Vigyázzatok Anyára!

Egy újabb arany pöttyös könyv és egy újabb családi kapcsolatokat boncolgató történet. Ezúttal azonban mindennek a hátterét Korea adta.

A bortó szép, kifejező. Nekem csak második pillantásra tűnt fel az ablak túloldalán az anya alakja, annyira elvonta a figyelmemet az ábrándos lány és a szép porcelán.

246 oldal, vagyis nem egy vaskos kötet, mégsem lehet gyorsan haladni vele. Én legalábbis nehezen merültem bele és többször letettem egy kicsit pihenni.

Fülszöveg:

"Amikor a 69 éves Szonjo (So-nyo) elszakad férjétől a szöuli metróállomás forgatagában, családja kétségbeesetten indul a keresésére. Mégis, ahogy a régóta lappangó titkok és a személyes sérelmek szépen lassan napvilágra kerülnek, mindenkiben felmerül a kérdés: vajon mennyire ismerik az asszonyt, akit anyjuknak neveznek? A szívhez szóló hangokon, a lány, a fiú, a férj és az anya szemszögéből elmesélt történet egyszerre nyújt hiteles képet a mai Koreáról és egyetemes betekintést a családi szeretet témájába."

Komoly téma, komoly hangvételű könyv. Emlékekről és érzésekről szól, no meg sok-sok kérdésről és feltevésről. Mivel pedig a központjában a család, azon belül is az édesanya szerepe és helye áll, bárkinek érdekes lehet.

Hiába játszódik Koreában, én nem éreztem a kelet ízét. A neveket, az ételeket és az ünnepeket leszámítva mindent teljesen hétköznapinak találtam, ami a világ bármely pontján megeshetett volna. Hiszen mindenhol vannak nagycsaládok,  sajnos sok helyen van szegénység is és mindenkit egy anya szült erre a világra. Aki tehát megrettenne a keleti helyszíntől, ne tegye, akit viszont pont ez vonzana, az csalódni fog. Én sajnáltam, hogy nem volt elég keleties.

A történet lassan halad, lassan bontakozik ki, és ahogy már említettem, nem a tetteken van a hangsúly. Ez pedig a pörgős könyvekhez szokott olvasóknak talán unalmas lehet, ám a kérdés: "Hol lehet anya?" végig fenn tart egy kis feszültséget. Közben pedig kiderül, ki is ez az anya, vagyis pontosabban az, ki milyennek látta.

Én szeretem a töprengős könyveket, így a tempóval és a sok visszaemlékezéssel nem voltak problémáim. Mégis volt valami, ami kiakasztott, méghozzá a narráció.

Kyung-Sook Shin a lehető legidegesítőbb módját választotta a narrációnak, amivel eddig (Szerencsére!) még nem találkoztam és nagyon remélem, hogy többet nem is fogok. Ő ugyanis a könyv nagy részét, az öt egységből hármat E/2-ben írt meg. Ez pedig engem az őrületbe kergetett.

Először nem értettem, mikor azt olvastam, hogy "és akkor azt gondoltad, meg kellett volna tenned, de nem tetted meg, mert anya..." Nem értettem, miért szólít meg az író, mért tuszkol bele egy szereplő bőrébe. Folyton jött azzal, hogy te, te te. Én meg erre rávágtam volna, hogy nem én, nem, nem én, hagyj már! Bizonyára úgy gondolta, ezzel a narrációval közelebb hozhatja az olvasókat szereplőihez, ám nem ezt érte el vele, hanem pont az ellenkezőjét. Távolságtartásra kényszerített vele, nem engedte, hogy belemerüljek a könyvbe és feldühített. Nem akarom, hogy egy író úgy kezeljen, úgy beszeljen hozzám, mintha az egyik szereplője lennék. Szeretek belebújni a könyvekbe, az ottani emberek fejébe, bőrébe, de mindezt önszántamból az olvasási élmény által mintegy észrevétlenül. Az olvasási élményemet pedig ez az E/2-es narráció teljesen tönkretette és megakadályozta, hogy igazán belemerüljek a könyvbe.

Így mikor az írónő átváltott előbb E/3-ra, majd a könyv végén E/1-re, fellélegeztem és azok a részek sokkal gördülékenyebben folytak, mint a bosszantó narrációjú többi. 

A szereplőket nem sikerült megkedvelnem, bár akadt néha szimpatikus tulajdonságuk, a narrációból fakadó makacs távolságtartásom megakadályozta a közelebb kerülést. Viszont nem is utáltam őket, mert mindegyik jól volt felépítve és a hibáik nem unszimpatikussá, hanem emberivé tették őket.

A könyv felépítettségével tehát minden rendben van, érthetők a szereplők, érthetők a motivációk és érthető, mi vezetett el az anya eltűnéséig. Ennek pedig remek üzenete van: csak azt tudod igazán értékelni, amit elveszítettél.

A könyv tanulsága szerint ugyanis sem a férj, sem a gyerekek nem értékelték kellően az édesanyjukat, míg el nem veszítették. Természetesnek vették a jelenlétét a feladatokat, amiket elvégzett és meg sem próbálták másként kezelni, mint a megszokott anyát. Ezzel pedig egy skatulyába húzták és mikor olyan dolgok derültek ki róla, amik nem illettek ebbe a skatulyába, megdöbbentek. Ezzel pedig szerintem a könyv szereplői nincsenek egyedül. A családi kapcsolatok tele vannak ilyen megszokásból kialakult skatulyákból, amikből nehéz kitörni.

Összességében tehát nem rossz, töprengős könyv. A narrációja idegesítő, ám ettől függetlenül tudom ajánlani, azoknak, akik szeretnek családi kapcsolatokon és szerepeken agyalni. Nem bánom, hogy elolvastam, de ezentúl mindig bele fogok lapozni a könyvekbe megnézni a narráció típusát...

Zárszónak csak annyit fűznék még hozzá, hogy mindenki vigyázzon az anyjára. Édesanyából csak egy van és ő pótolhatatlan.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Emberként születtél erre a világra, csak egy másik emberrel lehetsz igazán boldog."