Két okból kezdtem bele ebbe a könyvbe: egyik ismerősöm ajánlotta és vonzott a történet korszaka.
A 20. század eleje kifejezetten izgalmas időszak sok érdekes eseménnyel, amit a fülszöveg is ígért. Családtörténeteket is kedvelni szoktam, főleg ha több generáción átívelnek. Tehát minden megfelelőnek tűnt, ám hamar kiderült, nem nekem íródott ez a könyv.
A borító szimpatikus, 500 feletti oldalszáma kevésbé.
A 20. század eleje kifejezetten izgalmas időszak sok érdekes eseménnyel, amit a fülszöveg is ígért. Családtörténeteket is kedvelni szoktam, főleg ha több generáción átívelnek. Tehát minden megfelelőnek tűnt, ám hamar kiderült, nem nekem íródott ez a könyv.
A borító szimpatikus, 500 feletti oldalszáma kevésbé.
Fülszöveg:
"New York sugárútjaitól az angliai Lichfield macskaköves utcáin át Toscana hullámzó dombjaiig a Kapitány lánya három generáció történetét öleli fel. A sodró lendületű romantikus történet főhőse két asszony, akik igencsak különböző társadalmi osztályhoz tartoznak, ám mindketten a legendás tengerjáró hajó, a Titanic túlélői. Egyikük, az egyszerű angol szövőnő, May Smith férjével és kislányával elindul, hogy a lehetőségek hazájába, Amerikába települjön. Ám amikor az „elsüllyeszthetetlen” Titanic jéghegynek ütközik, May minden álma darabokra törik. Az utolsó pillanatban a tengerbe ugrik családjával, de amint elengedi férje kezét, szeretteit messzire sodorja a víz. A zavarodott nőt behúzzák egy mentőcsónakba, ahol Celeste Parkes, az első osztály egyik utasa veszi szárnyai alá. Néhány perccel később a Titanic kapitánya May karjába ad egy pokrócokba bugyolált kislányt. May és Celeste megmenekül, és erős, élethosszig tartó barátság szövődik közöttük. Ugyanolyan mély barátság, mint amilyen mély a titok, amelyet May őriz a szívében a Titanic katasztrófájának napja után…"
Ez a kötet valóban családtörténet és akad benne bőven történelmi tragédia kezdve a Titanic elsüllyedésével és folytatva a világháborúkkal. Szóval az olvasó azt kapja, amit a fülszöveg ígér, ám nem biztos, hogy olyan formában, mint egyesek várják.
Az egyetlen problémám a könyvvel, ami rányomta bélyegét az olvasás teljes élményére, a nyelvezete volt. Érdekes történet, érdekes sorsok, érdekes események, de olyan érdektelen közlésben, hogy a lényeg úgy úszott el mellettem, mint kerti szék az óceán habjain.
Egyszerűen untam a sorokat, még akkor is, mikor a híres hajó megkezdte merülését a mélységbe. Igaz, a Titanic csupán összekötő kapocsként van jelen és nem pont ezen a katasztrófán van a hangsúly, mégis elvártam volna egy picivel több drámai hangvételt. Persze - bár lehet szidni a filmet és annak romantikus vonalát -, tény, hogy mindenkinek James Cameron filmje ugrik be, ha nagy hajókról és jéghegyekről van szó. Ezzel pedig nincs is semmi baj, mert tagadhatatlanul látványos, drámai és hangulatos alkotás. A hajó elsüllyedésének képkockáira senki sem panaszkodhat, mert a néző akár bejött neki a gazdag lány és a csóró srác románca, akár nem, átérzi a veszteséget. És épp ez az, amit hiányoltam. Minden olvasó tudja, hogy el fog süllyedni és sok ember veszik majd oda, épp ezért az író feladata, hogy ezen tudás és magas ingerküszöb ellenére személyessé tegye, belevonja az olvasókat, ami sajnos nem történt meg. Titanic jött, úszott, elsüllyedt, én meg úgy voltam vele, oké, oké, haladjunk.
A könyv ugyanis, bár gyorsan a tenger fenekére küldi a hajóóriást olyan lassan csordogál, mint kenu a sivatagban. Önmagában ezzel sem lenne gond, kedvelem a szépen kibontakozó dolgokat, de itt olyan sziruposan sűrű, hogy émelyegtem tőle.
Egyrészt szájbarágós, mintha nem bízna olvasói értelmi képességeiben és mindent, de tényleg mindent többször elismétel. Másrészt terjengős, nagyon-nagyon terjengős, ami a párbeszédekből egyértelműen látszik. A terjengős párbeszéd pedig eléggé mesterkélt. Például elhangzik egy kérdés, mire a válasz féloldalnyi monológ nevetségesen nagy szavakkal és csupa ismétléssel vagy érdektelen információval.
Leah Fleming stílusa tehát lassú, dagályos és nehezen emészthető. Az olvasó csak rágódik és rágódik az olvadt sajtként nyúló szóáradaton, miközben alig halad előre. Ezzel pedig számomra elveszett az olvasás igazi élménye, mert nem tudtam belekerülni a történetbe.
Pedig az ötlet remek, a háttér eseményei önmagukban is érdekesek vagy izgalmasak és a klisék sem voltak annyira elcsépeltek a belefektetett kutatásról nem is beszélve. Az írónő dolgozott rajta nem is keveset.
Talán a fent említett stílus volt az, amitől a szereplőket sem tudtam megkedvelni. Esendő emberek, hibákkal, boldog és szomorú percekkel, bőven lett volna ok a szimpátiára, mégis olyan távolinak éreztem őket. Hiába a sok katasztrófa, hiába a romantika, hiába a véletlenek kusza sora, végig idegenek voltak, akikért nem tudtam igazán izgulni. Egyikük sem ragadott meg, egyikük gondolatai sem kötöttek le, egyikük sem érdekelt igazán. Ez pedig baj, nagyon nagy baj. Legalább egy szerethető figurára mindig szükségem van, hogy élvezni tudjak egy könyvet.
Ami a történelmi eseményeket illeti, Titanic gyorsan elúszott, aztán jött az első világégés és már megint nem adott semmit. Most volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója, mégsem érdekli a szomszéd kiskutyát sem. Még mindig áll a tendencia (legnagyobb sajnálatomra), hogy igen, volt egy világháború, de utána volt még egy, ami sokkal nagyobb, szörnyűbb és érdekesebb. Ez pedig itt is megfigyelhető. Első háború jön, rossz persze (egy halott, akit csupán említettek maximum kétszer), de aztán vége van és bumm, jön a következő. Következő pedig csataképekkel, közelebbi áldozatokkal, klisékkel és nagyjából minden egyébbel, amit csak el lehet sütni a témában. Komolyan túl nagy kérés lenne picivel komolyabban venni az első háborút? A maga korában elképesztő pusztítást jelentett, amit nem szabadna alábecsülni és lekicsinyelni csak azért, mert a következőben kicsit hatékonyabban gyilkolták a lakosságot. (Gratulálok, emberiség, szép teljesítmény...)
Ettől függetlenül ebben a könyvben a második világháborús évek voltak a legizgalmasabbak és a legolvasmányosabbak. Lövészárokban kevesebb szónoklatot tart az ember.
A könyv végére a családok története kellőképpen összekuszálódott és persze össze is kapcsolódott a véletlenek tucatjának köszönhetően, így csak egy szálat kellett meghúzni és kész is a masni. Egy rózsaszín masni csipkéből, hogy minden olvasó elégedett legyen. Én is az voltam, mert lezáródott végre az egész babacipő-kalamajka.
Összefoglalva tehát nem rossz könyv, csak nem az én világom. Ez az írói stílus nem fekszik nekem.
Azoknak ajánlom, akik kifejezetten családtörténetre vágynak, mert ez az a javából, és azoknak, akiket nem zavar a kissé szájbarágós és terjengős stílus. Ők valószínűleg jobban fogják értékelni.
Apró megjegyzés:
Ha túlélnék egy hajótörést, majd szárazföldet érintene a lábam, a világ minden kincséért sem akarnék nemhogy hajót, hanem vizet látni és főleg nem indulnék el azonnal visszafelé ugyanazon az útvonalon, ahol korábban majdnem meghaltam.
Az egyetlen problémám a könyvvel, ami rányomta bélyegét az olvasás teljes élményére, a nyelvezete volt. Érdekes történet, érdekes sorsok, érdekes események, de olyan érdektelen közlésben, hogy a lényeg úgy úszott el mellettem, mint kerti szék az óceán habjain.
Egyszerűen untam a sorokat, még akkor is, mikor a híres hajó megkezdte merülését a mélységbe. Igaz, a Titanic csupán összekötő kapocsként van jelen és nem pont ezen a katasztrófán van a hangsúly, mégis elvártam volna egy picivel több drámai hangvételt. Persze - bár lehet szidni a filmet és annak romantikus vonalát -, tény, hogy mindenkinek James Cameron filmje ugrik be, ha nagy hajókról és jéghegyekről van szó. Ezzel pedig nincs is semmi baj, mert tagadhatatlanul látványos, drámai és hangulatos alkotás. A hajó elsüllyedésének képkockáira senki sem panaszkodhat, mert a néző akár bejött neki a gazdag lány és a csóró srác románca, akár nem, átérzi a veszteséget. És épp ez az, amit hiányoltam. Minden olvasó tudja, hogy el fog süllyedni és sok ember veszik majd oda, épp ezért az író feladata, hogy ezen tudás és magas ingerküszöb ellenére személyessé tegye, belevonja az olvasókat, ami sajnos nem történt meg. Titanic jött, úszott, elsüllyedt, én meg úgy voltam vele, oké, oké, haladjunk.
A könyv ugyanis, bár gyorsan a tenger fenekére küldi a hajóóriást olyan lassan csordogál, mint kenu a sivatagban. Önmagában ezzel sem lenne gond, kedvelem a szépen kibontakozó dolgokat, de itt olyan sziruposan sűrű, hogy émelyegtem tőle.
Egyrészt szájbarágós, mintha nem bízna olvasói értelmi képességeiben és mindent, de tényleg mindent többször elismétel. Másrészt terjengős, nagyon-nagyon terjengős, ami a párbeszédekből egyértelműen látszik. A terjengős párbeszéd pedig eléggé mesterkélt. Például elhangzik egy kérdés, mire a válasz féloldalnyi monológ nevetségesen nagy szavakkal és csupa ismétléssel vagy érdektelen információval.
Leah Fleming stílusa tehát lassú, dagályos és nehezen emészthető. Az olvasó csak rágódik és rágódik az olvadt sajtként nyúló szóáradaton, miközben alig halad előre. Ezzel pedig számomra elveszett az olvasás igazi élménye, mert nem tudtam belekerülni a történetbe.
Pedig az ötlet remek, a háttér eseményei önmagukban is érdekesek vagy izgalmasak és a klisék sem voltak annyira elcsépeltek a belefektetett kutatásról nem is beszélve. Az írónő dolgozott rajta nem is keveset.
Talán a fent említett stílus volt az, amitől a szereplőket sem tudtam megkedvelni. Esendő emberek, hibákkal, boldog és szomorú percekkel, bőven lett volna ok a szimpátiára, mégis olyan távolinak éreztem őket. Hiába a sok katasztrófa, hiába a romantika, hiába a véletlenek kusza sora, végig idegenek voltak, akikért nem tudtam igazán izgulni. Egyikük sem ragadott meg, egyikük gondolatai sem kötöttek le, egyikük sem érdekelt igazán. Ez pedig baj, nagyon nagy baj. Legalább egy szerethető figurára mindig szükségem van, hogy élvezni tudjak egy könyvet.
Ami a történelmi eseményeket illeti, Titanic gyorsan elúszott, aztán jött az első világégés és már megint nem adott semmit. Most volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója, mégsem érdekli a szomszéd kiskutyát sem. Még mindig áll a tendencia (legnagyobb sajnálatomra), hogy igen, volt egy világháború, de utána volt még egy, ami sokkal nagyobb, szörnyűbb és érdekesebb. Ez pedig itt is megfigyelhető. Első háború jön, rossz persze (egy halott, akit csupán említettek maximum kétszer), de aztán vége van és bumm, jön a következő. Következő pedig csataképekkel, közelebbi áldozatokkal, klisékkel és nagyjából minden egyébbel, amit csak el lehet sütni a témában. Komolyan túl nagy kérés lenne picivel komolyabban venni az első háborút? A maga korában elképesztő pusztítást jelentett, amit nem szabadna alábecsülni és lekicsinyelni csak azért, mert a következőben kicsit hatékonyabban gyilkolták a lakosságot. (Gratulálok, emberiség, szép teljesítmény...)
Ettől függetlenül ebben a könyvben a második világháborús évek voltak a legizgalmasabbak és a legolvasmányosabbak. Lövészárokban kevesebb szónoklatot tart az ember.
A könyv végére a családok története kellőképpen összekuszálódott és persze össze is kapcsolódott a véletlenek tucatjának köszönhetően, így csak egy szálat kellett meghúzni és kész is a masni. Egy rózsaszín masni csipkéből, hogy minden olvasó elégedett legyen. Én is az voltam, mert lezáródott végre az egész babacipő-kalamajka.
Összefoglalva tehát nem rossz könyv, csak nem az én világom. Ez az írói stílus nem fekszik nekem.
Azoknak ajánlom, akik kifejezetten családtörténetre vágynak, mert ez az a javából, és azoknak, akiket nem zavar a kissé szájbarágós és terjengős stílus. Ők valószínűleg jobban fogják értékelni.
Apró megjegyzés:
Ha túlélnék egy hajótörést, majd szárazföldet érintene a lábam, a világ minden kincséért sem akarnék nemhogy hajót, hanem vizet látni és főleg nem indulnék el azonnal visszafelé ugyanazon az útvonalon, ahol korábban majdnem meghaltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése