544 oldalával terjedelmesebb olvasmánynak tűnik, de gyorsan lehet haladni vele, főleg, ha a kölcsönzési határidő lejárta fenyeget.
Fülszöveg:
"A történelem ritkán kegyes. Min Jin Lee mesterien megírt regényeposzában egy szegény, de öntudatos bevándorló család négy nemzedéke küzd azért, hogy száműzve hazájukból, amit sohase ismertek, saját sorsuk uraivá válhassanak.
Koreában az 1900-as évek elején a tizenéves Sunját, egy félig nyomorék halászember imádott lányát otthonuktól nem messze, a tengerparton elcsábítja egy gazdag idegen. A férfi elhalmozná mindennel, de amikor a lány ráébred, hogy teherbe esett – és hogy a szerelme nős –, nem hajlandó eladni magát. Inkább elfogadja egy szelíd, betegségekkel küzdő lelkész házassági ajánlatát, aki úton Japánba száll meg náluk. Ám döntésével, hogy elhagyja otthonát, és visszautasítja születendő fia nagy hatalmú apját, Sunja izgalmakkal teli családtörténetet indít el, ami a rákövetkező nemzedékekre is kihat.
A Pacsinkó egy lebilincselően megírt, drámai erejű történet szerelemről, áldozatkészségről, becsvágyról és hűségről. Erős és makacs asszonyok, odaadó nővérek és fiúk, erkölcsi válságban gyötrődő apák – ők Lee bonyolult és szenvedélyes szereplői, akik hol nyüzsgő utcai piacokon, hol japán elitegyetemek előadótermeiben, hol alvilági pacsinkó szalonokban bukkannak fel. Ám van bennük valami közös: mind túlélők, akik kiharcolják a maguk jussát a történelem részvétlen folyamában."
Kedves, egyébként szintén könyvmoly ismerősöm úgy ajánlotta ezt a könyvet, mint a könyvet, amelyből japán és koreai ismereteit szerezte. Nem mondom, hogy ezzel nem keltett kifejezetten magas elvárásokat bennem, és valószínűleg ez az oka annak, hogy úgy érzem, nem azt kaptam, amit vártam.
Ez a könyv ugyanis egy családtörténet. Több generáció történetét meséli el egy kifejezetten érdekes időszakban és egy kifejezetten érdekes helyzetben. Ez eddig rendben is lenne, ám az érdekes időszakot csupán érintőlegesen, felületesen mutatja be. Az olvasónak nagy valószínűséggel több tudása van az eseményekről, mint maguknak a szereplőknek. (Például, mikor az egyik családtag 1945-ben szuper lehetőségként munkát kap Nagaszakiban, az olvasó nagy valószínűséggel felszisszen.) Úgyhogy bármennyire is magas elvárásaim voltak a helyszín és időszak viszonyaiban, ezeket nem igazán teljesítette a könyv. Nem adott újat, nem adott részleteset, de mivel ez egy családtörténet, lényegében én voltam túl mohó a történelmi adalékokat illetően.
Az érdekes helyzet, vagyis a koreai bevándorlók élete Japánban már ígéretesebb volt. A személyes hangvétel miatt, elég gyakran és elég sok szemszögből előjött ez a kérdés. Ez volt számomra a kötet legizgalmasabb része, itt kaptam a legtöbb érdekes gondolatot, és itt bizony tudott nekem újat mondani. Viszont ez még mindig egy családtörténet, így ez a kérdés is esetleges, hol előtérbe került, hol nem igazán.
Ennyit az elvárásaimról és annak teljesítéséről, most nézzük meg a kötetet annak, ami, egy családtörténetként.
Tetszett, hogy valóban több, ha jól számoltam, öt generáció életébe engedett bepillantást. A cselekmény ritmusa is kellemes volt, ott időzött ahol kellett, ahol pedig indokolt volt a rövidítés, megtette hezitálás nélkül. A tempó műfajához mérten tehát feszesnek mondható.
Ahogy a bejegyzés elején írtam, kedvelem a családtörténeteket, akkor is, ha akad bennük szenvedés, de ez most nekem sok volt. Egyszerűen besokalltam a karakterektől, pedig nem kifejezetten önsorsrontó típusok (leszámítva egy-két szereplőt), inkább az élet teszi őket ennyire esendővé. Csakhogy több mint ötszáz oldalon olvasni az állandó jellegű nehézségeket és balszerencsét úgy is megterhelő, ha az olvasó nem igazán kötődik hozzájuk. Valahányszor talpra állt a család, vagy csak történt valami jó velük, eltelt egy kis idő és bumm, minden újra épp olyan rossz, vagy épp rosszabb lett, mint korábban. Igen, ez egy nehéz időszak a történelemben, igen, a bevándorlók helyzete nem fenékig tejfel, de ez itt elég erőteljes túlzásnak érződött. "Boldog vagy? Nesze neked váratlan és értelmetlen haláleset." Nagyjából így írható le az a balszerencse-körforgás, amiben ez a család tengődik. Egyszerűen nem volt tanulsága, fejlődése az eseményeknek, amitől kissé céltalannak éreztem a szenvedésüket. Oké, lehet mondani, hogy az élet igazságtalan, nem mindennek van értelme, de ez egy regény, a regénynek pedig kell, hogy legyen célja, üzenete. Nem lehet öt generációnyi szenvedést az olvasóra zúdítani, hogy a végén közöljék, mind meghaltak és szinte sosem éltek boldogan...
Családtörténetnél az olvasó jobb esetben nem csupán egy szereplőhöz kerülhet közel, hanem akár többhöz egyszerre. Csakhogy itt hiába volt sok szereplő, hiába voltak változatosak a karakterek, senkit sem sikerült igazán megkedvelnem. A legtöbbször teljesen közömbös voltam irántuk, vagy épp kifejezetten ellenszenvesnek találtam őket. Talán, mert egyik szereplő lelki világa sem volt kifejezetten hangsúlyos, talán csak túlságosan sokan voltak, így nem jutott elég idő egy-egy karakterre, talán csak nem volt elég jó a szerző stílusa.
Apropó stílus végig nagyon leíró, kissé didaktikusnak mondható a szöveg. Ezt pedig nem segítik az céltalanul meghagyott koreai és japán kifejezések, amelyek a mondatokban fel-fel bukkannak mindenféle magyarázat nélkül. Valószínűleg az eredeti szövegben is így szerepeltek, de a magyar kiadás igazán fontolóra vehette volna a lábjegyzeteket. Az még hagyján, hogy tipikus japán kifejezések, amelyeknek nincs magyar megfelelője, ott maradtak csak úgy pőrén, az egyébként japán nyelvvel köszönő viszonyban sem álló magyar olvasók számára. Azonban, amikor sikerült lefordítani egy éjjel-nappali kisbolt (7-Eleven) nevét hét-tizenegyre, és mellé sem volt írva, hogy ja, egyébként ez a furcsa nevű objektum, amibe a szereplő épp bement, egy bolt, akkor elég magasra szaladt a szemöldököm. Szóval voltak problémáim a magyar szöveggel, amelyek nem növelték az amúgy is hullámzó olvasási kedvemet.
Illetve volt még egy dolog, ami rettentően zavart. Női szerző, női főszereplők és női sorsok, mégsem sikerült ebből semmi pozitívat kihoznia. A kötet legelején, az első generáció nőtagja, akivel az olvasó megismerkedik megjegyzi, hogy a női lét nem más, csak szenvedés. Nos, én vártam, hogy ez a nőzőpont néhány generáció után változni fog, hogy már nem állja meg a helyét ez a jelmondat, de sajnos itt is csalódnom kellett. A könyv eleji kinyilatkoztatás kőbe lett vésve, mert ebben a kötetben nőnek lenni valóban szenvedés (meg férfinak is egyébként), és ezen a nemi szerepek változása sem segített, lásd az egyik egyértelműen önsorsrondó hölgyet a végén. Hát, köszönöm, máris jobban érzem magam...
Összességében tehát nem mondom, hogy ez egy rossz könyv, de számomra csalódást okozott. Részben a magas elvárásaim miatt, amiért több történelmi és kulturális adalékra számítottam, részben a rettentően lehangoló több generációnyi szenvedés miatt. Egyszerűen lehozott az életről, amit a nyelvezettel és fordítással kapcsolatos problémáim csak egy kis bosszankodással tudtak megfűszerezni. Nem az én könyvem.
Azoknak tudom ajánlani, akik kedvelik ha egy családtörténetben kifejezetten sok a szenvedés. Aki viszont jobban megismerné a koreai és japán történelmet és kultúrát, nos, keresse máshol, mert ebben csak néhány koreai és japán kifejezést tud felcsipegetni, de hogy mit jelent, azt mindenkinek magának kell kitalálnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése