Cica

"A nő szívéhez
a könyvesbolton át vezet az út"

Két dolognak nem bírok ellenállni: 

könyveknek és cicáknak.

Előbbit bejegyzéseim többsége bizonyítja, különösen könyves rovataim. De hogy egy aktuális példát is hozzak, pénteken könyvtárban jártam. Úgy mentem be, hogy csak visszaviszem a kiolvasott 6 könyvet és meghosszabbíttatom a maradék kettőt. Beljebb sem akartam menni a könyvtáros asztalánál, mégis kiszúrtam egy csábító kötetet az ajtó melletti polcom, amit nem hagyhattam ott. Hát ennyire nem bírok ellenállni a nyomtatott betűknek.

No, de most nem erről a szenvedélyemről szeretnék írni, hanem a cicaradaromról.

Néhány paraméter rólam, hogy érthető legyen vonzalmam az önfejű, szőrős négylábúak iránt:

- első cicámat öt évesen kaptam és azóta állandó jelleggel van cicám

- ha meglátok egy cirmost az utcán, muszáj megpróbálnom megsimogatni

- egy ideig autóban utazva rendszeresen felkiáltottam, ha macskát láttam, amivel a velem utazók agyára mentem

Szóval szinte beépített cicaradarom van, ami pittyegni kezd, amint macska lép tíz méteres körzetembe. 

A december és a tavasz szomorú dolgokat hozott. Karácsony előtt háromból két cicám (Edgár és Hermione) lebetegedett és meghalt. Nem is volt igazi az ünnep nélkülük, hiszen újszülött koruk óta (ami négy évet jelentett) velem voltak. Csak mamájuk, Valentína társasága tudta feldobni a kedvemet. Aztán eljött a tavasz és ő is elhagyott nyolc év után. Pedig annyi mindent átéltünk közösen, annyi könyvet olvastam végig, míg az ölemben dorombolt.

Így maradtam cica nélkül, amit nagyon-nagyon nehezen viseltem. Kaptam persze jó néhány ajánlatot kiscicákra, ám még friss volt az elvesztettek sebe (pótolni nem lehet őket) és többet voltam a koliban, mint otthon. Nem is gondoltam kiscicákra, míg a nyárra haza nem cuccoltam és meg nem csapott a macskahiány.

Aztán pár napos nyafogás után sikerült meggyőznöm családomat, hadd kapjak egy kiscicát. Anyum "úgyse találsz ilyenkor kismacskát" mondattal bólintott rá. Nem jött be neki...

Gideon

24 óra, csupán ennyi kellett és már meg is volt az új családtag. Kisvárosom egyetlen jó bulihelyének tulajától hoztam el. Pizzériából egy macska elvitelre. 

Csupán egyetlen kritériumom volt: fiú legyen. Épp elég lánycicám volt, hogy tudjam, hiába aranyosak a kicsik, jóból is megért a sok. A fogamzásgátló, ami egy csodálatos találmány (Igen, van cicáknak is.) jó dolog, csak néha akkor is becsúszhat egy-egy alom apróság és megnöveli a daganatos megbetegedések kockázatát. (Valentínámnak három csomó is volt a mellén miatta.)

Így került hozzám új szerelmem, Gideon, aki a Rubinvörös férfi főszereplője után kapta nevét. 

Ennek már lassan három hete. Gideon megszokott minket, a lakást és most barátkozik a kerttel. Tegnap sikerült legyőznie félelmét a pázsit iránt. Elég gyáva macska, megijedt egy rigótól... Szerintem kifejezetten szobacicának való, leszámítva heves vonzalmát a lábbelik, vezetékes telefon és internetkábel iránt, amiket előszeretettel rágcsál. Családom viszont nem tolerálja a háziállatokat a lakásban, meg van egy nagy kertünk, ahol bóklászhat, így lassan ki lesz tiltva a házból.

Cicamániám azonban nem merül ki abban, hogy hagyom az ujjaimat megrágcsálni Gideonnak és még az ágyamba is beengedem. F. barátom meg is jegyezte, mikor elmeséltem neki, hogy könnyűvérű nőcske vagyok, amiért három nap ismeretség után már ágyba is bújtam vele. Igazából két és fél nap volt...

A probléma sosem a macskáim elkényeztetésével volt, hanem a gyűjtőszenvedélyemmel. Mint a jó könyvek, az elkóborolt cicusok is ellenállhatatlanok számomra.

Eddig két cirmost fogadtam be, egy kóbor kandúrt és egy ördögfiókát. Utóbbit egy unalmas falunapon szedtem össze és utaztam vele haza a buszon. Hogy anyum szavaival éljek: "Normális lány fiút hoz haza a buliból, te meg macskát." Mentségemre szóljon a buli nem is volt buli és a szóban forgó macsek fiú volt.

A lényeg, hogy nem bírok ellenállni nekik családom rosszallása ellenére sem.

Így történt, hogy pénteken, mikor F. barátommal beültünk a pizzériába beszélgetni, pittyegni kezdett macskaradarom. Teraszon voltunk, mikor kiszúrtam a szomszéd pad alatt egy apróságot. Ott kucorgott és nézett rám nagy, kék szemével. Egyből magamhoz csalogattam, ölbe vettem és dédelgetni kezdtem.

Aztán azon tanakodtunk, kié lehet. Elcsíptük a pincér srácot, aki elmesélte, már egy hete ott bolyong a terasz körül. Meg is etette néhányszor, de megfognia nem sikerült. Mikor pedig mutattam, hogy itt bóbiskol a karomban, hozott is neki egy kis sonkát a konyháról.

Kóbor cica és a vonzó telefonzsinór

Megetettük, én meg immár biztosan tudtam, kóbor, árva cicát találtam. Ahogy simogattam, éreztem minden csontját, a gerince csigolyáit és úgy falta a sonkát, hogy a kezem is kis híján áldozatul esett étvágyának. Ráadásul szutykos is volt és két bogáncsot szedtem ki a bundájából. 

Miután ezt megtudtuk, jött a következő kérdés: Mi legyen vele? Többi vendég között gazdi után néztünk és bár mindenki mosolyogva megcsodálta a kiscicát, senki sem akarta hazavinni. F. barátom nem vihette, náluk a díszhal a házi kedvenc netovábbja, HuAn barátomnak pedig már van egy szobacicája, aki nem tolerálna egy új jövevényt.

Ilyen kilátások mellett nem sok lehetőségem maradt. Magára hagyni nem volt szívem, hát hazavittem. 

Családom haragjára ébredtem, amiért már megint fiú helyett macskával tértem haza. Bár ez a kóbor cica is fiú volt... 

Túlestem a fejmosáson és lenyugodtak a kedélyek, mikor újabb problémával szembesültem. Gideon jóval idősebb, ha az árva cica óvodásnak számít, akkor az én kandúrom a kamasz korát tapossa. Egyre kergébb, annyit rohangál és egyre durvábban játszik. Mikor pedig összeeresztettem őket, két pillanat alatt leteperte a kicsit, aki csak vinnyogott rémületében. Gideon csak a könnyű prédát látta a törékeny, alultáplált cicában. Persze nem akart ártani neki, csak játszott, de ahogy játszik, abba a kisebb és gyengébb lények könnyen belepusztulhatnak. Az árva cica egyszerűen nem maradhatott, hiába bűvölte el családomat nagy szemével. Sürgősen gazdit kellett találnom neki.

Ki lenne képes magára hagyni,
ha így néz rá? 

Azonnal írtam minden cicaimádó ismerősömnek és reménykedtem. Muszáj volt gazdit találnom neki, mert Gideon teljesen száműzve lett a lakásból miatta, pedig még nem szokta meg a kertet. Az apróság pedig, tekintve kóbor múltját, nem kifejezetten szobacica alkat. 

Úgyhogy hol egyikhez mentem, hol a másikhoz. Közben meg próbáltam leszerelni családom kifakadásait a két elkülönített macska miatt.

Szerencsémre hamar találtam befogadó otthont neki egyik ismerősöm személyében, aki általános iskolás osztálytársam barátnője. A karantén így csak máig, azaz vasárnapig tartott, mikor érte jöttek. 

Boldogan jelenthetem, a kóbor kiscica szerető gazdára és meleg otthonra talált. Felhizlalják és elkényeztetik, ebben biztos vagyok. Mindenképpen megérte elhoznom.

Családom persze kijelentette, többet nem vihetek haza egyetlen kóbor állatot sem. Én azonban nem garantálhatom, hogy ha legközelebb egy csont sovány, szomorú tekintetű kiscicára bukkanok, képes leszek ellenállni neki. A szív embere vagyok és a szívem azt súgja, helyesen cselekedtem és megtenném újra.