Káosz

Lauren Oliver Delírium-trilógiájának második kötete. Az első részről már írtam korábban, azzal érdemes elkezdeni az olvasást. Azt azonban el kell mondanom, a második kötet sokkal jobbra sikerült, így bár a Delíriumnál voltak fenntartásaim, a Káosz eloszlatta őket. 

Rögtön rá is térek, mire gondolok pontosan, de előbb a szokásos paraméterek.

Három és félszáz oldal a Ciceró Kiadótól megszokott nagyobb betűtípusban, így könnyedén végig lehet olvasni, főleg mivel nehéz letenni. 

A borítóra ezúttal is egy hölgy közeli arca került, ami talán az írónő védjegyének is tekinthető. Míg az első résznél a piros szín dominált, addig itt a narancs kapott helyet. Bevallom, nekem nem igazán tetszik ez a borító, mert bár az első köteté passzolt Valentin napot idéző hangulatával a könyv témájához, ez a borító csak úgy van és nem mond nekem semmit. 

Fülszöveg, ami igazából egy kiragadott részlet a könyvből, de cseppet sem bánom:

"− Szóval korábban hogy hívtak? – kérdezem, mire megáll. Nem fordul meg, miközben folytatom: − Úgy értem, azelőtt, hogy a Vadonba jöttél.
Egy darabig még dermedten áll, aztán megfordul.
− Jobb lesz, ha lassan hozzászoksz – mondja halkan, de határozottan. – Minden, ami voltál, az előző életed, az ismerőseid… elporladtak. – Megrázza a fejét, majd még szigorúbb hangon folytatja. – Nincs olyan, hogy azelőtt. Csak most van, és ami ezután következik."

Nem véletlenül nem kapott "rendes" fülszöveget, a cselekményről ugyanis nagyon nehéz úgy írni, hogy ne szólja el magát az ember. Épp ezért, aki még nem olvasta az első könyvet, de szándékában áll, az most hagyja abba az olvasást. 

Innentől spoiler veszély!

Ahogy már a bejegyzés elején elmondtam, amit a Delíriumban hiányoltam, azt most megkaptam. Ez a könyv ugyanis a disztópiák lázadó oldalát mutatja. Lena megismeri a valóvilágot, ami a kerítésen túl húzódik, hogy milyen szeretni, gyűlölni és küzdeni, egyszóval milyen igazán élni.

Az írónő stílusa még mindig tetszetős, szeretem ahogy fűzi a szavakat, a leírásait. Itt ráadásul nagyszerűen rakta össze a cselekményt két időszálra osztva. Az akkor és a most váltakozása remek húzás volt. Kicsit tartottam tőle, hogy a Vadonban töltött idő majd lassúvá és vontatottá teszi, ám ezzel a kettősséggel eloszlatta aggályaimat. Egyrészt megtudhattam, hogyan boldogult Lena a Veszettek között, miközben azt is olvashattam, a kötet jelenében, hogyan teljesíti lázadó feladatát immár teljesen Veszetté válva. Ez pedig felpörgette a cselekményt állandó fejezetfüggővégeket produkálva, még inkább letehetetlenné téve a könyvet. Szóval nagy gratuláció az írónőnek az ügyes húzásért.

Míg az első kötet csak rejtve, utalgatva mutatott rá a diktatúrára, addig itt szinte gyomorszájon vágja az olvasót. Ebben a világban ugyanis nincs szabad akarat, csak a tömeg nyomása, a társadalmi elvárások mindent átható mivolta és a zombilét. Aki pedig ellenszegül, gyorsan egy műtőben, börtönben vagy akár kivégzőosztag előtt találja magát. Mégsem ez volt az a rész, ami számomra igazán jó disztópiává tette ezt a kötetet, hanem az ellenállók (vagy nevezhetjük Veszetteknek, Fertőzötteknek) élete. Ahogy kiderült, a szabadságnak is megvan az ára, a kitaszítottság sem jelent könnyebb utat, sőt. Lena visszaemlékezései (akkor fejezetek) így meglehetősen szomorúak, tele gyásszal és haraggal. No, nem mintha a jelen (most fejezetek) kevesebb nehézséget hoznának a szereplők számára.

A könyv tehát izgalmas, tele elfojtott indulattal, haraggal a rendszer iránt és az élet apró örömeivel, mert néha egy kád forróvíz és egy picike szappan maga a megtestesült mennyország. A cselekmény így jól fel van építve, bár számomra egy mozzanatot leszámítva kiszámítható volt. 

Nem tetszett volna azonban ennyire, ha Lena karaktere nem teszi fel a pontot arra a bizonyos i betűre.

Lena szerethető főhős, én legalábbis kedveltem (az első köteteben is) és könnyedén átéreztem a helyzetét. Sokszor sajnáltam szegényt, amiért folyton kifordult sarkából a világa és sokszor irigyeltem a kitartását és erejét. Lena ugyanis egy erős lány, hiába nőtt fel a rendszer naiv követőjeként, hiába tört össze lelkileg Alex elvesztése miatt és hiába szövöget néha még mindig naiv elképzeléseket. Egyszerűen értettem őt, amivel megadta a disztópia velejét. Nagyon jó volt nézni, ahogy felnőtt, megértette a rendszert, elfogadta a továbblépést, küzdött az elveiért és a végén kiállt szinte az egész világ ellen, hogy követhesse a szívét.

A Veszettek, vagy hívjuk inkább lázadóknak őket, szintén szimpatikus figurák. Holló is egy erős lány, mégis néha úgy éreztem, van amit még ők sem értenek a világgal kapcsolatban. Tudom én, hogy sanyarú körülmények között az ember csak magára számíthat, mégis több összetartást és közösségi szolidaritást vártam volna tőlük. Persze egy olyan világan élnek és nőttek fel, ahol az ember még a saját gondolataiban sem bízhat, így megértem az összetartás korlátozottságát.

Tetszett, hogy egyre több dologra derült fény a hatalom háza tájáról, erről pedig Julian is gondoskodott, aki szintén könnyen megkedvelhető szereplő. Bírtam a srácot, bár nálam minden könyvszerető fiú plusz pontokkal indul.

A könyv befejezése óriási és kínzó függővég, bár annyira tudtam, hogy ez lesz....

Összefoglalva tehát egy pörgős, izgalmas és fordulatos (bár a csavarok elég kiszámíthatóak) könyv, ami nekem sokkal jobban tetszett, mint az első kötet. 

Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki olvasta a Delíriumot és azoknak is, akik még nem, de szívesen olvasnának egy ötletes disztópiát. 

Kiegészítés:

A harmadik és egyben befejező kötet Rekviem címmel már elérhető magyarul. Nagyon szeretném már megkaparintani, mivel tényleg kínzó a Káosz függővége és rettentő kíváncsi vagyok, hogyan végződik Lena története.

Az írónő amúgy kiegészítő könyvet is írt ehhez a trilógiához: egy novelláskötetet Delirium Stories címmel, ami három mellékszereplő történetét meséli el. Név szerint Annabel (Lena anyukája), Hana (Lena gyerekkori barátnője) és Raven (vagyis Holló) életébe enged egy kis bepillantást. Ennek magyar megjelenéséről csak annyit tudok, hogy a Ciceró Kiadó tervezi, ám a mikor még kérdéses.