Elvárások nélkül, csupán az arany pötty miatt kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Komolyabb hangvételű történetre számítottam, ami elgondolkodtat és talán ad valamit. Egy új perspektívát, egy kis kikapcsolódást vagy akár néhány jó gondolatot. Hát, egyiket sem kaptam meg...
358 oldal és mivel a fejezetek tovább bomlanak kisebb egységekre, nagyon gyorsan lehet vele haladni. (Hacsak az embernek nem lesz elege a szereplőkből és csukja be a könyvet.)
A borító igényes, ahogy az a Könyvmolyképző Kiadónál általában lenni szokott. Nekem kifejezetten tetszik ez a piros postaláda.
A külsőségekkel így nincs is semmi baj, ellentétben a belsővel.
Fülszöveg:
"Julia Walsh amióta az eszét tudja, sosem volt felhőtlen viszonyban az apjával. Alig találkoztak, alig beszéltek, akkor sem értettek egyet semmiben. Esküvője előtt néhány nappal a lány telefonhívást kap apja személyi titkárától. Ahogy azt előre sejtette, Anthony Walsh nem tud részt venni az esküvőjén. Ez egyszer azonban Julia kénytelen elismerni, hogy apjának kifogástalan mentsége van. Meghalt.
A temetés másnapján Julia rájön, hogy apja nem csak az esküvőjét hiúsította meg a halálával, hanem még egy utolsó, elképesztő meglepetést is tartogat a számára…
Jóvátehető-e vajon, amit a múltban elrontottunk? Kaphatunk-e még egy esélyt a sorstól, hogy elmondjuk egymásnak mindazt, amit elmulasztottunk elmondani? Túlélhet-e egy szerelem majdnem húsz évnyi távolságot?
Egy apa-lánya kapcsolat és egy, a leomló berlini fal tövében szövődött szenvedélyes első szerelem története."
Megkapó nem igaz? Mindenkinek volt már veszekedése a szüleivel, sőt, megeshet, hogy a kapcsolat nem épp ideális mederben folydogált. Épp ezért a fülszöveg alapján ez egy olyan könyv, ami mindenkihez szólhat. Szülő és gyerek kapcsolata izgalmas téma, a romantikus máz pedig csak további étvágycsináló körítés.
Azonban, ha az olvasó belekezd, rájön, korán sem egy ennyire egyszerű és letisztult történetről van itt szó, hanem valami egész másról.
Ha két szóval kellene jellemeznem a könyvet, azt mondanám rá: ostoba és abszurd.
Ostoba mert az összes szereplője idióta. Egyik karaktert sem sikerült megkedvelnem, pedig próbálkoztam erősen.
Anthony Walsh egy manipulatív görény, aki meg van győződve róla, hogy csak ő ismeri igazán a dörgést. Persze, nem állítja, hogy mintaapa volna, mégis úgy keveri a kártyákat, hogy mások elhiggyék. Én azonban nem tudtam együtt érezni vele és nem azért, mert úgy gondolom, nem érdemelne második esélyt, hanem mert szörnyen rossz módszert választott, és bár elméletben a lányán kívánt segíteni, az egész csak a saját lelki békéjét szolgálta. Teljességgel unszimpatikus figura.
Julia sem sokkal jobb, mivel mérhetetlenül buta tud lenni, időnként hisztis és elfelejt felnőtt módjára viselkedni. Hagyja, hogy mások irányítsák az életét, pedig ő lenne a lázadó lány, ami így teljességgel nevetségesen hat. Mikor pedig ténylegesen tennie kellene valamit a boldogságáért, csak várja a csodát. Egyáltalán nem követendő példa, egyáltalán nem erős nő és egyáltalán nem kedveltem.
A könyv többi szereplője is nehezen kedvelhető az idegesítő tulajdonságaik miatt. Stanley sztereotíp és sablonos barát. Adam totálisan érdektelen figura, aki a sztoikusság mocsarába süppedt. Tomas meg az egekig lett magasztalva, ám az észjárása neki sem sokkal gyorsabb, mint Juliáé.
Az abszurditást pedig az ostoba karakterek által megélt cselekmény adja. Olyan "fordulatok" voltak a könyvben, amiktől kedvem lett volna asztalt fejelni, vagy "Ne már!" felkiáltásokat közbeékelni. Az író egyedi megoldásán kívül, ami mondjuk teljességgel átlátszó és nevetséges (itt Walsh papa állapotára gondolok), a könyv tele van sablonokkal és nem a jobb fajtából. Mintha csak egy középkategóriás romantikus filmeknek szóló kézikönyvből vette volna őket. Véletlen találkozások, nagy elkerülések, egymásra találások, kiegészítő mellékszálak, mind-mind ismerősek voltak.
A sablon természetesen nem feltétlenül rossz, csak itt olyan mennyiségben volt jelen, hogy az idegeimre ment és ezen nem segített az író stílusa.
Marc Levy szinte csak párbeszédekből építkezik, alig-alig ejt el néhány leírást és azok sem épp kifejezetten érdekfeszítőek. A párbeszédek ráadásul a szereplők ostobaságából adódóan elég fárasztóak, elbeszélnek egymás mellett, míg a jelentéktelen dolgokat megvitatják, az igazán fontosak nem. A címben szereplő szavak nem lettek kimondva, legfeljebb csak leírva néhány érzelemben bővelkedő levélben. Ehhez pedig hozzájön az állandó és gyors nézőpontváltás, ami még jobban megakasztott az olvasásban.
A narráció E/3-ban van végig, ám ugrál egyik szereplőről a másikra, néhol indokolatlanul. Például Julia és Stanley telefonon beszélnek és míg az elején a narráció a lányra koncentrál, a végére átvált a barátjára, hogy érdektelen információt oszthasson meg róla, vagy elejtsen egy izgalmasnak szánt, ám inkább idegesítő utalást a folytatásra nézve. A könyv ugyanis tele van ködösítéssel és utalgatással és mivel a cselekmény nem túl bonyolult, az olvasó az abszurditás mellett is átláthatja a szálakat, ezek nem kimondottan vonzóak.
Nekem tehát nem igazán tetszett ez a könyv. Nem volt sem komoly, sem elgondolkodtató és izgalmasnak sem találtam.
Azoknak tudnám ajánlani, akik kifejezetten szeretik a tucat romantikus filmek abszurd helyzetekben bővelkedő sablonjait, de szerintem senki sem veszít sokat, ha ezt a kötetet kihagyja.
Jó tanácsok:
A könyv nem szolgált semmiféle útravalóval, én mégis leírom a belőle kivonható következtetéseket, amiket ha a szereplők megfogadtak volna, sokkal könnyebb lett volna az életük.
- Csak akkor hidd el valakiről, hogy halott, ha láttad a holttestét!
- Az életbevágóan fontos információk közlését ne bízd a postára!
- Ha el kell gondolkodnod azon, hogy akarod-e az esküvőt, azonnal fújd le az egészet!
- Legalább önmagadhoz légy teljesen őszinte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése