A boszorka városa

Muszáj egy interjúval és egy kis összefoglalással kezdenem.

Tehát a Bíborhajú trilógia befejező kötetéről lesz szó. (Elvileg befejező, gyakorlatban nem egészen, de erről majd a bejegyzés végén.) Az előző két részről, A Boszorka fénye és A Boszorka démona, már írtam korábban. Mivel velük alkot egységet a trilógia időnként vissza fogok utalni rájuk, így az előzményekre spoileres lehet mondanivalóm, ám ezt muszáj vállalnom, mivel szeretem kontextusban látni a dolgokat.

Könyvbemutatón szereztem be, vagyis a lehető legfrissebben. Erről is írtam külön beszámolót, amit a következő interjú fényében ajánlok minden olvasóm figyelmébe.

Néhány napja került fel a netre egy karácsonyi interjú az írónővel. Úgy évente egyszer támadja le az ózdi tévé, mindig a legújabb könyveivel kapcsolatban. Meg szoktam nézni őket, mivel mindig érdekesnek találom, ha az író mesél a könyvéről, hiszen ő az, aki a legteljesebben átlát mindent. Ezúttal sem volt másképp, most viszont alig jutottam túl az első három percen, mivel sikongatásban és hangos nevetésben törtem ki.

No, nem kell megijedni, senki sem bakizott, csak tudatosult bennem micsoda elvetemült egy alak vagyok a jó értelemben. Még sosem említettek nyilvánosan, pláne nem a tévében, hát most megtörtént.

Benina könyvbemutatós összefoglalásában én vagyok az, akit kiemelt. Én dedikáltattam a fülbevalómat és hogy ez ennyire maradandó volt, igazán feldobta a napomat. (Kép a dedikált fülbevalóról a könyvbemutatós bejegyzésemben látható.)

Íme a beharangozott interjú és Szellem első lépése a világhírnév felé, muhahaha:

A borító szerintem ismét gyönyörűre sikerült, passzol az előző két részhez. Vastagsága is ideális közel három és félszáz oldalával, bár az előző részekhez viszonyítva a legsoványabb kötet. Az utolsó jó néhány lap pedig függelék.

A köszönetnyilvánítás mellett illusztrációk is kerültek a könyvbe, amik nagyon tetszettek. Benina igazán tehetséges. (Ráadásul az egyik rajz eredetiben is megvan a szobám falán lógva.) Sajnos a papírpazarlós olvasói véleményeket ismét nem úsztuk meg. Még mindig teljesen feleslegesnek találom őket.

A külső tehát rendben van, nézzük a belsőt, ám előbb fülszöveg:

"Méltó vagy rá?  

Kellan Black a Sellők átkának hála beléphet a boszorkák ősi városába, Moldomusba. Az ok, amiért vállalja a megalázó szerepet, hogy kivívja a Méltóságot, mellyel elnyerheti szerelme, az egyik Utolsó, Bíborhajú Boszorka, Claire White kezét.  

Világok sorsáról dönthetsz, és megváltoztathatod a jövőt.  

Claire Moldomusba menekül legnagyobb ellensége, az apja támadásai elől. Hamarosan rá kell döbbennie, hogy a csodálatosan tiszta városban minden más, mint aminek első látásra gondolta. Az új bonyodalmak régi ellensége karjába kergetik, és onnantól kezdve kőkemény döntéseket kénytelen meghozni. 

 Belehaltam, kiürültem, állattá váltam nem bírtam érezni többé.  

Victoria Cat, akit Boszorkák védelmére teremtettek mindenét elveszíti, amikor egy Testőr életét előbbre helyezi egy Bíborhajúnál. A több mint négyezer éves szolgalelkű lény története életre kel a lapokon. A Bíborhajú trilógia befejező része feltárja a mágia rejtekeit, elfújja a homályt, és beavat a titkaiba.  

Figyelj! Nehogy szem elől téveszd a sárkányt!"

Benina még mindig jól ír. Könnyed stílusa van, jól csavarja a szavakat és hosszú, tartalmas fejezeteket ír.

Bevallom, kicsit tartottam ettől a résztől, mivel a befejező részek mindig rizikósak kicsit. Először is túl kell szárnyalni az előzményeket, másodszor pedig minden szálat megfelelően lezárni. Feleslegesen aggódtam, mivel többé-kevésbé hozta elvárásaimat.

Tetszett, önmagában tökéletesen megállja a helyét, a sorozatban értékelve viszont számomra csak második lehet.

Egy nagy problémám van a trilógiával, hullámzik a hangulata.

Mindegyik könyvet más hangulat és aura vesz körbe, ami tekintve hogy mindegyik más világban játszódik, nem feltétlenül probléma, engem azonban zavart. Az első rész annyira bűbájos volt, nem tudom megmagyarázni mitől, hogy mindig azt szerettem volna érezni a folytatásban is. Ez sajnálatomra nem teljesült.

Én a második kötetet érzem a leggyengébbnek, szintén a hangulat miatt, mivel ott éles volt a váltás, így került A Boszorka városa ezüstérmes helyezésre a szívemben. Ennek a hangulata inkább A Boszorka démonára hajazott, ám sokkal letisztultabb, átgondoltabb volt. Az írónő fantasy vénája érezhetően sokat fejlődött.

A cselekmény pörög, a 100-150. oldaltól pedig egyre inkább tapad az olvasó kezéhez és egyre nehezebb letenni.

Nem volt különösebb problémám a főszál történetvezetésével, engem mégis Vicky mellékszála fogott meg jobban. Az ő történetének külön atmoszférája volt, ami nekem nagyon tetszett.

A boszorkák világa érdekes, bár nem különösebben rajongok a sellőkért. A sárkányokat ellenben imádom és bár a fülszöveg sárkányt ígért, nem olvadtam a cipőmbe. 

Mániákus sárkány rajongó vagyok, így számomra kétféle változat létezik belőlük, már ami a külsőségeket illeti. A hagyományos európai pikkelyes hüllő nagy szárnyakkal, négy lábbal és hosszú farkincával, vagy a kínai változat, ami szintén pikkelyes hüllő, ám inkább kígyóra hasonlít. Nos épp ezért az itt megjelent "sárkány" nekem nem sárkány. (Megjegyzem, a Végtelen történet "sárkánya" szerintem egy nagyon hosszú kutya, ennyire ragaszkodom a jól bevált sémához hüllőtémában.)

Amúgy elvártam volna valami magyarázatot, hogy mitől nőtt meg a kis aranyos ilyen behemótra. 

Ha már problémák, még egy dolog bökte a csőrömet, méghozzá a fő romantikus szál.

Oké, köztudottan nem vagyok rózsaszín lelkivilágú, mégsem a befejezés romantikus töltete okozta számomra a szemöldökhúzogatást, az tetszett, hanem Claire és Kellan sziámi-szindrómája. Én elhiszem, hogy nagyon szeretik egymást, elhiszem, hogy Kellan védelmezni akarja, de miért nem bírnak ki akár csak egyetlen napnyi távolságot, mikor nincsenek összenőve. 

Kedves molyocskától kapott finom teával jó csak igazán az olvasás

Ami a karaktereket illeti, Cameron végig a szívem csücske volt, így sajnáltam, hogy ennyit kellett szenvednie. Lucas és Vicky tökéletesen kibontakozott, míg Claire maradt szimpatikus, ahogy megismertem. Milan nem sok vizet zavart eddig, ám itt ő is kimutatta, mi minden lakozik a jégpáncél mögött, erről azonban később. Hannah-t pedig végig kedveltem.

Kellan vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt csípem a beszólásait és a forró fejét, másrészt egyre jobban hiányzik az "eredeti" Kellan. Ez van, nálam A Boszorka fénye a csúcs, ám ahogy a hangulat sem talált vissza a kezdetekhez, úgy a főszereplő úriember személyisége sem. (Igen, tudom mi az a karakterfejlődés  itt viszont nem fejlődés történt, hanem éles váltás, így nehezen emésztettem meg.)

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy csak negatív dolgokat tudok írni, meg kell jegyeznem, hogy minden fenti problémám ellenére igen is tetszett a könyv. A cselekmény csavaros, a csatajelenetek már sokkal jobbak, a finálé ütközete pedig messze a legjobb volt egyszerű, de nagyszerű megoldásával. 

Tetszett, hogy az írónő nem félt tragédiát vinni a könyvbe és hogy ennyire szemléletesen bemutatta, mit tehet a gyász az emberrel. Tetszett, hogy ismét volt mondanivaló, ahogy azt már megszokhattam.

Szóval összességében méltó befejezése a trilógiának. Aki olvasta és szerette az első két kötetet, az nem fog csalódni, aki pedig még nem, annak ajánlom figyelmébe A Boszorka fényét. Mágia- és romantikakedvelők előnyben.

Örülök, hogy mindhárom kötetet a polcomon tudhatom (főleg hogy dedikálva vannak) és biztosan elolvasom még néhányszor, ahogy időm engedi. 

Kiegészítés:

A boszorkányok története még nem ért véget. A trilógia befejeződött ugyan, ám lesz egy ráadás kötet, ami a harmadik rész cselekményeit göngyölíti tovább Milan főszereplésével.

Mikor először hallottam róla, nem csigázott fel. Milan valahogy közömbös volt számomra, nem sok vizet zavart és inkább a többi mellékszereplőre irányult a figyelmem. Meg kell jegyeznem, hogy Regina is így járt. Aztán ebben a részben felcsigázott kicsit és mivel bár a fő konfliktushelyzet megoldódott, akadt még bőven galiba a boszik háza táján, ami mind a fagyos Utolsóra zúdult. A könyv epilógusa pedig maradéktalanul meggyőzött, hogy igen, az a könyv is kell majd nekem.

A címe amúgy, ha információim helyesek, Az Iudex végzete lesz. 

És nem bírom megállni, hogy ne kössek bele, úgy látszik ma szurkálódó kedvemben vagyok. 

A Bíborhajúban akadnak bőven varázsigék, amik latin szavakra építkeznek. A iudex is latin akar lenni, ami azt jelenti, hogy hibás a névelő. A latin nyelvben ugyanis az iu betűkapcsolatot j-nek ejtik, vagyis kiejtve helyesen judex, így pedig a kellene és nem az.

Tudom, tudom, szőrszálhasogató boszorka vagyok...