdőnek:
- Milyen lábas vagy?
- Bal. Gördeszkán legalábbis a bal lábam van elől - feleltem.
Ezzel nőttem kicsit a csapat szemében, amiért gördeszkázom, hiába tiltakoztam, hogy évek óta nem léptem deszkára, valószínűleg már el is felejtettem mindent.
Megkaptam az utolsó instrukciókat, lábamra került a deszka és megragadtam a handy-t. Aztán indult is a móka. Kiderült, hogy a deszkázás olyan mint a biciklizés, nem felejtem el. A tartásom ezért rögtön jó volt, ráéreztem a dologra és csak az irányítással voltak gondjaim, mert kanyarodni bizony nehéz. Szóval csobbantam rendesen, de rögtön újra felpattantam a deszkára és addig száguldoztam, míg bírtam szusszal.
Szinte az egész napot ezzel töltöttük és mikor az utolsó köröm után szabályosan úgy másztam ki a stégre, a pályát kezelő srác megjegyezte, biztos én sem megyek majd holnap edzésre. Az edző erre nevetve rávágta, hogy az tuti, mert én bizony nem járok hozzá. Mire felmerült a kérdés, hogy akkor mit sportolok.
- Semmit - vágtam rá.
- Ő San Diego intellektuel barátnője - adta meg a titulusomat az edző.
Azért kicsit hízelgett nekem, hogy mégis csak megálltam a helyemet. Csupán arra nem számítottam, hogy utána két napig nem bírom majd felemelni a karomat, olyan izomlázam lesz.
No, de így is megérte, remek élmény volt. Szóval ha valaki kacérkodik a gondolattal, ne habozzon, remek móka!
 |
| a vár |
13. századi építésű várról van szó, ám hiába épült egyre nagyobbra és nagyobbra a századok során, a 18. században szinte teljesen lerombolták. Köveit a helyi lakosság elhordta építkezéshez, így erőteljes rekonstrukcióra volt szükség, hogy ma látogatható legyen.
Szép munkát végeztek. Körbejártuk, gyönyörködtünk a kilátásban és igazán örültünk, hogy még egy várat is megcsodálhattunk. Kezdem San Diegót is rászoktatni a várakra.
 |
| utcácska az ófaluban |
Aztán, ha az ember elfáradt, betérhet valahová enni és inni valamit. Mi kipróbáltuk a helyi pékséget (Remek volt!), megkóstoltuk a helyi fagyit és megvacsoráztunk az egyik étteremben.
Igazi palóc menüt választottunk, San Diego palóc levest és őzpörköltet, míg én maradtam a juhtúrós sztrapacskánál. Aztán jóllakottan csak élveztük a falu varázsát.
Összefoglalva remek hétvégét töltöttünk itt. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki vidéki levegőre vágyik, aki szereti a kézműves dolgokat és persze azoknak, akik szeretnének elbújni kicsit romantikázni.
 |
| palóc finomságok |
 |
| tanösvényen |
 |
| kilátás a várból az ófalura |
Wakeboard
Nem vagyok egy sportember. Sőt, elvem, hogy akkor sem vagyok hajlandó futni, ha egy medve üldöz. Inkább megvárom, hogy utolérjen és megpróbálom megsimogatni. Azt sem állíthatom, hogy túlteng bennem az önfenntartási ösztön...
 |
| wakeboarding |
Egymást váltva használtuk a pályát és mikor rám került a sor, ismét kicsinek érezhettem magam, mert nagy volt rám a többiek mentőmellénye. Kaptam hát egy gyerekmellényt, amin jót nevettünk. Aztán feltették a nagy kérdést, mint minden kezdőnek:
- Milyen lábas vagy?
- Bal. Gördeszkán legalábbis a bal lábam van elől - feleltem.
Ezzel nőttem kicsit a csapat szemében, amiért gördeszkázom, hiába tiltakoztam, hogy évek óta nem léptem deszkára, valószínűleg már el is felejtettem mindent.
Megkaptam az utolsó instrukciókat, lábamra került a deszka és megragadtam a handy-t. Aztán indult is a móka. Kiderült, hogy a deszkázás olyan mint a biciklizés, nem felejtem el. A tartásom ezért rögtön jó volt, ráéreztem a dologra és csak az irányítással voltak gondjaim, mert kanyarodni bizony nehéz. Szóval csobbantam rendesen, de rögtön újra felpattantam a deszkára és addig száguldoztam, míg bírtam szusszal.
Szinte az egész napot ezzel töltöttük és mikor az utolsó köröm után szabályosan úgy másztam ki a stégre, a pályát kezelő srác megjegyezte, biztos én sem megyek majd holnap edzésre. Az edző erre nevetve rávágta, hogy az tuti, mert én bizony nem járok hozzá. Mire felmerült a kérdés, hogy akkor mit sportolok.
- Semmit - vágtam rá.
- Ő San Diego intellektuel barátnője - adta meg a titulusomat az edző.
Azért kicsit hízelgett nekem, hogy mégis csak megálltam a helyemet. Csupán arra nem számítottam, hogy utána két napig nem bírom majd felemelni a karomat, olyan izomlázam lesz.
No, de így is megérte, remek élmény volt. Szóval ha valaki kacérkodik a gondolattal, ne habozzon, remek móka!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése