A borító ismét nagyon szép, és tökéletesen illik a korábbi kötetekhez. 512 oldalával nem egy rövid könyv, és a szép magyar sorokat ezúttal Egyed Veronikának köszönhetjük.
Fülszöveg:
"Jón Kalman Stefánsson új regénye az emberség, a törékenység és a legyőzhetetlen feledés története. A Hiányod maga a sötétség generációk életét tárja elénk Izland északnyugati fjordjaitól Dél-Európáig, a tizenkilencedik század közepétől 2020-ig. Életeket, melyek bár jelentéktelenek, mint a kerítésoszlopok, mégis összetartják a világot: egy postára adott kisfiú, egy szerelembe esett pap, egy Kierkegaard-tudós halász és egy menthetetlenül szomorú rocksztár – csak néhány szereplő a nagyívű családregényből. Emberek, akiket gyengeségeik és szenvedélyeik éppannyira uralnak, mint a boldogság utáni vágyuk. Történeteik úton-útfélen keresztezik egymást, míg össze nem áll egy kivételes, ragyogóan intenzív mozaik, melyben hőseink nem álmodoznak, hanem ők maguk válnak az álommá."
Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy két hónapig olvastam ezt a könyvet. Ennek több oka van. Egyrészt cirka három hetet Ázsiában töltöttem, ahová nem vittem magammal, másrészt párhuzamosan több könyvet is szoktam olvasni, így a figyelmem és szabadidőm általában megoszlik, és harmadrészt szerettem volna rászánni nyugodt perceimet. Tehát nem cipeltem sehová, csak otthon vettem kézbe többnyire hétvégén. Mivel ismerem a szerző stílusát, tudtam, hogy ezt a könyvet ízlelgetni kell, és nem szabad egyben befalni. Sőt, meg kellett állapítanom, hogy ha a gondolataim össze-vissza futkorásznak, nem fog csúszni ez a történet. Mikor ugyanis elkezdtem olvasni, nagyon lassan kerültem a bűvkörébe, túlságosan sok dolog kötött épp le, jót is tett az olvasási élményemnek egy kis szünet.
Ha jellemeznem kellene ezt a történetet, akkor egy kis település életébe ágyazott családtörténetnek mondanám. Olyan, mintha a Nyári fény, aztán leszáll az éj és az Ásta szerelemgyereke lenne. Egyszerre foglalkozik egy helyszínnel és annak lakóival, illetve egy konkrét család több generációnyi tagjaival. Közben pedig a szerzőtől már megszokott különleges narráció, a kissé filozófikus gondolalatok és a gyönyörűen megfogalmazott sorok sem maradnak el. Kezdem kicsit kiismerni Stefánsson érdeklődési körét, mert van néhány visszatérő dolog, ami minden könyvében felbukkan. Például a zene, az irodalom odaadó szeretete, szerelem, alkoholproblémák és hiányzó anyák. Azonban most nem a szokásos dolgokat szeretném kiemelni, hanem azt, amitől ez a kötet kicsit mégis más lett, mint a korábbi munkái.
"Aki mindent tud, az nem tud írni. Aki mindent tud, képtelenné válik az életre, mert az embert a bizonytalanság hajtja előre. A bizonytalanság, a félelem, a magány és a vágy."
A legizgalmasabb dolog ebben a könyvben a narráció. Az elbeszélő része a történetnek, és mégsem az. A kötet elején úgy tűnhet, mintha ő lenne a fontos, ő lenne a főhős, ám hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ő csak eszköz a szerző, Isten vagy az ördög kezében. Szóval, aki esetleg rá kíváncsi, csalódhat. Illetve az is csalódhat, aki minden felmerülő kérdésre magyarázatot szeretne kapni, mert helyenként több a kérdés, mint a válasz. Igen, elsősorban a narrátor beszélgető társára gondolok. Azonban nem kell aggódni, ez a kimondatlanság, a válaszok hiánya, minden okkal van ebben a könyvben. Egy történet sem lehet ugyanis igazán teljes, sőt, ha bizonyos részeket kihagyunk, elhallgatunk, egészen más színben tűnik fel minden, erre pedig bizonyítékot is szolgáltat a szöveg.
"Olyan fontos, hogy az emberek becsben tartsák az élet kis dolgait is. Hogy felismerjék, hogy mindennek a léte ugyanolyan joggal bír: a nőké, a férfiaké, a földigilisztáké és a királyoké. Hogy nincs más hatalmasabb, mint maga az élet."
A történet gerincét egy család története adja. Ez már lehet megszokott dolog a szerzőtől, ám a címben is szereplő hiány itt is szerepet kap. Nem minden családtagot ismerhetünk meg, sőt, akivel az olvasó találkozhat, az sincs teljes egészében jelen, életének csak egy kis szakaszát láthatjuk.
A karakterek, illetve a kapcsolatok rettentően emberiek. Esendőek, hibáznak, próbálnak jobbá válni, elbuknak, mégis valahogy mind érthető és nagy részük szerethető is. A szerző egyszerre mutat remek, követendő és szívmelengető, illetve szomorú, csalódást keltő és cseppet sem követendő példákat.
"Csodálatos dolog a fiatalság, az álmok, annyi mindent akarunk elérni, aztán arcul csap minket az élet."
Ami a kötet hangulatát illeti, kifejezetten változatos. Hol vidám, hol szomorú a légkör a karakterek körül. Akad benne humor, míg az élet apró dolgait hol kifejezetten nyersen, hol gyönyörű sorokban fogalmazza meg. Ettől pedig az olvasó van, amikor a földhöz nagyon közelinek érzi a történet hangulatát, van amikor kifejezetten költői magaslatokban szárnyalónak.
"A mosoly fűszer, gyógyír, öröm, kitáruló ajtó."
Kimondott cselekmény természetesen nincs, ahogy ez rendjén is van ettől a szerzőtől, a történet mégis minden csapongás és megválaszolatlan kérdés ellenére összeáll. Ez pedig az, amit Stefánsson könyveiben annyira szeretek, az egyediség, a megszokottól való eltérés, és hogy minden különcsége ellenére egy megbizhatóan kerek élményt tud nyújtani.
Összességében tehát tetszett ez a könyv is, ám ismét le kell írnom, még mindig a Menny és pokol a kedvencem. A szerző rajongóinak bátran tudom ajánlani, mert megvan benne minden amiért ezt a különleges izlandi szerzőt szeretni lehet. Aki viszont még nem olvasott tőle, szerintem ne ezzel kezdje. Új olvasóknak kicsit talán furcsa lehet, esetleg kusza, és ha valaki nem tudja, mire számíthat, nos, könnyedén érheti csalódás.
"Írj. Akkor nem felejtünk.Írj. Akkor nem felejtenek el minket.
Írj. Mert a halál csak egy másik szó arra, ha elfelednek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése