2013. szeptember 10., kedd

Démonnapló 6.

Szeptember van, megkezdődtek a tanórák, vagyis ismét az iskolapadot koptatom. Ez pedig nem jelent mást (a szabadidő vészes fogyásán kívül), mint mangák iránti lelkesedésem növekedését. 
Mindig van legalább egy könyv a táskámban, hogy olvasással tölthessem ki az értékes dologtalan perceket. Ez viszont időnként megterhelő tud lenni a vállam számára, főleg ha tankönyveket is cipelnem kell vagy épp épületek között rohangálnom. A megoldás azonban nagyon egyszerű: képregény. Kicsi, kevés helyet foglal a táskában, gyorsan lehet vele haladni és általában véve kifejezetten szórakoztató, könnyed olvasmány. Ideális két óra közötti unaloműzőnek.
Szóval nekiláttam folytatni és persze befejezni a megkezdett manga- és manhwasorozatokat. Közöttük előkelő helyen szerepelnek a Démonnaplók, amik közül ezúttal a hatodik, vagyis utolsó előtti kötet kerül terítékre.
A borítóra a sunyi IV. Raenef került és a vastágsága hozza a megszokott 200 oldal körülit. Fumax Kiadó ezúttal is kiváló munkát végzett.
Fülszöveg:
"Csak olyan démont bánthatsz igazán, akit szeretsz.
Amikor Chris még kicsi volt, a faluját megtámadta egy őrült démonhorda. Rased istenség megkímélte a fiú életét az ostrom során, és kitörölte elméjéből a pusztítás emlékét. De Chris gyűlölete a démonok iránt egyre csak nőtt, mígnem úgy alakult, hogy “éles helyzetben” nyílt alkalma megtámadni egy dé­monnagyurat. Varázserők és indulatok szabadulnak el, midőn Chris harcra kel V. Raeneffel, a létező legtündéribb és legimádnivalóbb démonnagyúrral. Lehet, hogy a győztes ezúttal ténylegesen halálra neveti magát!"
Ez az eddigi akcióban leggazdagabb rész. Elejétől a végéig harcjelenetekben bővelkedik, csak az ellenfelek változnak. Ám küzdelem ide vagy oda, még mindig bohókás egy manhwa. 
Valóban csak attól lehet tartani, hogy egy-egy szereplő halálra neveti magát, annyira vicces, ahogy hadakoznak. 
Mondok egy példát: Chris vs. V. Raenef, komoly csata, lüke pap vesztésre áll, mire varázsigéhez folyamodik, felkavarodik körülötte a por, látványosan elkezd kántálni, aztán csend, mivel már megint elfelejtette a varázsigét...
Ilyen és ehhez hasonló abszurd jelenetek törik meg a harci mozdulatokat nevetésre késztetve az olvasót. Egyszerűen nem lehet komolyan venni ezt az őrült szereplőgárdát, ami így van jól. Erutis és Chris a leglehetetlenebb helyzetekben is marja egymást. 
Ez a rész főleg Eclipse hűségéről szól, hiszen, mint az egyetlen épelméjű és komoly szereplőnek, választania kell a régi és az új démonnagyura között. (Szerintem, senkit sem fog meglepni, végül ki mellett teszi le a voksot.)
V. Raenef pedig cseppet megkomolyodik a végére, bár még mindig cuki a hatalmas szemével és a szégyenlős mosolyával. Elődje, viszont végre kimutatja a foga fehérjét, ami nekem kifejezetten tetszett. 
A rajzolásra továbbra sem lehet panasz. Pont annyi chibi kocka van benne, ami egy bohókás történetben elvárt és egy félkockával sem több. A csatajelenetek rengeteg széllel meg aprított sziklával járnak, ami szintén megszokott dolog az ilyen típusú képregényekben.
A kötet vége függővég, mint mindig, ám ez nem az őrjítő kategóriából való, hanem inkább mézesmadzag, kedvcsináló a hetedik, befejező kötethez. 
Összességében tehát tetszett, ahogy az eddigi részek is és kíváncsian várom, hogyan végződik a lökött szereplők története. Remélem, boldog lesz a befejezés.
Ajánlom mindenkinek, aki olvasta az előző köteteket és azoknak is, akik még nem. Tökéletes kikapcsolódást nyújt, sok-sok kuncogással. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése