Utazás

Belföldön gyakorlott utazónak számítok. Rendszeresen ingázom a főváros és vidék között, kipróbáltam már minden városi tömegközlekedési eszközt és mostanában többet utaztam kis falucskákba (munka miatt kiküldetésben) és tavasszal a bécsi tanulmányi kirándulásunk egyik szervezője voltam. Szóval tudom, hogyan jutok el A pontból B-be és azt is, hogy közben mire lehet szükségem. A repülés azonban eddig csupán egy szám volt a bakancslistámon. Most végre kipipálhattam.

ilyen géppel utaztam

Rómába repülővel utaztam, mert gyorsabb és kényelmesebb minden másnál, ami valóban élmény volt.

Már akkor lefoglaltuk a repülőjegyet, mikor kiderült, utazni fogunk, vagyis hónapokkal korábban. Maga a jegy nem volt drága, meg is lepődtem, milyen olcsón megúszom. Csakhogy közben kiderült, a bőrönd feladása cseppet sem olcsó  és egy kézipoggyásszal akármilyen ügyes vagyok csomagolásban, mégsem mehetek el két hétre. Szóval csak jöttek és jöttek a plusz költségek. Kértünk transzfert (vagyis taxit), mert a reptér meglehetősen messze van a várostól, így a végösszeg már nem volt annyira kedvező.

A költségek persze benne voltak a buliban, erre tettem félre az ösztöndíjamból és a fizetésemből, így nem panaszkodom.

Maga a repülés nem egyszerű mulatság, nekem pedig extrán kalandosra sikerült.

A dolog ott kezdődött, hogy előbb fel kellett jutnom Budapestre és mivel reggel tízkor indult a gép, már előtte nap vonatoztam a fővárosba. Rokonoknál szálltam meg, ami tiszta sor. Legalábbis lett volna, ha nem késett volna a vonatom két teljes órát. Így csak késő este értem a fővárosba és alig aludtam pár órát, indulhattam is a reptérre.

felszállás, alant a Duna

Reptérre legalább két órával előbb ki kell érni. Nyolcra már ott is voltunk, leadtuk a bőröndöt, aztán egyből mentünk is tovább. A következő pont a biztonsági átvizsgálás volt.

Kézipoggyászt átvilágítják, az embereket meg fémdetektorral vizsgálják át. Betettem a hátizsákomat a tálcába, levettem az övemet (mert fém a csatja), aztán megpróbáltam átjutni a kapun. Persze becsipogtam. Az órámat ugyanis elfelejtettem levenni. Úgyhogy megmotoztak, még a cipőmet is levetetették velem, míg társam, Pék jót nevetett a kapu túlsó felén. Annyira nem volt vicces, na, jó, egy picit mégis.

Szóval bejutottunk nyolc körül és megkezdtük a várakozást. Ételt és italt nem lehet bevinni, sem fel a gépre, hacsak nem a reptéri boltokban vesz valamit az ember. A reptéri árak pedig az egekben vannak (600 ft. egy kis palack víz...), így vegetatív állapotban, adrenalinon élve vártunk és vártunk és vártunk...
A gép tízkor indult volna, de csak akkor kezdtük meg a beszállást, ami egy újabb hosszú és unalmas folyamat volt. Vártunk a folyosón, aztán egy hangárszerű, nem túl bizalomgerjesztő épületben, aztán a repülőgép mellett és csak ezek után, mire állva kezdtünk elaludni, szállhattunk fel végre.

A felhők felett...

Eddig csak filmekben láttam belülről repülőgépet és bár tudtam, kicsi, azért meglepett a szűkössége. Pici ablakok, pici hely az ember lábának, keskeny folyosó a székek között, szóval elég szűkös.

Mivel mindketten először utaztunk és ablak mellé akartunk ülni, egymás mögé telepedtünk le egy-egy pici ablak mellé. Ez jó is volt, míg le nem huppant mögém  egy ázsiai család és kezdetét nem vette az 5-6 éves kisfiú tombolása. A széken keresztül lerúgta a vesémet, csapkodta a lehajtható tálcát az ülésem hátulján, a napellenzőt és mikor nem rugdosott, mesét nézet olyan hangosan, hogy az egész repülő őt hallgatta. Szóval kellemes útitársam akadt...

A repülés élményét a hintázáshoz tudnám hasonlítani.

Felszállni könnyű és gyors. Egy nagy rántás, egy löket, ahogy elrugaszkodik, aztán feljebb és még feljebb, míg szintre nem kerül. Bennem nem keltett semmiféle rossz élményt, sőt, kifejezetten élveztem, ahogy a hintázásnál is a fellendülést szeretem jobban.

Az utazás meglehetősen sima. Néha picit megdőlt a gép, ahogy kanyarodott, vagy mikor egy nagy felhőn vágott keresztül, vagyis érezni a mozgást, de nem zavaró. Könnyen megszokja az ember, viszont a fül bedugul, ami zavaró. A motor elég hangos (főleg ha még egy kis ördögfióka is üvölt az ember háta mögött), így maximum hangerőn kellett zenét hallgatnom. Közben pedig a kilátásban gyönyörködtem, mert az aztán van. A föld sakktáblának tűnik a szabályos szín és formamintától, a felhők az ablak előtt is vattacukorszerűek, a tenger pedig vakítóan kék. A repülés legjobb része a bámészkodás. Végig az üvegre tapadtam és persze fényképeztem, ahogy a mellékelt képeken is látszik:

elértük a tengert

a tenger felett

olasz tengerpart

tavacska és felhőcskék

még több pelyhes felhő, alattuk valahol Róma

A picivel több, mint másfél órás utazást tehát felhők fényképezésével töltöttem és azzal, hogy a jegyzetfüzetembe firkálgattam.

Landolást jobban megéreztem. Mint hintázás közben, vagy a liftekben, a gyomor kicsit megemelkedik a zuhanó érzés közben. Az ereszkedés ráadásul lassúbb, mint a felszállás, így tovább is tart a dolog. Ez azonban csak picike kellemetlenség és közben a kilátás még szebb, ami elvonja az ember figyelmét.

És ennyi is volt a repülős kaland jó része. Jó-jó, de nem lettem rajongó. Néhány felhő nem kárpótol a hosszú várakozásokért a sok idegeskedésért.

Késtünk, sokáig kellett még landolás után is a gépben várnunk, majd a reptéren cirka fél órát szobrozni a szalag mellett a bőröndökre várva. Ez alatt a 20-30 perc alatt pedig megőszültünk, leizzadtunk és mindenféle rémképek peregtek le a szemünk előtt. Már láttam a bőröndömet Alaszkában és magamat, ahogy siratom kedvenc ruháimat. Aztán, legnagyobb megkönnyebbülésünkre, megérkeztek épségben.

A transzfer kocsink viszont a késés miatt már lelépett, így volt néhány újabb ideges percünk azon agyalva, hogyan jutunk be Rómába. A dolog szerencsére egy telefonhívás után megoldódott (Hasznos tudni: Ha egy olasz azt mondja 3 perc, akkor 23 percet ért alatta!) és kissé vakmerő olasz vezetési stílusban el is szállítmányoztak minket a szállásunkra. Ez úgy délután három óra magasságában történt, mire teljesen dehidratálódtam és nagyon megéheztem. Életmentő volt az a szelet csoki, ami a bőröndömben lapult.

Szóval nem lettem a repülés rajongója, főleg mert hazafelé is hasonló köröket futottunk. Transzfer ezúttal is pontosan 23 percet késett, megint sokat várakoztattak, ezúttal Pék csipogott be és őt motozták meg és újra egy órás késéssel érkeztünk. Ráadásul a landolás után épphogy elértem a vonatomat hazafelé, így bár reggel 9-kor kezdtem utazgatni, este 6 után értem csak haza.

itt a sirály - hol a sirály

Az utazásba persze nem csak a repülés tartozik bele, így illik picit írnom a helyi közlekedési viszonyokról is.

Bár az előzetes tervekben szerepelt, hogy tömegközlekedési eszközöket is igénybe fogunk venni (metrót vagy buszt), hamar lemondtunk róla. Róma nem nagy város, gyalog is könnyűszerrel be lehet járni. Ráadásul sokkal élvezetesebb is a macskaköves utcákon sétálni és megállni minden szökőkút mellett vagy templom előtt, (Ezekből ugyanis megszámlálhatatlanul sok van.) mint a pontatlan és zsúfolt buszon szorongani.
Úgyhogy, ha nem egyetlen nap alatt akarod végigjárni a főbb nevezetességeket, inkább sétálj. Hidd el, megéri.
Útikönyvem térképe a segítségünkre volt, de az sem gond, ha az ember picit bolyong. Csak mentünk az orrunk után és mindig kilyukadtunk valami szépnél. Például a Pantheont véletlenül fedeztük fel.
Közlekedni azonban még így is tudni kell. A robogók és autók (ennyi Smartot még életemben nem láttam...) a macskaköves utcákon is vígan száguldoznak, járda sok helyen nincs és a közlekedési lámpák (gyalogosoknak is van sárga jelzés, amin még nyugodtan át lehet kelni) is hiánycikkek itt-ott. Igaz, nincs is rájuk szükség, mert az olaszok körül sem néznek, csak megindulnak a zebrán és még a buszok is lefékeznek nekik. Szóval bátornak és kissé vakmerőnek kell lenni, ha át akar kelni az ember egy forgalmas úton. Először furcsa volt, de hamar beleszoktunk.
Parkolásnál minden apró helyet kihasználnak, láttam egy Smartot két cserép virág közé beparkolva. Igaz, szinte az összes kocsi oldala meg volt húzva, valószínűleg az ilyen manőverek miatt, de ez úgy tűnt, őket cseppet sem zavarja. Az autószerelők pedig jól járnak, minden sarkon van műhely.
Egyetlen alkalommal kényszerültünk vonatra (igazából HÉV), mikor a tengerpartra mentünk. Jegyet automatából kell venni. A kocsi zsúfolt, mint a 7-es busz Pesten csúcsidőben, vagyis nem túl kényelmes. Ám 40 perc alatt levitt minket a tengerpartra, így nem panaszkodtunk.