Beszorítva

 A Vasdruida Krónikái sorozat ötödik kötete még mindig tartja magát a sárgás színvilághoz. A borítóra pedig Granuaile is felkerült.

308 oldalával picikét rövidebb, mint az előző rész volt. Fülszöveg:

"Tizenkét év titkos kiképzés után Atticus O’Sullivan végre készen áll rá, hogy földhöz kösse tanítványát, Granuaile-t, és ezzel megduplázza a druidák számát a világban. A szertartás estéjén azonban mindazok, akik addig halottnak hitték, váratlanul felfedezik, hogy életben van – és sokkal szívesebben látnák viszont a sírban. Választás híján Atticus, hűséges ír farkaskutyája, Oberon és Granuaile az Olümposz-hegy lábához utazik, ahol a római istenség, Bacchus már sóvárogva vár az ígért bosszúra. Csakhogy kénytelen beállni a sorba egy ősi vámpír, egy csapat sötét elf és a bajkeverés ősi istene mögött – láthatólag mindegyiküknél egy dolog szerepel első helyen a tennivalók listáján: A DRUIDA MEGÖLÉSE."

A könyv központi cselekményének a tanítvány földhöz kötése tekinthető. Minden más cselekményszál csupán reakció a korábbi kötetek eseményeire. A reakciók miatt pedig kicsit mozgalmasabbnak éreztem ezt a részt, jobban pörgött a cselekmény.

A vallási és mitológiai lények felhozatala ismét széles skálán mozgott. Ráadásul a skála minden pontjáról volt olyan személy, aki épp el akarta tenni láb alól a főhőst. A gyilkossági kísérletek miatt alig tudtak egy helyben maradni a szereplők, ami olvasási szempontból kifejezetten jó volt.

Amit az előző kötetben hiányoltam, azt itt többnyire megkaptam. Nagyszájú istenségek, vicces utalások és egy jó adag kaland. Csakhogy még mindig kevésnek éreztem. A párkötettel korábbi élményhez képest nem kaptam meg azt a rettentően szórakoztató és izgalmas cselekményt, amit vártam. Talán, mert nem egy problémaforrás volt, hanem több kisebb. Talán, mert az állandó menekülés következtében hiányoztak a megszokott helyszínek. Talán, mert a földhöz kötés nem volt annyira izgalmas. Vagy talán csak mert a két főhős románca sem volt épp érdekfeszítő. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi volt az a konkrét dolog, amit hiányoltam, ezek csak találgatások. A lényeg azonban változatlan, nem csúszott olyan jól ez a rész, mint szerettem volna.

Persze az is lehet, hogy csak túlságosan magasra állítottam a mércét. Vicces párbeszédekből ugyanis nem volt hiány, és Oberon is hozta a megszokott imádni való formáját.

"– Mi az a PR-os?
– Olyasmi, mint a vén görög szofisták, akik addig játszottak a szavakkal, amíg el nem hitted, hogy a fent az lent van. A PR-osokat azért fizetik, hogy elhitessék az emberrel, hogy egy rakás szar a talajtermékenységre fordított befektetés. Professzionális hazudozók.
– Á! – Manannan arckifejezése megvilágosodott. – Politikusok?
– Nem, okosabbak, és kevésbé pitiánerek. Ők adnak tanácsot a politikusoknak."

A druida képességeket még mindig nagyon szeretem, és néhány visszatérő istenség is kellemesen szórakoztató volt. Összességében azonban eléggé átvezető kötet íze volt ennek a könyvnek. Lezárt néhány korábbi konfliktust, felvezetett néhány újat, vagyis haladt is a történet, meg nem is.

Természetesen így is jó élmény volt olvasni, élveztem, tetszett, csak épp egy picikét többet vártam. No, de majd talán a folytatásban megkapom, ha a hatodik kötet is megjelenik magyarul. Drukkolok neki, mert tényleg remek sorozatról van szó.

Bátran ajánlom azoknak, akik az előző részeket olvasták. Illetve mindenkinek, aki egy humoros és kalandos fantasy történetre vágyik. Kutyakedvelők előnyben, mert már ezért a blökiért megéri elolvasni ezt a sorozatot.