Munka és nyaralás

Folytatom élménybeszámolós bejegyzéseimet olaszországi utamról. Ezúttal a napi beosztásom kerül terítékre, vagyis hogyan sikerült összekötnöm a kellemest a hasznossal. 

Ahogy az elutazásomat megelőző bejegyzésben is írtam, nem nyaralni mentem Rómába, hanem dolgozni. Nyári szakmai gyakorlat cím alatt futott a dolog, de ez nem akadályozott meg abban, hogy nyaralásként kezeljem és belefűzzem a kellemesebb dolgokat is.

Könyvtárban dolgoztam, ahogy a mellékelt képen is látszik, egy kicsi, barátságos, ám elég poros könyvtárban. Minden munkanap végén olyan szutykos voltam, mint egy rossz gyerek a porban hancúrozás után.

A feladat nem volt túl bonyolult, művészeti albumokat kellett katalogizálnunk. Nem túl izgalmas, de nagyon szöszmötölős munka, főleg mikor fél órát ültünk egyetlen köteten.

A felosztás egyszerű volt, társam, Pék gépelt (vagyis írta a katalógust), míg én nyálaztam át a könyveket és mondtam neki az adatokat. Több száz könyvet mozgattunk meg, több száz művész munkáiba pillantottam bele és többször elszörnyedtem.

Feladatom közé tartozott a kötet kiadási dátumának felderítése és úgy tűnik, a művészeti portfóliók készítői véletlenül sem hallottak kiadási adatokról. Hihetetlen, hogy ISBN számmal ellátott példányokról is gyakran hiányzott a kiadási év. Tessék őket visszaküldeni az iskolapadba könyvtári és levéltári ismeretek korrepetálásra! Felháborító...

Még egy adattal gyűlt meg néha a bajom, a műfajjal. Az ember azt hinné, könnyű eldönteni, hogy festményről, szoborról, iparművészetről vagy installációról van szó, de nem. Míg forgattam ezeket a könyveket (magyar, olasz, német és angol nyelven) és nézegettem a képeket, gyakran elbizonytalanodtam. Néhány absztrakt drótokból és más anyagokból összerakott kusza alkotást képtelen voltam besorolni. Egyszerűen nem tudtam megmondani, mi lehet, azt meg főleg nem, mi ebben a művészi, hacsak az elszállt fantáziát nem tekintem annak.

Szóval olyan sok borzalmas alkotást (nem túlzok, néhány rémálmomban se jöjjön elő) volt szerencsém megnézni, hogy a munkaidő végére teljesen lezsibbadt az agyam. Na, meg ki voltak az idegeim a "semmit se lehet tudni erről a vacak összefűzött papírról, hogy merészelték ezt kiadni, és hogyan lesz ez így kereshető a katalógusunkban" szitutól.

Épp ezért mindig felüdülést jelentett, ha befejeztük a munkát és mehettünk bolyongani a városba, igazi műalkotásokat csodálni. Reggel kilenctől délután négyig absztrakt modern művészetbe süppedtem, így estére igazán jól jött az ókori építészet csodája, vagy néhány gyönyörű barokk festmény, szökőkút és szobor. 

Lehet kultúrsznobnak nevezni, de én azt szeretem, ha a festmény festménynek is tűnik, nem pedig néhány elkóborolt pacának pár forma körvonalával a szélén. Persze hozzátartozik, hogy a régi dolgok általában sokkal jobban vonzanak, ami tekinthető szakmai ártalomnak is.

Ezektől a kis nehézségektől eltekintve azonban élveztem a munkát. Hajtott a tudat, hogy ez egyszer majd nagyon hasznos lesz annak, aki betéved a könyvtárba és szeretné egy bizonyos művész összes munkáját átböngészni. A könyvtár pedig pont az a közeg, ahol otthon érzem magam és a hőmérséklet is remek volt odabent.

Munka után édes a pihenés alapon, a nap szabad óráit város-, műemlék- és múzeumnézőben töltöttük, a hétvégékre pedig meg is feledkeztünk a könyvtárról.

Mivel a múzeumokról és egyéb turistacsalogató helyekről később majd részletesen írok, most a kimondottan nyaralós napunkról szeretnék beszámolni.

Nem volt kérdés, hogy ha van néhány teljes szabadnapunk a hétvége miatt, akkor abból egyet a tengerparton fogunk tölteni.

Pék előre megnézte, milyen messze is van a part, mivel jutunk el oda és kinézett magának egy sárga napernyős strandot.

Így vasárnap reggel felkerekedtünk, kipróbáltuk a tömegközlekedést, vagyis a helyi HÉV-et, ami egész a partig elvitt minket röpke 40 perc alatt. A part ugyanis Rómához tartozik, gyakorlatilag a külvárosa, ahogy a reptér is. (Amúgy a reptér nagyon közel van a strandhoz.)

Leszálltunk a vonatról, elnavigáltam kis csapatunkat a partra okosan helybéli strandolókat követve és pont a sárga napernyőknél kötöttünk ki. Pék nagyon boldog volt, én meg túl izgatott, hogy érdekeljen, milyen színe van a napernyőnek.

Béreltünk két napozóágyat (persze ez is sárga) és egy napernyőt, aztán kislányos lelkesedéssel örültünk a homoknak, ami elborította teniszcipőmet, és a hullámoknak.

Szerencsére az öltözőben voltak kulcsos szekrények, így nem kellett aggódnunk a holmink biztonsága miatt, és azonnal belevethettük magunkat a vízbe.

A strandon nagyon kevés volt a turista, de az mind a vízben volt, míg az olaszok csak a parton napoztak. Nekik ez még nem volt igazi nyár, bár mi majd' meggyulladtunk, a homok égette csupasz talpunkat és a víz is kellemesen hűvös volt.

Ez volt az első alkalom, hogy láttam a tengert. Gyönyörű, bár nem a látvány volt az, ami igazi élményt nyújtott, hanem a tapasztalat. Jobban szeretem a tavakat, mint a medencéket és persze a Balatonon szocializálódtam, ami meg is látszott.

Először is minket nem zavart, hogy nem volt kristálytiszta a víz a homokos és iszapos part miatt, hiszen ehhez voltunk szokva.

Másodszor, bár tudok úszni, sosem szeretek túl messzire merészkedni a parttól, mert évente csak párszor úszom, így nem bízom teljesen az erőnlétemben. Vagyis nekem bőven megfelelt a hatalmas víztömeg partközeli része.

Harmadszor édes vízhez voltunk szokva...

Mikor először gázoltunk be a vízbe és én már derékig jártam benne, Pék megjegyezte:

- Vajon mennyire sós?

- Kóstold meg! - vágtam rá.

- Kóstold meg te! - vágta vissza, amin jót kacagtunk.

Aztán tovább mentünk, én már a vállamig elmerültem, mikor a hátam mögül sikoltást, majd prüszkölést hallottam. Pék ugyanis telibe kapott egy hullámot, így rögvest megválaszolta a sótartalom kérdését. "Sós! Nagyon sós!" prüszkölt, mire kinevettem. Vidámságom persze addig tartott, míg a nagy nevetésben engem is el nem csípett egy hullám és megtapasztalhattam, igaza van.

A tenger sós, nagyon, nagyon, nagyon sós. Mintha egy sótartót nyalogattam volna. Már sokkal jobban sajnálom a hajótörötteket, akik szomjaznak a nyílt vízen.

Azonban bármennyire is sós volt, élvezettel lubickoltunk benne. Lebegtünk a hullámokon, én nyugtáztam, hogy beljebb úsznak halak is, amivel a frászt hoztam Pékre - pedig igazán cuki, kicsi halak voltak -, és kihasználtuk a tengerpart minden báját. 

Megsütött minket a nap, fehér bőröm annyira nem értékelte (a leglehetetlenebb helyeken égtem le pl: a fülem mögött), gyűjtöttünk néhány kagylót a hullámzással hadakozva (anyukám kívánságának eleget téve), heverésztünk a napernyőnk alatt és csak élveztük a pillanatot. Ez volt az első alkalom, amikor felnézve az égre, megpillantva egy repülőt, nem kívántam azt, hogy bárcsak én is ott fenn lehetnék és elutazhatnék valahová. Jó volt nekem ott, ahol voltam, a nagyon sós tengerben a napfényes kék ég alatt.

Emlékezetes nap volt tehát és ezzel tökéletes egyensúlyba hoztuk a munkával egybekötött nyaralás mérlegét.

Zárszónak hoztam néhány képet az olasz tengerpartról, mert gyönyörű.

kilátás a sárga napernyők alól

homokdinoszaurusz :)

homokos part kacér hullámokkal

látóhatár

otthagytuk a lábnyomunkat...

... de jött egy hullám és elmosta

Viszlát, tenger!

Hiányozni fogsz...