A Hétvilág-trilógia utolsó kötete.
Ellentétben az előző két résszel, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, ehhez a részhez a két korábbi könyv ismerete elengedhetetlen. Az írónő ugyanis összeeresztette a sárkánycsalogatókat a boszorkányszelídítőkkel.
Ellentétben az előző két résszel, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, ehhez a részhez a két korábbi könyv ismerete elengedhetetlen. Az írónő ugyanis összeeresztette a sárkánycsalogatókat a boszorkányszelídítőkkel.
A borító most is passzol a történethez, ám ezúttal hiányzik belőle az a pimasz plusz, amivel a korábbi borítók lenyűgöztek. Oké, igazából ez a hiány is passzol a történethez, de ne együk olyan forrón azt a bizonyos kását...
Oldalszámra megszokott 318 lapjával és visszatértek az első kötetbeli nézőpontváltások is.
Fülszöveg:
"Ebben a modern, felnőtteknek szóló gerillamesében tündérek, mumusok és boszorkányok küzdenek egymással a nagyvárosi dzsungelben. A helyüket keresik, a sorsukat teljesítik be, kalandjaik az ókori görög drámák tisztaságával jelenítik meg az emberi természetből fakadó legelemibb, elkerülhetetlen, nem egyszer tragikus kimenetelű konfliktusokat. Virág Emília rengeteg humorral írta meg Budapest titkos bestiáriumát.
Belizár, a lidérckirály fia visszahozta Berzencét a halálból, aminek következtében a fiú testébe egy lidérc került, ami úgy mocorog benne, mintha szét akarná tépni. Hogy megszabaduljon tőle, Berzence felébreszti Aport, a Soroksári-Dunába átkozott tündért, hogy tőle kérjen segítséget.Miért tesz rontást Hollus a tündérre? Hogyan kerül mumus egy call center KORNÉL nevű adatbáziskezelő-szoftverébe? Mi lesz az elátkozott szerelmesekkel? A sorozat legsötétebb tónusú, mégis legemberibb, záró darabjából ezek is kiderülnek."
Ez a könyv valóban lezárta ezt a kacifántos, betyárkodó, urban fantasy világot. Ezért most egyik szemem sír, a másik meg nevet. Kezdjük inkább a nevetőssel.
Nagyon örültem, hogy ismét olvashattam a megkedvelt karakterekről. Hiányzott a lidérccsirke és Hollus cifra káromkodásai is. Úgyhogy örömmel kezdtem bele és régi jó barátokként köszöntöttem mindenkit, na meg persze ezt a modern, magyaros mesevilágot.
Nagyon tetszett az új probléma, a tündér, aki ráadásul több meglepetést is hagyott a végére, mint amit mocsárfoltos megjelenéséből kinéztem volna.
Ismét tetszett a humor, a finom hazai utalások, az ismerős helyszínek és úgy általában a történet nyelvezete. Egyszerűen jó volt olvasni, amelyhez a már említett nézőpontváltások igazán sokat hozzátettek.
Ez volt az olvasási élmény mosolygós oldala és ez volt az, amiért elszomorodtam kicsit, hogy nincs tovább. Csakhogy nem ettől Duna-vizes a másik szemem.
Nagyon tudom értékelni, ha egy író fejlődik, ha mer változtatni a már bevált sémán, ha célirányosan törekszik valami felé. Virág Emília ilyen írónő és ezt már a második könyvnél bebizonyította. Csakhogy nem minden újítását tudom dicsőíteni. Tudom, hogy komolyodni akart és értem is az okát, mégis azt érzem, nem kellett volna.
A könyv lényegesen komolyabb hangvételű és kissé komorabb légkörű, mint az előzmények, ami jogos a tündér miatt, ám jogtalan az olvasókkal szemben. Az aggodalmaskodó szereplők ugyanis saját maguk, szeretteik és a világ megmentése közben nem értek rá arra, ami olvasási szempontból a legfontosabb, hogy szórakoztassanak. Lehetett velük izgulni, aggódni és drukkolni nekik, de nem lehetett velük annyit nevetni, mint eddig. Pedig itt is akadtak bőven remek poénok és az írónő többször felvillantotta azt a humoros bájt, ami miatt az első kötetbe beleszerettem. Csakhogy ezt elfedte a világvége leple, így a könyv nem tudta azt a fajta szórakozást nyújtani, amelyet elvártam és amelyet nagyon szerettem volna. Értem én, hogy feszültségkeltés és meg is volt a hatása, csak részemről cseppet felesleges volt.
Ha van egy lidérccsirkéd, aki elhoz neked bármit, ugyan minek akarnál betöréses küldetésekre szaladgálni? Akar a hóhér kenderkötele! Én legalábbis így voltam ezzel, mikor adva volt minden a boszorkányságtól az okos telefonig, hogy kellemesen és könnyedén elszórakozzam ebben a mesés fantasy világban kalandozva, mégis inkább szerelmesekért aggodalmaskodtam és az élet értelmét kerestem. Ezekkel persze semmi baj sincs, leszámítva azt, hogy nem egészen ezt vártam.
Az utolsó rész tehát meglepően komolykodóra sikeredett. Összetettebb sztori, összetettebb gondolatok, csak pont egy olyan világban és olyan szereplőkkel, ahol és akikkel felesleges. Épp ezért azt mondom, tetszett, de nem lett a kedvenc részem.
Ettől függetlenül meleg szívvel és kedvcsináló bűbájjal ajánlom mindenkinek, aki olvasta már az első két könyvet. Mert aki csalogatott már sárkányt és szelídített boszorkányt, nem fogja kihagyni a lehetőséget, hogy tündért is szerezzen.
Nagyon örültem, hogy ismét olvashattam a megkedvelt karakterekről. Hiányzott a lidérccsirke és Hollus cifra káromkodásai is. Úgyhogy örömmel kezdtem bele és régi jó barátokként köszöntöttem mindenkit, na meg persze ezt a modern, magyaros mesevilágot.
Nagyon tetszett az új probléma, a tündér, aki ráadásul több meglepetést is hagyott a végére, mint amit mocsárfoltos megjelenéséből kinéztem volna.
Ismét tetszett a humor, a finom hazai utalások, az ismerős helyszínek és úgy általában a történet nyelvezete. Egyszerűen jó volt olvasni, amelyhez a már említett nézőpontváltások igazán sokat hozzátettek.
Ez volt az olvasási élmény mosolygós oldala és ez volt az, amiért elszomorodtam kicsit, hogy nincs tovább. Csakhogy nem ettől Duna-vizes a másik szemem.
Nagyon tudom értékelni, ha egy író fejlődik, ha mer változtatni a már bevált sémán, ha célirányosan törekszik valami felé. Virág Emília ilyen írónő és ezt már a második könyvnél bebizonyította. Csakhogy nem minden újítását tudom dicsőíteni. Tudom, hogy komolyodni akart és értem is az okát, mégis azt érzem, nem kellett volna.
A könyv lényegesen komolyabb hangvételű és kissé komorabb légkörű, mint az előzmények, ami jogos a tündér miatt, ám jogtalan az olvasókkal szemben. Az aggodalmaskodó szereplők ugyanis saját maguk, szeretteik és a világ megmentése közben nem értek rá arra, ami olvasási szempontból a legfontosabb, hogy szórakoztassanak. Lehetett velük izgulni, aggódni és drukkolni nekik, de nem lehetett velük annyit nevetni, mint eddig. Pedig itt is akadtak bőven remek poénok és az írónő többször felvillantotta azt a humoros bájt, ami miatt az első kötetbe beleszerettem. Csakhogy ezt elfedte a világvége leple, így a könyv nem tudta azt a fajta szórakozást nyújtani, amelyet elvártam és amelyet nagyon szerettem volna. Értem én, hogy feszültségkeltés és meg is volt a hatása, csak részemről cseppet felesleges volt.
Ha van egy lidérccsirkéd, aki elhoz neked bármit, ugyan minek akarnál betöréses küldetésekre szaladgálni? Akar a hóhér kenderkötele! Én legalábbis így voltam ezzel, mikor adva volt minden a boszorkányságtól az okos telefonig, hogy kellemesen és könnyedén elszórakozzam ebben a mesés fantasy világban kalandozva, mégis inkább szerelmesekért aggodalmaskodtam és az élet értelmét kerestem. Ezekkel persze semmi baj sincs, leszámítva azt, hogy nem egészen ezt vártam.
Az utolsó rész tehát meglepően komolykodóra sikeredett. Összetettebb sztori, összetettebb gondolatok, csak pont egy olyan világban és olyan szereplőkkel, ahol és akikkel felesleges. Épp ezért azt mondom, tetszett, de nem lett a kedvenc részem.
Ettől függetlenül meleg szívvel és kedvcsináló bűbájjal ajánlom mindenkinek, aki olvasta már az első két könyvet. Mert aki csalogatott már sárkányt és szelídített boszorkányt, nem fogja kihagyni a lehetőséget, hogy tündért is szerezzen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése