Anne Frank naplója

Anne Frank álma teljesült, híres írónő lett. Az ember szíve mégis elszorul, ha belegondol, milyen áron.

Már egy jó ideje szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, ami a statisztikák szerint a világ egyik legolvasottabb kötete. Több nyelvre lefordították és nagyon sok kiadást megélt. Én a mellékelt képen látható borítóval az 1958-as első magyar változatot olvastam. Kicsit csúnyácska, kicsit megviselt, mégis úgy érzem, ez az igazi. Hiába kapott később szebb külsőt, ehhez a gyűrött, kopott füzethez hasonló kiadáshoz nem érhet fel egyik sem. Kézbe venni olyan, mintha Anne eredeti naplóját fogná az ember.

332 oldal és kapott néhány illusztrációt is a kiadó jóvoltából, vagyis nem túlságosan hosszú. Két év története alig pár száz oldalon.

Fülszöveg:

"Anne Frank 1942. június 12-e és 1944. augusztus elseje között vezetett naplót: kezdetben csak magának írogatott, később, amikor megérett benne az elhatározás, hogy híres írónő lesz, elővette régi írásait, és módszeresen átírta, javítgatta őket. Az volt a terve, hogy naplója alapján könyvet ír a háborúról, és hű képet fest benne a német megszállás éveiről Hollandiában. Korai halála – nem sokkal tizenhatodik születésnapja előtt vesztette életét – megakadályozta terve megvalósításában."

Mivel ez egy valódi napló, egész másképp kell olvasni és értékelni, mint egy regényt.

Anne megpróbáltatásai kezdetén 1942. június 12-én kezdett naplóírásba. Egy tipikus lány, tipikus naplójának indult. Egy igazi barátnőre vágyott, akinek kiöntheti a szívét és ez lett Kitty, egy köteg összefűzött papír. Aztán a háború közbeszólt és egy bujkáló család történetévé vált. Anne rendszeresen lejegyezte nem csupán gondolatait és érzéseit, hanem a hátsó traktus mindennapjait is. A világ azonban ismét megfordult, Kitty tovább élt, míg Anne nem. 1947-ben pedig könyv formájában a nyilvánosság elé került és azóta olvassák szerte a világban.

Olvassák, értik, érzik és persze kritizálják. Rengeteg kritika érte ugyanis Kitty hitelességét. Többen megkérdőjelezték, hogy ezt valóban egy kamaszlány írta-e és nem csupán egy későbbi sikerfogás. Ez pedig engem mélységesen elszomorít. 

Minden forrást kritikával kell kezelni, az igaz. Én is ezt az elvet vallom, ám mikor a tudomány bebizonyítja valaminek a valódiságát (papírt, tintát, írásképet vizsgáltak tudósok), a további hitetlenkedés szőrszálhasogatásnak tűnik. Anne valóban könyvet akart írni az eseményekről, ám aki végigolvassa a naplóját, rájön, nem ez volt a kezdeti mozgatórugó. Szokványos naplónak indult, vagyis nem a nyilvánosság számára készült, ami tartalmilag növeli hitelességét. Csak jóval később jött a könyv ötlete, méghozzá a családja ugratása során. Ám még ekkor is napló maradt, amiből majd jóval később meríteni kívánt egy leendő könyvhöz. Anne álma legalábbis ez volt.

Én tehát nem adok helyet a kételyeknek, igen is lehet ennyire jó stílusa egy fiatalnak is (főleg ha egy olvasott fiatalról van szó) és csupán egyetlen kérdésem lenne a kételkedőkhöz: Mégis miért írna valaki egy ilyen hamisítványt? Pénzért? Ugyan, hiszen egyetlen könyvnél sem lehet előre tudni, siker lesz-e vagy bukás. Szórakozásból? Két évvel a második világháború után? Az emberek örültek, ha éltek és próbálták összeszedni magukat lelkileg, testileg, anyagilag, senkinek sem volt sem energiája, sem ideje irodalmi átverésen törni a buksiját.

No, de itt most be is fejezem, nem óhajtok több szót vesztegetni a kétkedőkre, csak muszáj volt állást foglalnom a kérdésben (ami mint már írtam, számomra nem kérdés).

Írónő

Ahogy már többször megjegyeztem, ez egy napló, úgy is kell olvasni. Aki összefüggő cselekményt vagy részletes háborús jelentést szeretne, keressen másik kötetet. Ez ugyanis egy kamaszlány kamaszgondjait tartalmazza kiegészítve a háborús megpróbáltatásokkal.

Szerintem Anne gondolatai és érzései, a meg nem értettség, a magány és a nagy ambíciók mindenkinek ismerősen csengenek. Egyrészt tehát egy tipikus tizenéves, aki veszekszik a szüleivel, barátkozik, felesel, szerelmes lesz, álmodozik és ír.

Másrészt viszont a gondolatai mögött több van, mint egy egyszerű napló. Hiába ír le szokványos dolgokat, az olvasót megragadja, megrázza, néha arcul csapja, mert míg Anne a pillanatban gondolkozik, addig olvasója a jövőből néz vissza rá.

Engem mindig mélyen érintett, mikor a háború utáni terveiről írt, az álmairól, vágyairól, mert tudtam, már sosem teljesülhetnek, leszámítva egyetlen egyet. Ez a tudás pedig néha kifejezetten terhes. Nehéz arról olvasni, mennyi élni akarás, kitartás és remény van ebben a fiatal lányban, mennyire bizakodó a jövőt illetően, mikor az ember tudja, mi lesz a vége. Mégis úgy érzem, ez a tudás is ad valamit, megmutatja, milyen nagy kincs a remény és hogy sosem szabad feladni.

"Amíg van természet – s valószínűleg mindig is lesz, éljünk bármily nehéz körülmények között is-, vigaszt nyújt minden bánatunkban. Meggyőződésem, hogy a természet enyhíti minden nyomorúságunkat."

Igazán inspiráló. Ha egy bujkáló, rettegő lány, aki éjszaka bombázásokat és fegyverropogást hallgat, aki minden kinti zajra megriad képes mosolyogni, nevetni és élni egy picike lakásban összkomfort nélkül, akkor bárki képes rá. 

"Ezért oly nehéz a mi életünk a mai időkben: még alig ismertük meg ideáljainkat, álmainkat, vágyainkat, s máris letöri, sőt gyökerében sorvasztja el őket a szörnyű valóság.Csoda, hogy még nem adtam fel a reményt, hiszen minden oly valószínűtlennek és megvalósíthatatlannak tűnik. És mégis, mindezek ellenére ragaszkodom ideáljaimhoz, mert még mindig hiszek az emberi jóságban. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik. Látom, amint a pusztulásból lassanként újra felépül a világ, hallom a közeledő égszakadást, amely végül is elpusztít bennünket, együtt szenvedek sok-sok millió emberrel. És mégis, ha felnézek az égre, úgy érzem, hogy jóra fordul minden, elmúlik ez a szörnyűség, s megint béke és nyugalom lesz ezen a világon.De addig féltve őrzöm az álmaimat s remélem, talán megvalósulnak egyszer"

Én tehát még ha néha nehéz szívvel is, de élvezettel olvastam Anne gondolatait. Remek stílusa van és úgy gondolom, a világ gazdagabb lett volna egy nagyszerű újságíróval, ha megéri a felnőttkort.

Újabb borító

Muszáj írnom a háborúról és a holokausztról is.

Anne nem foglalkozik politikával, csupán azt írja le időnként, amit a szüleitől hall, vagy amit a rádióban mondanak. A hadi események így nem követhetők nyomon, meghúzódnak a háttérben, ahogy az olvasónak erről is pontosabb információi vannak, mint a fiatal írónőnek.

A legmeglepőbb azonban talán az, hogy a zsidóság helyzetéről is pont ennyit vagy még kevesebbet ír. Édesapja előrelátó volt és teljesen tisztában voltak a helyzet komolyságával és az életveszéllyel. A propaganda azonban teljesen kimarad, alig-alig említ összeütközést a különböző vallású emberek között. Ráadásul remek gondolatai vannak a konfliktus kérdésében, amit szívesen antiszemita gondolkodású egyének orra alá dörgölnék, hogy "Nézzetek! Ezt gondolta egy zsidó kislány a háború közepén. Ugye, hogy sokkal érettebb nálatok?" És épp ez az, amiért Anne naplója igazán a szívemhez nőtt.

Szerintem, ez az az olvasmány, amivel a fiatalabb korosztályt meg kellene ismertetni a holokauszttal. Kamaszok kamasz kézből értesülhetnének az emberiség történetének egyik nagy szégyenfoltjával, átérezhetnék és tanulhatnának belőle mindenféle politika és emberi kegyetlenkedés nélkül is.

"Élünk, anélkül, hogy tudnánk, miért és minek. Mindnyájan élünk, s az a célunk, hogy boldogok legyünk. Mindnyájan élünk, különbözőképpen, mégis egyformán."

"Csak várunk mindnyájan, zsidók is, keresztények is; vár az egész földgolyó és sokakra már csak a halál vár."

Ha már belekezdtem a holokauszt témába, illene rendesen leírnom, hogyan érintette mindez Anne-t. A két évnyi bujkálás gondolom mindenkinek világos, így csak annyit tennék hozzá, hogy a Fank család háborús viszonylatban meglehetősen jó körülmények között húzta ki ezt a két évet. Valami élelmük mindig akadt, voltak akik gondoskodtak róluk, a család együtt maradhatott és a mozgásterük sem csak egyetlen szoba volt. Ez pedig mondjuk egy gettóhoz mérve már összkomfortnak számít, ha pedig a varsói gettót nézem, maga a paradicsom. Félreértés ne essék, nem akarom lekicsinyíteni szenvedéseiket, csupán a tényeket közlöm. Tudom, hogy így is szörnyű helyzetben voltak, én legalábbis becsavarodtam volna ha két teljes évig nem mehettem volna ki a szabadba...

A bujkálás azonban nem tarthatott örökké, mert 1944 augusztusában valaki feljelentette őket és a rendőrség a teljes hátsó traktust kiürítette (természetesen Kittyt leszámítva). Auschwitzba vitték őket, ahol mindegyiküket munkára alkalmasnak találták, életük egy ideig még viszonylagos biztonságban volt. Anne-t és nővérét, Margotot a bergen-belseni munkatáborba szállították tovább, míg édesanyjuk maradt. Édesapjuk szintén munkatáborba került. 1945 tavaszán néhány héttel a bergen-belseni tábor felszabadítása előtt az éhezés és a tífusz következtében előbb Margot halt meg, majd Anne is követte. Egyedül édesapjuk, Otto élte túl a háborút és mikor hazatért az őket bujtató Mieptől megkapta lánya naplóját. 1947-ben adta nyomdába.

Szomorú belegondolni, hogy mennyi minden múlik pár héten és hogy mi marad egy fiatal életből. 300 oldalnyi gondolat és papírra vetett érzés, amit már olvasók ezerei lapoztak át. Épp ezért, bár Anne története szívszorító, van benne egy csipetnyi megnyugvás, ez pedig a remény a veszteség fájdalma mellett, mert bár nem élhette meg, de teljesült szíve leghőbb vágya. Mi ez, ha nem a remény és az álmok bizonyítéka?

"Én a halálom után is tovább szeretnék élni! Ezért vagyok hálás az Istennek, hogy olyan adottságokkal jöttem a világra, amelyek segítségével tanulhatok, írhatok, papírra vethetem mindazt, ami bennem él. Az írás megnyugtat, elmulasztja a bánatomat s visszaadja bátorságomat. Persze, nagy kérdés, tudok-e majd valami nagyszerűt alkotni, lesz-e belőlem valaha is író vagy újságíró."

Zárszónak még annyit fűznék hozzá, hogy nagyon örülök, hogy elolvastam, Anne így bennem is tovább élhet és csak ajánlani tudom mindenkinek. Fontos, hogy emlékezzünk a történtekre és tanuljunk belőle.