A birodalom vére

A vér és lőpor istenei trilógia befejező kötete sem okozott csalódást. Nagyon szeretem ezt a világot, és egyszerre örülök, hogy befejeztem már két trilógiát, és vagyok szomorú, amiért nincs több. Még több lőpormágust akarok! De bármit is ír a jövőben Brian McClellan, én vevő vagyok rá.

A borító szép mint mindig és a terjedelem is tetszetős 640 lapjával.

Fülszöveg:

"Ha ​elveszítik a háborút, az egész világ elbukik.
Közeleg a végső ütközet, ahol mindenki számít – legyen az illető kém, zsoldoskapitány vagy híres-hírhedt lőpormágus tábornok.
A danízok rátették kezüket a szárazparti istenkőre, így Michel Bravisnak nincs más lehetősége, mint visszatérni Zöldtűzmélybe, hogy bármi áron megakadályozza a használatát. Nem riad vissza semmilyen eszköztől, legyen az belső ellentétek szítása az ellenség soraiban, vagy a palo népesség feltüzelése.
Ben Styke daníz inváziójának lendülete derékba törik, amikor egy szörnyű vihar szétveri a flottáját. Alig húsz Őrült Lándzsással száll partra, így kénytelen az ereje helyett az eszére hagyatkozni és mielőbb új szövetségeseket találni a belháború küszöbén álló, idegen földön.
A mágiájától megfosztott, fizikailag és lelkileg is megtört Lady Vlora Flint Szárazpart felé masírozik adrói serege élén, hogy bosszút álljon azokon, akik összeesküdtek ellene. Nem elég, hogy a szövetséges politikusok belülről gátolják erőfeszítéseit, még a hatalmas túlerővel és a danízok legnagyszerűbb tábornokával is szembe kell néznie…"

A trilógia második köteténél (A birodalom haragja) már bőven kifejtettem, miért jó ez a sorozat, mi benne az igazán zseniális, és hogy mire számíthat tőle az olvasó. Nem szeretném ismételni magam, így ezúttal inkább arra fókuszálok, mitől jó egy folytatás, és hogyan lehet a legjobban lezárni egy történetet.

Először is tartani kell a megszokott formát és színvonalat. Jelen esetben maradt a két kötet óta megszokott hármas nézőpont. A cselekmény így továbbra is három különböző szálon, helyszínen, problémakörön mozgott. Adva volt az adrói hadsereg klasszikusan katonai nézőpontja, egy kisebb már-már partizán megszálló csapat kalandja az ismeretlenben, illetve a jól megszokott kémes, nyomozós politikai szál. De nem elég megtartani a szálakat, azokat szépen és egyensúlyban mozgatni is kell. Ebben pedig a szerző kiváló munkát végzett. Mindhárom főhős ugyanolyan mértékű kalanddal, izgalommal és veszéllyel nézett szembe.

Ha már főhősök, egy jó sorozatnál elvárható a fejlődésük, ez pedig itt mindhárom karakterre igaz. A korábbi események hatására mindegyikük tartott egy kis önvizsgálatot, és csiszolódott egy jobb szintre. Ráadásul ez a változás logikus, következetes és egyértelmű volt, így az olvasó nem érezte szájba rágósnak a tanulságaikat, mert természetesnek hatottak. Tetszett.

Ami még fontos egy jó folytatásnál, az a tempó. Főleg akcióban dús cselekmények esetében hajlamosak néha az egyes részek ellaposodni, illetve néhol előfordul a túlnyújtottság érzése. Nos, ezek a hibák szerencsére nem róhatók fel ennek a trilógiának. Az akció kiegyensúlyozott, a csaták, küzdelmek és problémák logikusan felépített sorrendben követik egymást, így az olvasó ugyanolyan tempójú cselekményt kap, mint az előző két kötet esetében.

A következetesség is kulcsfontosságú és nem csupán a szereplők, hanem a világ elemeinek esetében is. Ez szintén egy olyan dolog, amitől jó lesz a folytatás, mert ha az író ragaszkodik a saját szabályaihoz, azokat nem szegi meg önkényesen a cselekmény fokozásának ürügyén, nem csupán a történet fogja meghálálni, hanem az olvasók is. Ebben az aprólékosan kidolgozott világban pedig minden a helyén volt az utolsó lőporszemcséig.

Ez a könyv tehát egy remek folytatás, mert hozza a megszokott színvonalat, épp olyan tempót diktál, mint az előzők, és épp annyira izgalmas is. A karakterek fejlődése fokozatos, és a szálak kiegyensúlyozottan haladnak egymás mellett. Persze az olvasónak önkéntelenül lesz kedvence közöttük (nekem ezúttal Vlora szála csúszott a legjobban), ám ugyanolyan lelkesedéssel olvassa a többit is. Folytatásnak tehát szuper, na, de miyen befejezésnek?

Jól lezárni egy sorozatot sokkal nehezebb, mint folytatni. Ebben az esetben ugyanis minden szálat el kell varrni, mindennek a helyén kell lenni, és nem elég megtartani a tempót, a befejezésre bizony fokozni is kell. Brian McClellan már írt egy trilógiát, így volt benne rutinja, és szépen meg is oldotta. A három szálat szépen fűzte össze a fináléra. Az utolsó csaták izgalmasak voltak, ám nem izgalmasabbak, mint a korábbiak. Korrekt volt a vége, elégdett is vagyok vele, de nekem a korábbi trilógia lezárása ütősebbnek tűnt. Ennek két oka van. Egyrészt akadt néhány kényelmes megoldás, vagyis néhány szereplő megérkezett a lezáráshoz, de nem láttuk, hogyan jöttek, így kicsit "meglepetés, én is itt vagyok" érzésem volt velük kapcsolatban. Nem zavart, mert kedvelem őket, és a korábbi részek alapján simán kinézem belőlük, hogy átverekszik magukat mindenen, hogy a végső nagy tortából szeletet követelhessenek, de ettől még kényelmes megoldásnak tűnt. Másrészt az utolsó nagy csata mágikus módon zajlott, ami lássuk be, mindig sántít kicsit. Túl sokat hagy az olvasó képzeletére, és nem is olyan látványos, mint amikor két ezred egymásnak ront. Szóval izgalmas volt a vége, de nem ájultam el tőle.

A levezető, epilógus jellegű fejezetek is rendben voltak. Mivel a főhősök megoldották a "problémát" nem éreztem szükségtelennek a boldogságukat. Megérdemelték, na.

Összességében tehát ez a trilógia szuper, ez a kötet pedig egy méltó folytatás és lezárás. Nagyon tetszett, élveztem minden sorát, és elégedett vagyok az események végkimenetelével. Ennél több pedig nem is kell egy trilógia végére.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző két kötetet már olvasta. Illetve nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a világ zseniális, így aki még nem kóstolt bele, de kedveli a húborús könyveket, a csavaros cselekményt, és a fantasztikus elemekkel is ki van békülve, azonnal pótolja, mert Brian McClellan munkája megérdemli a figyelmet.