Muszáj egy helyzetjelentéssel kezdenem dühöngéssel és kínos kacagással egybekötve.
Nos, talán néhány olvasómnak feltűnt, hogy nem született új bejegyzés, pedig a Moly-alkalmazás szerint olvasok továbbra is rendületlenül, sőt akik esetleg más úton-módon kívántak kapcsolatba lépni velem az internet szövevényén át, problémába ütköztek.
A helyzet ugyanis az, hogy tele a hócipőm a kollégium internetszolgáltatásával. Három éve olyanok vagyunk mint a rossz házasok, időről-időre marakodunk, ő sztrájkol, én meg puffogok felállásban. Most viszont nagyon kihúzta nálam a gyufát, mivel múlt hét péntek óta szakított velem, pontosabban a szobámmal: az egész kollégium területén kizárólag a szobámban képtelenség fogni a wifit, pontosabban csak nekem, mert Szobatárs jóban van vele, őt szereti.
Szóval most épp a porta feletti galérián ücsörgök a három szék közül a legkényelmesebbiken (másik opció a lépcső lett volna...) hogy végre valahára kiírhassam magamból legutóbbi olvasmányomat.
Be kell ruháznom egy mobilnetre mert ez áldatlan állapot... (Nem kapom meg a könyvrendeléses értesítéseket, az elmaradó óráról a híreket, a kötelező olvasnivalót és szimplán el vagyok vágva a szociális virtuális szférától.)
Ennyit a nyafogásról, most rátérek a könyvre, mielőtt lemerül az aksi, mert konnektor véletlenül sincs a közelben...
Mindig kell egy kis kelet az olvasmányaim közé. Így vetettem szemet a könyvtárban erre a vékonyka könyvre. Csupán 164 oldal, ami a Trivium Kiadó gondozásában jelent meg.
A cím tetszetős, de a borító kevésbé. Nekem nem igazán tetszik ez a merengő kimonós nő a sok műmolylepkével, ennél igényesebbet is találhattak volna.
Fülszöveg:
"Simoda kis halászfalu Japánban, a 19. század második felében. A falu szegény lakóinak legfőbb gondja az évenként lecsapó tájfun. Most azonban a történelem vihara is rájuk zúdul. Itt száll partra az amerikai hadiflotta, és az ország megnyitását követeli. Konzulátus nyílik, s az élére az idős vörös óriás, Towsend Harris kerül. Az anyák féltik leányaikat a hús örömeit követelő „idegen ördögöktől”.
A túl szépnek született Okicsi meggondolatlanul a főutcán megy haza a fürdőből, Harris megpillantja, és tűzön-vízen, vőlegényen átgázolva magának követeli. A sógun elfogatja a lányt, aki végül az erőszaknak engedve a konzul ágyasává lesz. Így Japán is előnyösebb feltételeket csikarhat ki Amerikától. A falu lakóit ez legkevésbé sem érdekli. Az ő szemükben Okicsi szajha, az idegen ágyasa.
Az érzékeny Okicsi életét derékba töri, hogy néhány évig a konzul használja, majd hazaköltözésekor mint kidobható szemetet elhajítja. Távozása után becsületesen, önállóan szeretne élni régi nagy szerelmével. Egy nőnek azonban nem bocsátanak meg egykönnyen a férfivilágban, és a múlt szorítása mindennél erősebb.
Pontos és alapos korrajz ez a regény is, akárcsak a 2010-ben megjelent Japán rózsa. Néha egy-egy finom hasonlat futama a sorok között, mintha Okicsi pengetné bánatosan szamiszenje húrjait.
Megérzések, jósálmok, hiteles japán misztika, egy túlérzékeny, képzelgésre hajlamos lélek nem e világi fogódzói az olvasó lelkét is mindvégig megpengetik."
Nem igazán tudom, mit is vártam pontosan ettől a könyvtől, az azonban bizonyos, sokkal többet, mit amit nyújtott.
Az írónő stílusa cseppet sem nyűgözött le. Nem kedvelem, mikor célzatos utalásokkal van tele a szöveg (pl: De akkor még nem sejtette, hogy.. Ha tudta volna, hogy...) itt pedig akad belőle bőven.
A hátteret valós környezet és valós személyek adják. Tényleg élt egy Townsend Harris nevű amerikai konzul, ettől azonban még nem kell vasóságként tekinteni erre a romantikusnak szánt történetre. Okicsi gondolatai ugyanis csupán az írói fantázia gyermekei. Ráadásul nem sokat mond el az adott korról. Nincs rendesen kibontva a konzulátus funkciója vagy akár mindennapi élete, sőt még a jelentőségére is csak rövid utalás van. Korrajznak így számomra gyenge lábakon áll.
Azért tituláltam csupán romantikusnak szántnak, mivel nálam nem érte el ezt a hatást. Nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, nem tudtam izgulni értük, csak sztoikusan szemléltem, ahogy a szerelem és más érzelmek nevében hagyták kisiklani életüket.
Félreértés ne essék, cseppet sem fogom a vádaskodó és képmutató falu lakosságának pártját, viszont megértem őket. Ez volt az elfogadott, ha úgy tetszik jól bevált viselkedésforma a részükről. (Persze eléggé túlzottan kihangsúlyozva a végére nagy pálfordulással drámainak szánva.) Csak azt mondom, hogy ez a történet tipikusan olyan, mint sok ezer másik romantikus sztori, amit egy jól időzített lányszöktetéssel meg lehetett volna oldani. Természetesen itt sem tették meg és ebből lett a dráma, siránkozás, megbánás és keserűség áradata.
A legnagyobb problémám mégsem a stílus vagy az általam megkedvelhetetlen karakterekkel volt, hanem a mondanivaló teljes hiányával. Vártam a csattanót, a mondanivalót, az üzenetet és nem kaptam meg.
Okicsi a falu érdekében áldozta fel életét (pontosabban élete pér évét a többit saját hülyeségből vesztegette el) mégsem maradt meg az erkölcsi fölénye a falubeliekkel szemben. Elhagyta magát és szinte tényleg olyanná vált, mint amilyennek a falusiak tekintették. Ráadásul egy fűszálat sem tett keresztbe a saját boldogságáért, pedig tucatnyi lehetősége lett volna rá. Mikor pedig az élet mégis úgy hozta, boldog lehet kicsit, eldobta magától.
A könyv így szerintem nem romantikus, hanem nyomasztó. Nekem legalábbis nem lett tőle jobb kedvem, sőt. Összességében így azt kell mondanom, nem tetszett, nem vesztettem volna sokat, ha kihagyom.
Csak azoknak ajánlom, akik rajonganak a japán szerzők iránt és szeretik a Rómeó és Júlia típusú tragédiarománcokat.
Kiegészítés:
Az írónőnek megjelent egy másik regénye is magyarul, szintén a Trivium gondozásában, Japán rózsa címmel. Mivel Kimura Rei írói stílusa nem nyerte el a tetszésemet, nem valószínű, hogy megpróbálkozom vele. Mégis a fülszöveg alapján talán jobb lehet, mint ez a pillangós könyvecske. Szóval aki Kimura Rei tollából akar olvasni, szerintem kezdje inkább a másik könyvvel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése