Cinder

Ezt a könyvet nagyon sokan dicsérték Molyon, én sem maradhattam hát le róla. Kis statisztikát hozva a könyves játszótér 14. legjobb sci-fi, 20. legjobb romantikus és 32. legjobb fantasy könyve jelenleg.

A borító csodálatos és kemény kötést kapott vörös belső borítóval és fekete külsővel. Alexandra Kiadó igényes munkát végzett piros pont jár érte.

Egy újabb sorozat, Holdbéli krónikák első része, ami Hamupipőke klasszikus történetét dolgozza át. Ez persze a címből és az alcímből, Hamupipőke a kiborgok között azonnal érzékelhető.

No, persze csak a sztori váza a régi mese, minden csavar, huzal, szilikon és szintetikus bőrborítás teljesen új és egyedi.

Fülszöveg:

"126 évvel a IV. világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van… Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőjárműveket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”.
Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot?"

Kicsivel több, mint 400 oldal, mégis gyorsan be lehet falni, mivel a stílusa könnyed és épp eléggé izgalmas, hogy fenntartsa a figyelmet.

Bár nem rajongok a robotos, kiborgos, távoli jövőben játszódó témákért, itt kifejezetten szórakoztatónak találtam. Hamupipőke nem holmi üvegcipőt veszített el a lépcsőn, hanem egy fémlábfejet. Kell ennél több magyarázat?

A történet menete kényelmesen csordogál és sok titkot ki lehet következtetni, ám emiatt nem veszít bájából. Van ugyanis a könyvnek egy könnyed, meseszerű hangulata, amin még az olajfoltok sem ronthatnak. Igazi tündérmese jóképű herceggel, gonosz királynővel és egy szerethető főhősnővel.

Cinder kellemesen meglepett. Bevallom, a Hamupipőke nem a kedvenc történetem, sőt, valahogy sosem szerettem igazán. A Diseney rajzfilmben bosszantott Hamupipőke kissé gyenge jelleme, az egerek hangszíne és a herceg szánalmas két mondata a teljes film alatt. Itt viszont hamar megkedveltem Cindert, mert egy kifejezetten erős női karakter, talpraesett és van benne egy csipetnyi szarkazmus. A könyv végén pedig olyan bátran viselkedett, hogy az eredeti Hamupipőke elbújhat mögötte.

Kai herceg szintén megnyert magának. No, nem csak a szép szemével és a flörtölős mondataival, hanem mert reálisan adta az ifjú uralkodót. Tetszett a bizonytalansága, tetszett az önzetlensége és hogy komolyan dolgozott a jó uralkodó titulusért. Szerintem igazán jó császár lesz belőle.

Kedveltem még a dokit, mert egy izgalmas karakter és Ikot is a humoros fecsegéséért. A negatív szereplőket pedig utáltam, ahogy kell a mostohával és a királynővel az élen. 

A könyv legnagyobb erőssége mégsem ezekben rejlik, hanem a szerteágazó konfliktushelyzetben, hogy minden picit összefügg mindennel és jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint elsőre látszik. Sok-sok probléma vár megoldásra, ám a legelső a pestis. Nem csak távoli rémképként van jelen, hanem mint a legvalóságosabb halálos veszély, ami sokat segített komolyabbá tenni a könyvet.

Cinder és Kai kapcsolata borítékoltan romantikus töltetű, mégsem annyira egyszerű, ami külön jó pontot érdemel. Szerettem olvasni a párbeszédeiket.

A környezet is egész jól kidolgozott holdlakóstól, monitorostól, lebegőstől és pont annyira sci-fi, amennyire még emészthető marad. Engem nem zavartak a jövőbeli kütyük, így a műfaj iránt nem túlságosan lelkesedő olvasókat sem fogják.

A könyv végére felgyorsulnak az események és mivel sorozatról van szó, korán sincs vége. Nem őrjítő függővéggel lett befejezve, nekem az utolsó oldal mégis sikoltott a folytatásért. 

Összességében tehát tetszett. Jó karakterek, érdekes környezet és tündérmeséket idéző hangulat, ideális délutáni kikapcsolódásnak. Ajánlom Hamupipőke minden rajongójának és annak, aki klasszikusra vágyik merészen új köntösben. 

Kiegészítés:

Ahogy már a bejegyzés elején említettem, sorozatról van szó. Információim szerint négy kötet lesz összesen. Ebből a második rész, Scarlet, ami a Piroska és a farkas meséjére építkezik, már megjelent az USA-ban és talán hazánkban is meg fog hamarosan. A további részekről azonban egyelőre csak a címet lehet tudni: Cress és Winter.

Amennyiben lehetőségem lesz rá, biztos elolvasom. Kíváncsi vagyok, milyen más klasszikusok fognak még feltűnni, no és persze, hogyan alakul majd Cinder és Kai sorsa.

Dramacon 1.

Új képregénysorozatba kezdtem, igaz ez jóval rövidebb, mint az eddigiek, csupán három kötet.

Megláttam a könyvtárban és nem bírtam otthagyni. Már a borító vicces történetet ígért és pont ez volt az, amire a lelkemnek szüksége volt.A fülszöveg pedig csak növelte vonzalmamat. 

"Amikor az amatőr író, Christie élete első anime-találkozóján elfoglalja a helyét a művész-közben, azt hiszi, ez jó alkalom lesz, hogy népszerűsítse saját mangáját. A könyv rajzolója nem csak az alkotótársa. De amikor beleszeret egy idegen srácba, minden bonyolulttá válik. Mit teszel, ha tudod, hogy akit szeretsz, pár nap múlva kilométerekre lesz tőled?! A webes képregények veteránja, Svetlana Chmakova szórokoztató, romantikával átszőtt betekintést nyújt az anime-találkozók világába – ahol néha két ember is tömegnek számít!"

Mielőtt belekezdenék a kötet szokásos elemzésébe, muszáj egy kis személyes tapasztalattal indítanom. A történet egy animeconon játszódik és egyszer volt szerencsém megtapasztalni, milyen is egy ilyen esemény.

Középiskolás koromban rengeteg animét néztem és a mangákra is akkoriban szoktam rá. Nem meglepő hát, hogy egyik nagy vágyam egy igazi animecon lett. Természetesen a budapesti Sakuracont néztem ki, ám helyette beértem a közeli nyári connal, ami nem volt annyira drága és még utaznom sem kellett olyan sokat. 

Rettentő izgatott voltam, elterveztem, mi mindent nézek meg, milyen programokat próbálok ki. Aztán az élet szokás szerint közbeszólt. A szervezés nem volt a legjobb és mivel nem szeretem a tömeget, kissé kényelmetlenül éreztem magam a sok ember között bezsúfolódva egy kis térbe. Ráadásul az árusoknál jelentkező már-már tömegbunyónak számító tülekedéstől, ahogy a mániákus vásárlásközpontú rajongók lekönyökölték a fél vesémet, cseppet besokalltam. Barátságos és közvetlen légkör helyett rideg tömeg fogadott, így hatalmasat csalódtam. Azóta nem is merészkedtem ilyen eseményekre.

Ez a tapasztalat pedig segített átérezni a manga főhősének, Christie-nek viszontagságait egy ilyen kissé kaotikus világban. No, persze az én conos kalandom még mindig sokkal simábban ment.

Már az első néhány oldal mosolyt csalt az arcomra. (Leszámítva szegény mosómedvét. A mostanában olvasott könyveim mindegyikében szerepel egy kisállat áldozatként, ami azért elég hervasztó...) Ebből pedig a további oldalakon sok-sok kuncogás lett. Meg is néztek a metrón miatta.

A kötet tehát humoros, főleg a főhősnő botlásai miatt, mégsem annyira bohókás, mint vártam.

Chris tipikus főhősnő, kicsit ügyetlen, de szerethető karakter. Matt pedig mindenkit levesz a lábáról már a napszemüvegének csillanásával. A párbeszédeik pezsegnek, mint aranyhal a sósavban. 

A többi szereplő általában egy-egy jellemre van kihegyezve, a hangos nőszemélytől, a dögös hugicán át a szeleburdi hírességig. Ők is kifejezetten szerethetők. Egyedül Derek, Chis pasija a kakukktojás. Ő nagy valószínűséggel minden olvasóból heves utálatot vált ki, valahol én mégis kedveltem. Kedveltem mert ő a legemberibb, még akkor is, ha egy-egy jelenetnél bemostam volna neki.

A manga bája pedig pont ez az ellentét. Egyszerre ad mesébe illő, már-már hihetetlen jeleneteket és nagyon is valóságos dolgokat. A kapcsolatok igaziak, a problémák a való életet idézik, csak a körítés, a véletlenek sokasága tartja a fikció határán. Ez pedig határozottan tetszett. 

A rajzstílusra sem lehet panaszom. A szerző egyedi stílusa minden képkockában fellelhető. Különösen tetszettek a chibi részek, bár ezeket általában nem értékelem sokra. Néha persze szükségesek, ám többnyire csak idő és energiatakarékosságnak tűnnek. Itt viszont kifejezetten szerettem a dühös chibi-Christ. Nagy piros pont érte!

Ez tehát egy kissé őrült manga, izgalmas történettel, tetszetős karakterekkel nagyszerű rajzstílusban. Jól szórakoztam rajta és kíváncsian várom, mi lesz a következő conon és persze azt is, hogyan alakul a butus író és a napszemüveges idegen kapcsolata. Drukkolok nekik.

Mangakedvelőknek meleg szívvel ajánlom, ha jártak már animeconon, ha nem. 

Egy rajongó alkotása
Nem csak rám volt nagy hatással Chris dühös oldala... 

Kiegészítés:

Manga címkét kapott, ahogy nálam minden képregény, mégis van néhány paraméter, amit jobb, ha megadok.

Először is a szerző, Svetlena Chmakova, ahogy  a neve is sugallja, orosz származású. 

Másodszor ez egy angol nyelvű manga, vagyis csak a stílus japán, semmi más.

Harmadszor pedig a Tokyopop adta ki az USA-ban.

Összefoglalva tehát egy japán stílusú képregény orosz szerző tollából, angol nyelven, egy amerikai kiadónál. Kész nemzetközi vegyes saláta. Igazi ínyencség!

A magyar megjelenésért pedig a Mangattackot illeti a köszönet.

Kaméleon

Ezt a könyvet ajándékba kaptam a kiadótól. Nyomtatott betűket pedig mindig szívesen fogadok, akkor is, ha a krimi nem épp a kedvenc műfajom.

Korábban még nem hallottam erről a könyvről, így nem voltak magas elvárásaim. Puszta kíváncsiságból álltam neki.

A borító meglehetősen feltűnő. Először nem értettem, miért választ egy férfi író ciklámen borítót egy nyomozásos könyvhöz. Aztán, ahogy olvastam és megismertem a főszereplőt, megvilágosodtam. Kifejezetten passzol ez a szín Cameron kifacsart ízléséhez, vagy legalább is a nyakkendőihez.

Több, mint 500 oldal, így meglehetősen vaskos kötet, igaz az utolsó pár lapon Réti László másik könyvének ajánlója szerepel.

Fülszöveg:

"Cameron Larkin őrmester megcsömörlött. Elege van a nagyvárosból, s úgy dönt, a nyugdíjig hátralevő időt a vadregényes montanai hegyvidéken, álmos szülővárosában húzza ki. Azonban közbeszól a sors. Egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében.

Mi történt a ranchon?
Először is: ki a halott?
Tényleg a családja életét pokollá tévő farmer az?
Valóban a jobb sorsra érdemes fia az elkövető?
Miért és kinek olyan fontos egy meddő aranybánya?
Családi dráma vagy fondorlatos összeesküvés?
Pusztító szenvedély vagy hideg számítás motiválta a bűntényt?

Választ – számtalan izgalom és meglepő fordulat után – e könnyed hangvételű, humorral átszőtt bűnügyi regényből kapunk, melynek szerzője, Réti László (korábban Marcus Meadow néven publikált) maga is aktív rendőrtiszt."

Ahogy már említettem, a krimi nem a szívem csücske, ám az előítéleteket igyekszem elkerülni, így ezúttal sem hagytam, hogy győzzenek.

Igazából egyetlen problémám volt a könyvvel, az is hamar elszállt, ahogy belemerültem a cselekménybe. Egy ideig ugyanis zavart, hogy magyar szerző tollából amerikai helyszínen, elsősorban amerikai szereplőkkel találkozik az olvasó. Megjegyzem mindezt következetesen, így nem csak a nevek angolos hangzása adta a háttért, hanem a részletek is. Mint például a mértékegységek, amiknek váltószámát mindig elfelejtem, így sosem tudtam pontosan belőni a távolságokat, ami egy ideig zavart, aztán csak legyintettem rá és inkább átugrottam a matekleckét.

Ettől az apróságtól eltekintve azonban nem lehet a könyvre rossz szavam.

Minden nagyon részletesen van leírva (ettől lett ilyen vastag kötet) a helyszínektől, a nyomozás fázisain át a főszereplő reggeli borotválkozásáig. Ezt talán a gyorsan lefolyó cselekményekhez szokott olvasók picit terjengősnek találhatják, ám azok, akik szeretnek minden apró részletet megismerni, élvezni fogják. 

A gyilkosságok elemzése, a helyszínelés és az azt követő vizsgálatok szintén nagyon aprólékosan vannak kidolgozva, bár talán egy rendőr írótól ez már alapkövetelménynek tekinthető. Engem a helyszínelős tévésorozatokra emlékeztetett. 

Persze az ügy nem olyan egyszerű, mint első ránézésre látszik és van, amit ki lehet következtetni és van, amit nem. A könyv végén ért néhány meglepetés.

Nekem mégsem a nyomozás adta a könyv vonzerejét, bár érdekes és izgalmas volt, hanem a főhős, Cameron Larkin minden őrültségével együtt.

Jól van összerakva minden rossz és néhány jó tulajdonságával együtt. A humora kissé beteg, cinikusan sötét, amolyan akasztófahumor, ám én ezt pont szeretem. Már a belső monológjain is mosolyogni lehet, a párbeszédek pedig egyenesen kacagtatóak. Gyilkosság ide, vagy oda, ez egy vicces könyv. Nagyon jól szórakoztam rajta és kuncogva lapoztam, előre várva, megint milyen kamudumával áll elő a következő oldalon. Cameron ugyanis úgy hazudozik, mintha a csiricsáré nyakkendőjéről olvasná. Az ostoba viccei és a már inkább csínyeknek nevezhető akciói, amikkel hobbiszinten bosszantja a körülötte lévőket egyedi figurává teszik. Nekem nagyon tetszett, hogy nem egy "kemény zsaru", hanem egészséges önkritikával rendelkező lusta, cseppet gyáva alkoholfüggő, ami igazi emberré tette. No, persze ha a szexista viccei nekem szólnának, biztos nem rajonganék érte ennyire, így a lapokon viszont kifejezetten szimpatikus pasas. 

A többi szereplő is szépen kidolgozott, többet is megkedveltem közülük, mint például a helyszínelőt és a dokit. A másik nagy kedvencem azonban az ügyésznő, aki méltó ellenfele Cameron éles nyelvének.

A cselekmény fokozatosan gyorsul, egyre több hullát hozva, hogy a végén egy Tarantino filmet idéző fináléban csúcsosodjon ki. 

Összességében tehát egy izgalmas és nagyon-nagyon vicces könyv. Jól szórakoztam rajta, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a helyszínelős sorozatokat és a csípős humort. A kaméleonok rajongóinak pedig kötelező darab. 

Minden tisztelet Samanthának, az egyetlen "nőnek", aki huzamosabb ideig kibírja Cameron mellett.

Kiegészítés:

Külön öröm, hogy a Könyvfesztiválon sikerült dedikáltatnom is. Az aláíratott könyveimet mindig nagy becsben tartom.

Amúgy a szerző meglehetősen termékeny, több könyve megjelent már, ám eddig nem kapott igazi reklámot. A kiadóváltás talán majd meghozza neki a szélesebb ismeretséget. Feltéve, ha az Ulpius-ház végre belátja, hogy nem csak a pornóponyva érdemelne nagyobb figyelmet. Sőt, talán visszaszerezhetnék az említett fércmunkák miatt elpártolt olvasókat, akik igényes és értelemet is nyújtó könyvekre vágynak, ha több figyelmet fordítanának más műfajú könyveikre. 

Én mindenesetre szívesen olvasnék még a szerzőtől. Legújabb könyve, A parfümőr fel is keltette kíváncsiságomat, mivel hazai helyszínen játszódik és női főszereplőt kapott. Talán majd egyszer...

Démonnapló 5.

Fogy ez a bohókás, démonos manhwasorozat, hiszen már az ötödik résznél tartok. Még két kötet és vége. Úgy érzem, hiányozni fog.

A borítóra (már másodszor) Eclipse került. Vastagságra pedig tartja a 200 körüli oldalszámot. Fumax Kiadót illeti érte a köszönet.

Fülszöveg:

"Vigyázz, mit kívánsz, mert még megkapod! Minden törekvése ellenére az ifjú V. Raenef időről időre mégis kínos helyzetbe hozza tanárát, Eclipse-et. A kiképzés alatt álló démonnagyúr barátságos és kedves természete nem vet túl jó fényt Raenefre és még kevésbé Eclipse-re. Amikor végre elege lesz a kudarcokból, Raenef olyat tesz, amit korábban elképzelhetetlennek tartott volna: nekiáll tanulni. Ám ha egy démoni könyvtárban esünk neki a könyveknek, előfordul, hogy azok visszavágnak. Raenef személyisége hirtelen ijesztővé válik, és szörnyű tulajdonságokról tesz tanúbizonyságot. Vajon Eclipse elvégzettnek tekinti a rábízott feladatot, vagy visszasírja a jelek szerint letűnt jó időket?"

Ez a rész is humorosra sikerült, főleg az elején. Chris és Erutis egy légtérben garantálja a szájkaratét és ha még Raenef is beszáll, valóban kész állatkertté válik a démonkastély. Bár lehet, hogy az óvoda jobb szó lenne rájuk, mert Eclipse egy türelmes óvóbácsinak tűnik mellettük. Komolyan, nem értem, hogyan bírja cérnával ennyi idióta között.

Raenefnek nem áll jól a gonoszság, hiába lesz tőle szúrós a tekintete és élesebbek a vonásai. A szerző nagyon jól érzékelteti nem csak azt, hogy épp ki milyen hangulatban van, hanem azt is, mennyire gonosz a démonskálán. Ezek a tekintetek levettek a lábamról. A rajzolásra tehát nem lehet panasz ezúttal sem. Raenefet viszont annyira megszoktam már lágyszívű, kissé butus főhősnek, hogy kérem vissza.

Raenef és Eclipse

A gonoszság ellenben jól áll elődjének, aki végre feltűnik a színen, nem csak a háttérből szemléli az eseményeket. Ebben a kötetben pedig fény derül sok-sok dologra, hogy egy újabb függővéggel kezdetét vegye a konfliktushelyzet megoldása. Akcióban bővelkedő folytatásra számítok.

Az egyik fő poénforrás most is a szereplők neme körül volt tetten érhető. Erutist fiúnak nézték, ami cseppet sem meglepő, ám ő erről nem hajlandó tudomást venni. Ráadásul akadt egy rajongója is... az ő szívét azonban egy "hosszú fekete haj" dobogtatja meg. És ezzel ki is merül a romantikus szál.

Cselekményről nem merek többet írni, mert azzal fontos csavarokat árulnék el, így legyen elég annyi, hogy izgalmas és érdekes.

Szóval továbbra is tetszik ez a sorozat. Jókat kuncogok a poénokon, akkor is, ha épp trolin vagy vonaton vagyok és kíváncsian várom a végkifejletet.

Aki eddig olvasta a sorozatot, már ne hagyja abba, aki pedig még nem és valami humoros képregényre vágyik, kezdje csak el, természetesen a legelején.

Puszták

Ezt a könyvet a Könyvfesztiválon kaptam ajándékba a Libri Kiadótól. Ezúton is köszönöm szépen!

Élénk narancssárga borítót kapott és igazán helyes kis könyvecske. Nincs kétszáz oldal és nem nagyobb egy jegyzetfüzetnél. Kiválóan alkalmas utazáshoz, én például vonaton és buszon olvastam ki. Sok-sok hosszú vonatúton és vonatpótló buszon zötykölődve, így is eltartott majdnem egy hónapig. Hogy miért? Mert ebből a könyvből nem lehet nagy dózist egyszerre befogadni. Az agy fellázad ellene, vagy mert töprengeni kezd az olvasó, ahogy a könyv dicsérői mondják, vagy mert elfogy a cérna, ahogy  nálam történt. 

Fülszöveg:

"Távol az óceán partjaitól, valahol Ausztrália végtelen síkságainak mélyén létezik egy különös tartomány, melyet mindenki csak úgy emleget: a Puszták. Lakói az egykori felfedezők utódai: mesésen gazdag földbirtokosok, akik a világtól elzárt udvarházaikban egyre csak a délibábos horizontot kémlelik látszat és valóság, idő és időtlenség kapcsolatán filozofálva. De vajon megtalálhatják-e valaha, ami után kutatnak? Gerald Murnane lassan áradó, lebilincselő prózája az ausztrál néplélek legmélyebb rétegeit tárja fel az olvasó előtt, akit ez a távoli vidék ugyanúgy rabul ejt majd, mint a regény fiatal főhősét."

A fülszöveg tetszetős, megragadja az olvasó fantáziáját. Én bedőltem neki, no meg a szerzőnek. Ausztrál szerzőtől még nem olvastam, sőt Ausztráliában játszódó könyvet sem, ami bőven elég kíváncsiságot és motivációt nyújtott. Mikor pedig átfutottam a hátsó borító belső oldalára nyomtatott pár sort a szerzőről, még inkább beestem abba a bizonyos gödörbe.

"Gerald Murnane 1939-ben született a Melbourne melletti Coburg-ban. 1974-től nyolc regénye és egy esszékötete jelent meg, s ma már a modern ausztrál irodalom élő klasszikusának számít. Szenvedélyesen érdekli a lóversenyzés, és bár élete során szinte soha nem hagyta el Victoria állam területét, helyi emigránsoktól megtanult magyarul. Egyik kedvenc könyve Illyés Gyula Puszták népe című kötete, mely számos művét inspirálta."

Kell ennél jobb csalétek egy magyar olvasónak? Nem, bizony!

Szóval én besétáltam a csapdába, olvassunk szépirodalmat címszó alatt, hátha művelődöm picit. 

Vannak könyvek, amikhez már túl öreg vagyok és vannak könyvek, amikhez talán még túl fiatal. Akinek nem tetszenek a következő sorok, ezt nyugodtan felhasználhatják ellenem magyarázatként. A helyzet ugyanis az, hogy cseppet sem tetszett ez a könyv és nem igazán értem a felhajtást körülötte. Ez a kötet ugyanis a szerző leghíresebb műve és az irodalomkritikusok oda és vissza vannak érte.

Tény, hogy szórakoztató irodalomhoz vagyok szokva, ám megfordul a kezemben szépirodalom is olykor. Ráadásul egyetemi éveim alatt a bölcsészkaron átrágtam már magam jó néhány zagyvának tűnő, nehezen érthető alkotáson. Úgyhogy nem áll teljesen távol tőlem az a műfaj, amit ez a könyv is képvisel, így talán joggal mondhatok véleményt róla. 

Nincs semmi bajom a filozófiával, sőt, bizonyos részeit még szeretem is. (Filozófusok szerint létezik az unikornis, amire csak bőszen helyeselni tudok "Meg a sárkányok is!" felkiáltással.) Csakhogy a filozófia más részei már kevésbé érdekelnek és a Puszták pont ez a kategória.

A könyvnek nincs cselekménye, ez talán nem meglepő. Lényegében a főhős elmélkedéseiről szól kicsit megtűzdelve egy-egy életéből kiragadott mozzanattal. Már az elején tudtam azt is, hogy nem számíthatok csattanóra a végén, vagy arra, hogy mondjon is valami maradandót. Így nem is ezzel voltak problémáim.

Az író stílusa is gördülékeny, szépen felépített mondatokból áll, így erre sem panaszkodhatok.

Nekem a pusztalakókkal akadtak konfliktusaim, akik áthatják ezt az egész könyvet, hiszen róluk és életmódjukról szól.

Kiakasztottak. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan lehet ennyi lehetőség mellett, ilyen tétlen életmódot folytatni. Minden anyagi lehetőségük megvan bármiféle kezdeményezésre és sem műveltségből, sem képzelőerőből nem szenvednek hiányt. Mégis, naphosszat csak ülnek és elmélkednek egy négyzet-centiméternyi föld színárnyalataiban és azon, hogyan esik rá a fény különböző időpontokban. Én, aki nem bírok tétlenül ülni, akinek a pihenés alkotást jelent, nem tudom megérteni őket. Egyszerűen idegesítettek. Felbosszantottak azzal, hogy mindenről órákig tudnak töprengeni pontosan addig a pontig, amikor a dolog maga elveszíti minden tartalmát és jelentőségét. Ez pedig nem filozófia, mivel nem szolgál semmilyen célt, nem visz közelebb a világ megismeréséhez, csak kitölti azt a rengeteg szabadidőt, amivel ezek az emberek nem tudnak mit kezdeni.

Sosem szerettem, mikor valaki addig érvel, míg a vita kezdő mondatára már senki sem emlékszik és ez a könyv pont ilyen élményt nyújtott. Elindult valahol, aztán ment erre, meg arra és végül nem jutott el sehova. Oké, persze azért mert a pusztákat nem lehet megismerni. No, de ha nem lehet megismerni, akkor minek próbálkozni? Ez olyan, mint azon töprengeni, mi történik velünk halálunk után. Vagy hiszünk tetszőleges vallás elméleteiben, vagy nem, a lényegen nem változtat: addig nem fogjuk biztosra tudni, míg oda nem érünk. Épp ezért felesleges is ezen töprengeni. 

Ez a könyv tehát nem az én világom.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek órák hosszat elmélkedni, akiknek tengernyi szabadidejük van és kifejezetten irodalomkritikusok által kedvelt művekre vadásznak. Nekik valószínűleg jobban fog tetszeni.

Csitt, csitt

Hallottam hideget és meleget is erről a könyvről. Többen dicsérték, ám talán egy picivel többen negatív kritikával illették. Mivel szeretek a saját orrom után menni és mindent saját bőrön megtapasztalni, nem haboztam belevágni ebbe a könyvbe. Nem voltak túl nagy elvárásaim, maximum a kíváncsiságom.

A borító tetszetős darab és igazán kifejező. Könyvmolyképző Kiadó munkája és kapott vörös pöttyöt is, no, meg 14-es korhatárt. 

Vastagságra kicsivel több, mint három és félszáz oldal, vagyis nem túl vékony, de nem is túl vaskos, könnyen be lehet falni. Én legalábbis két nap alatt kivégeztem.

Fülszöveg:

"A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát, halhatatlanok és bukottak között és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül."

Ahogy már írtam, nem voltak magas elvárásaim. Csak egy kis kikapcsolódásra vágytam könnyed olvasmány formájában és ez a könyv pont ilyen.

Tipikus tinikönyv, aki kedveli ezt a kategóriát, az nem fog meglepődni. Első szerelem, iskolai környezet, titkok meg a többi, ahogy lenni szokott.

Ha a borító és a fülszöveg nem közölné egyből az úriember kilétét, talán még izgalmas is lenne. No, de így marad a habkönnyű tinirománc.

Sok helyen olvastam, hogy olyan, mint a Twilight és nem csak azért mert szinte kötelező minden ifjúsági könyvet a csillámvámpírrománchoz hasonlítani, hanem mert vannak egyértelmű motívumok. Mégis úgy érzem, erőltetett a hasonlat, mivel ezek az elemek szinte az összes hasonló kaliberű könyvre illenek. Nekem például inkább a Tökéletes kémiát juttatta eszembe. Szóval senki se várjon tőle eget rengető újdonságokat. 

Ettől persze még nem lesz rosszabb, a sablon csak a keret, lássuk a tartalmat.

A szereplők engem valahogy nem győztek meg. 

Nora néha bosszantóan ostoba és folytonos ellentmondásban áll önmagával. Állandó jelleggel nyafog, hogy fél Folttól és gyanúsítgatja. (Bezzeg azon nem akad fenn, hogy az új pszichológusa pontosan tudja, mit csinált otthon múlt éjjel...) Aztán meg ahhoz képest, hogy állítólag reszket a félelemtől a srác közelében, meg van győződve róla, hogy nem bántana másokat és egy-két csók simán belefér neki. Szóval most fél tőle, vagy sem, döntse már el. És ha fél, akkor meg miért? Egy újjal sem ért hozzá, még csak nem is emelte fel a hangját, Nora térdei mégis remegnek ijedtükben. Mindezt megkoronázva pedig jó emberismerőnek találja magát, amivel szemben vannak fenntartásaim. Persze mindezek mellett beleveti magát egy gyilkos utáni nyomozásba és még egy hajléktalan is könnyedén átejti. Nora tehát nem épp erős főhősnő, inkább áldozat típus, így nem is tudtam megkedvelni. 

Egy szimpatikus férfiszereplő azonban könnyedén orvosolhatta volna ezt a problémámat. Csakhogy Folt még finoman fogalmazva sem eredeti. Papírsrác, vagyis jól néz ki, van dumája is és beállítják ilyen rossznak meg olyan rossznak, mégis nekem mezei kamasznak tűnt, aki csak a könyv utolsó oldalain volt hajlandó akár a kisujját is megmozdítani. Hogy mit csinált az előző pár száz oldalon? Flörtölt, csak flörtölt. Tőle sem estem tehát hasra.

Aztán ott van Vee, a főhősnő barátnője, aki eléggé megosztja az olvasókat. Sokan utálják a karakterét, mert egy szeleburdi lány fiúk és cipők körül forgó gondolatokkal. Én mégis inkább színfoltnak tartom, engem szórakoztatott. 

Persze akad még benne néhány szereplő, akikről a sztoriban betöltött helyük miatt illene írnom, de mivel ők sem tettek rám mély benyomást és nem szeretnék apró titkokat sem elárulni, inkább hanyagolom őket.

A karakterek tehát nem kiemelkedőek, de nem is annyira rosszak. Egyik sem akasztott ki, ami jó pont. Ráadásul, mivel van még néhány kötetnyi folytatás, fejlődhetnek is.

Ezeket nézve tehát olyan, mint az ifjúsági irodalom bármely másik tagja, csakhogy akad benne egy kis fantasy elem is.

Ezúttal angyalok kerültek a boncasztalra, ami bizonyos szempontból jó húzás, mivel ez a téma még nincs teljesen lerágva, másrészt viszont visszacsaphat. Más mágikus lényekhez képest, itt valláshoz is nyúlni kell, ami nem a legbiztonságosabb terep. Nehéz változtatni a bibliai tényeken, vagy ha valaki megteszi, számíthat a vérben forgó tekintetű ellenzőkre. 

Fitzpatrick meghagyta az angyalok hierarchiáját, a bukottak alaptörténetét és hozzájuk csapta a nephilimeket, vagyis az angyalok és emberek közös leszármazottjait. Itt-ott persze belepiszkált, de semmi radikálisat és mivel kevés angyal lézeng a könyvben, még fel sem merült, honnan is érkeztek ezzel megúszva Isten meghatározását. Nagyon ravasz, nagyon óvatos, nagyon dicséretes. Mégis kicsit kevésnek éreztem a háttért, több magyarázatot szerettem volna és talán túlságosan könnyen buknak ezek az angyalok. Itt is maradok a várakozó állásponton, majd talán a következő részben. 

A cselekmény lassan folydogál egy-egy pörgősebb jelnettel itt-ott, na meg nagy fináléval megkoronázva. Át lehet látni a szálakat és a vége kissé rózsaszín, mégis végig lekötött.

Könnyed kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt és csak néhány apróságon akadtam fenn. Valaki magyarázza el nekem, milyen szín az "eperszőke" és hogy ki az az elvetemült nőszemély, aki egy selyemsálat teker magára felsőruházatként? 

Összességében tehát tetszett, nem voltak vele különösebb problémáim, de nem is nyűgözött le. A kategóriájában persze így is megállja a helyét, így bátran ajánlom a tinirománcok kedvelőinek, főleg ha szeretik a fantasztikus elemeket is.

Kiegészítés:

Nem túlságosan meglepő módon ez is egy sorozat része. Információim szerint összesen 4 kötet lesz, amiből a második rész, Crescendo és a harmadik kötet, Vihar előtt (Silence) megjelent magyarul is. A befejező rész, Finale megjelenéséről még nem hallottam semmit, de előbb-utóbb el fog jutni a magyar olvasókhoz.

Addig megpróbálom levadászni a könyvtárban a második részt. Kíváncsi vagyok, fejlődnek-e a szereplők és színesedik-e az angyalok világa.