2013. szeptember 8., vasárnap

Elveszett lelkek városa

Ebben a bejegyzésben összecsap a bennem élő rajongó a szintén bennem élő könyvkritikussal. Szóval A végzet ereklyéi ötödik kötete.
Előző négy könyvről írtam külön-külön bejegyzéseket, ott érdemes kezdeni az olvasást. Aki pedig még nem olvasta őket, de valamikor szeretné ezt pótolni, inkább itt hagyja abba ezt a bejegyzést, mert bármennyire is vigyázok, előfordulhatnak spoilerek.
A borító ezúttal is meseszép, bár én jobban kedveltem, mikor a modelleknek csak az álla látszott. Elvileg Jace és Clary lenne a képem, bár az úriember haja nekem cseppet világos és a karkötője egész másról árulkodik. (Sebastian lenne talán?) Ez azonban csak a részeltekben vájkáló spekuláció műve.
Meglehetősen vaskos könyv a maga 500 oldalával, így a sorozat leghosszabb kötete címet is megérdemli. 
Fülszöveg:
"Mi az az ár, ami még a szerelemért is túl magas? Amikor Jace és Clary ismét találkoznak, a lány elborzadva tapasztalja, hogy szerelmét és gonosz bátyját Lilith varázslata egymáshoz köti. A Klávé célja megölni Sebastiant, de lehetetlen anélkül végezni az egyik fiúval, hogy a másiknak ne essék bántódása. Alec, Magnus, Simon és Isabelle tündérekkel, démonokkal meg a könyörtelen Vasnővérekkel alkudozik, Clary pedig veszélyes játszmába kezd. A tét nem csak a saját élete, de Jace lelke is egyben. De bízhat-e még a fiúban egyáltalán? "
Ez a könyv a molyok értékelése alapján jelenleg a 3. legjobb romantikus és a 12. legjobb kortárs könyv, erre pedig csupán egy magyarázatot tudok: rengeteg rajongója van ennek a sorozatnak.
A helyzet az, hogy én is rajongó vagyok. Szeretem Clare könyveit, a stílusát és a fantáziáját. A végzet ereklyéi az egyik kedvenc sorozatom és cseppet elfogult is vagyok, ha árnyvadászokról van szó. Ugyanakkor nem nézhetek félre, ha valami mégsem tetszik benne, akkor nem lenne teljesen hiteles a véleményem.
Kereken kimondom, szerintem Clare jobban tette volna, ha meghagyja trilógiának ezt a sorozatot. Az első három könyv ugyanis pörgött, izgalmas volt tele fordulatokkal és rejtélyekkel és szépen körvonalazódó cselekményszálakkal, a főkonfliktushelyzetről nem is beszélve. Ráadásul az Üvegváros egy adamantin korona volt az egész tetejére kiváló befejezést adva. Aztán, mivel az írónő és rajongótábora is ragaszkodott a szereplőkhöz (No, meg a világhoz, bár annak ott a többi sorozat...) lett még három könyv kezdve a Bukott angyalok városával és folytatva a szóban forgó ötödik kötettel.
Nos, míg a negyedik résznél bőven dolgozott bennem a rajongó, addig itt már kezdett eloszlani rólam a rózsaszín köd. Ez a két rész (és valószínűleg a hatodik könyv is) érezhetően a rajongóknak szánt csemege. Aki szereti a megismert szereplőket, az árnyvadászok világát, annak tetszeni fog. Én is szívesen olvastam kedvenceimről, továbbra is kedveltem a humorukat és izgultam picit értük. Mégis azt kell mondanom, ez már nem az igazi, meg sem közelítik az első három kötet színvonalát, amit rettentően sajnálok. Rögtön kifejtem, miért is.
Az Elveszett lelkek városa a legvastagabb kötet, mégis csupán a könyv utolsó negyede az, ami kifejezetten akciós és izgalmas. A többi rész vagy hétköznapi, vagy mellékcérna, vagy tömény romantikázás sok-sok szerelmi hisztivel ízesítve. Ha nem szeretném a karaktereket, nem tudom, mennyire bírtam volna több száz oldalon át olvasni a sehova nem vezető mozzanatokat.
No, de ha már szereplők, részletezem kicsit, mit gondolok róluk.
Bár Clary és Jace lenne a főhős, engem teljesen hidegen hagytak. Egyszerűen nem érdekelt, mi van velük, mert már nagyon-nagyon unom, hogy ők az egymásnak teremtett párocska, akik soha nem lehetnek együtt, mert mindig jön valami, ami tönkre vágja a kapcsolatukat. Ez pedig piszkosul fárasztó és frusztráló. Ebben a részben pedig, ha mindez nem lenne elég, Jace általam kedvelt tulajdonságai a józan eszével együtt szabadságra mentek cirka 460 oldal erejére. Clary pedig olyan szinten felhúzott, hogy kedvem lett volna becsapni a könyvet és puffogva elvonulni. Kezdem szabályosan gyűlölni a csajt. Eddig csupán idegesített, mert mindig mindenbe beleütötte az orrát, fejjel ment a falnak nem törődve senkivel és állandó jelleggel nyafogott. Most viszont egy kifejezetten önző liba módjára viselkedett és egyáltalán nem értem, mi a fenét lát benne Jace. Vagyis Jace szerelmi vallomásában benne van, hogy pont ezeket a förtelmes tulajdonságokat kedveli... Miért, ó miért? Pszichológust a srácnak, de gyorsan! A hab a tortán, hogy az írónő még növeli is Clary unszimpatikusságát, amiért kis nindzsát csinál belőle, mert persze a kezdő árnyvadász, aprócska lánynak kell mindig mindenkit megmentenie és ezt a világ cseppet sem tartja furcsának...
A többi szereplő, - akik már inkább kisebb hadseregnek, mint csoportocskának számítanak - ilyen terjedelmű könyvben bőven kaphat nézőpontot és egy-egy mellékszálat. Ebből lesz a Clary-Jace nyűglődés mellett egy komplett semmibe vezető autópálya-hálózat. Mert mindenkinek le kell írni a szerelmi életét, még azoknak is, akik nagy valószínűséggel a kutyát sem érdeklik (lásd: Maia és Jordan) és be kell hozni minden egyes karaktert, hogy tudjuk, igen, ők is léteznek (lásd: Raphael) és persze agyon kell őket bonyolítani.
Például nem elég, hogy Simon családi drámát próbál átvészelni, szokja a halhatatlanságot meg a Jelet, ráadásul a szerelmi élete is kész káosz, még ott a vámpírcérna is, hogy teljes legyen a kép. Apropó vámpírok, szegény vérszívók teljesen mellőzve vannak a tündérekkel egyetemben, mert hiába juj, ők a csúnya manipulatív alvilágiak semmit sem csinálnak.
Szóval szerintem az egész könyv a rajongók kiszolgálására készült. Mindenki megtalálja benne a kedvencét (sok-sok Alec és Magnus), Clare mindegyiknek kerekített legalább egy problémát (általában szerelmi téren) és telepakolta utalásokkal a másik trilógiára (Pokoli szerkezetek) és a leendő trilógiájára (The Dark Artifices) vonatkozóan, hogy a rajongók tudjanak min rágódni, míg kedvenceik üres köröket futnak körbe-körbe.
Persze, a látszat kedvéért kell egy főkonfliktushelyzet, amit Sebastian nyújt. Nem kedvelem a srácot, szerintem gagyi főgonosz és van egy olyan érzésem, még sem ő, sem az írónő nem tudja, mit is akar gonoszkodni pontosan. Míg az első három kötetben megvolt a nagy terv az ereklyékkel, addig itt csak kergetőznek és bújócskáznak, de hogy mire fel, arra még nem jöttem rá.
Clare vagy kijött a formájából, vagy nem erőltette meg magát, mert a fordulatok nem ütöttek és egyedül a spekulációim szolgáltattak némi izgalmat. (Gondolok itt Izzy szemszínére és a genetikára.)
Úgy tűnik a rajongót leverte a könyvkritikus...
Összefoglalva, mint rajongónak tetszett, szerettem a kedvenceimről olvasni, ám ha nem lenne bennem az előző kötetek miatt sok-sok kellemes emlék, kicsit sem rajonganék ezért a kötetért.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik árnyvadász rajongók, akik imádták az előző könyveket és akik olvasták a Pokoli szerkezetek köteteit is. Azt azonban hozzátenném: Ne legyenek magas elvárásaid!

Kiegészítés:
A véglegesen befejező, hatodik kötet, City of Heavenly Fire (Mennyi tűz városa) 2014 tavaszán fog megjelenni az USA-ban, így Magyarországon nagy valószínűséggel 2014 vége előtt nem számíthatnak rá az olvasók. Mindenképp beszerzem, mert a rajongó még mindig él bennem és a többi kötet kiált utána polcomon. Remélem, Clare összeszedi magát és ír valami ütőset, amit nem csupán a lelkes rajongók tudnak értékelni.
Ami a többi sorozatát illeti, a Pokoli szerkezetek trilógia befejező kötete, A hercegnő elvileg hamarosan megjelenik magyarul. Könyvmolyképző Kiadó legalábbis őszre/télre ígérte. Azt is mindenképpen beszerzem.
Az említett újabb árnyvadász-trilógia, The Dark Artifices első könyvét pedig 2015-re ígérte az írónő. Magyar megjelenés valószínű, de még bőven a jövő zenéje. Addig ráérek eldönteni, adok-e még egy esélyt az árnyvadászok világának, vagy sem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése