The Summoning - A szellemidéző

Mivel még csak néhány órája tettem le a könyvet, elég friss az élmény.
Egy könyvakció során szereztem be és azóta a polcomon várta, hogy végre kézbe vegyem. Mivel mostanában nem igazán találtam olyan könyvet, ami megfogott, kicsit tartottam tőle. Most már tudom, alaptalan volt félelmem, ez egy igazán jó kötet.
A borítója csodálatos, főleg a vörös pöttyös könyvekre jellemző kidomborodások miatt. Még simogatni is érdemes az ilyen tetszetős darabokat. Vastagságra a középmezőnybe tartozik. Nem túl vékony, de nem is vastag. A vége felé, mégis túlságosan rövidnek tűnt.
Muszáj szólnom egy kis hibáról, ami valószínűleg a szerkesztőt terheli. Előfordulnak elgépelések benne. Néhány betű hiányzik, vagy épp osztódásnak indult. A gondolatjelek is elcsatangoltak, ami szerintem már egy fokkal súlyosabb probléma, mivel így nehéz követni, hogy ki is beszél éppen. Azok az olvasók, akik kényesek az ilyesmire, mint jómagam (még egy több száz oldalas gazdaságtörténeti ömlengésben is kiszúrom a helyesírási hibákat) egyből észreveszik és cseppet bosszankodnak miatta. De ez csak egy kis szépséghiba, ami nem rontja a történet presztízsét.
Jöjjön a szokásos fülszöveg, mielőtt jobban belemerülök:

"Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké. A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba. A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat - a sármos Simont és gyanús, soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet - rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos "problémás a gyerek" viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül..."

A történet engem egyből megfogott. Tetszetős a szellemes téma. Kicsi korom óta bírom a kísértettörténeteket, tudtam is jó néhányat és A médium című sorozatot is szeretem. Az emberek többségével ellentétben azonban, engem nem riasztanak a kísértetek. Nem látok bennük semmi félelmetest, persze elég magas az ingerküszöböm természetfeletti jelenségek esetén. Nem rezzenek össze egy kis furcsa zajtól a sötétben. Régebben, mikor még sok kísértettörténetet tudtam, sötétben meséltem őket unokatestvéreimnek. Élvezték, bár a párnát ölelgették közben és később megkaptam szüleiktől, hogy ijesztgetem a rokongyerekeket. Pedig valahányszor találkoztunk, kérték, hogy meséljek megint.
Maradt még némi vonzódásom a szellemekhez, ezért is akadt meg a szemem ezen a köteten.
Néhány oldal után teljesen azonosultam a főszereplővel. Chloé sok dologban hasonlít rám. A frizurájával vesződik, nem érti barátnői miért csak a fiúkkal foglalkoznak, kétségei vannak magával szemben, kilóg a sorból, igazi különc, akárcsak jómagam. Sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál és későn érő típus, ami egy újabb egyezés. Sajnos, akár öt évet is letagadhatnék a koromból, ami tekintettel arra, hogy még nem kell aggódnom a ráncok miatt, elég nyomasztó. Az pedig, hogy Chloé is ezzel küzd, mosolyt csalt az arcomra. Megkedveltem. Igazán jól kijönnénk.
Ahogy haladt a cselekmény, rá kellett jönnöm, hogy a többi szereplő is jól megformált, érdekes figura. Derek is belopta magát a szívembe, szinte teljes összhangban azzal, ahogy Chloé véleménye alakult róla.
Bár a helyszín nem sokat változik, szinte végig a Lyle Ház, ez nem veti vissza az eseményeket és az izgalmakat. Különösen érdekes az idő múlása. Pár nap, heteknek tűnik, annyira sűrűn jönnek a kisebb nagyobb kalandok és a megoldásra váró rejtélyek. Kivételesen nem is láttam át annyira a szálakon, ért néhány meglepetés.
A vége pedig egyszerűen észbontó. A kezdeti nyugalomhoz képest őrült tempót vettek az események és az utolsó oldalak után, szinte könyörög az olvasó a folytatásért.
Szerencsére, trilógiáról van szó, így még két csinos kötet nyugtathatja meg az olvasói szíveket. A második kötet várhatóan novemberben jelenik meg magyarul. Már alig várom.
Nem csalódtam megérzéseimben, mikor beszereztem ezt a könyvet és csak ajánlani tudom mindazoknak, akik természetfeletti kalandokra vágynak egy kis különc szemszögéből.

Helyzetjelentés:
Szobám fala Milkalila színű lett! Nagyon tetszik, hiszen a lila a kedvenc színem és a Milka a kedvenc csokim. Mostantól pedig úgy fogom érezni, mintha egy külön lila világom lenne. Már várom, hogy teljesen megszáradjon a fal és visszacuccolhassak. Nem bánom még a korán kelést és az unalmas pakolást sem.
Már egy jó ideje terveztem, hogy meglátogatom városkám könyvtárát. Könyvkészletem apadóban van és kivételesen akkor mentem be a városba, mikor nyitva volt, így végre felmértem a telepet. Hát bánom, hogy nem előbb tettem. Négy kötettel jöttem haza csak mert visszafogtam magam. Viszont agyamban szépen elraktároztam, mit akarok még kivenni a későbbiekben és hol találom. Eszméletlen, milyen kincsekre lehet bukkanni, ha odafigyel az ember. Bár jobban tenném, ha regények helyett a latin jegyzeteimet bújnám...

Paddy and the Rats

Az igényes magyar zenekarok népszerűsítéséért egy koncertjelentést írok.
Zenei téren elég válogatós vagyok. Van néhány műfaj, amit sehogy sem bírok megkedvelni, ilyen a techno (szerintem, a zenéhez hangszerek kellenek és nem gépek), a pop (sablonos nyáladzás az elbutult birkáknak), a mulatós és a rap (a beszéd még rímelve sem elég muzikális, amúgy úgysem értem, mit hadovál, de jobban jártam vele, mert csak anyázni tud). Minden más műfajba belehallgatok és van, ami tetszik, van, ami nem.
A magyar zenekarok terén elég kevés esik bele a tetszik kategóriába. Nem azért, mert nincsenek, hanem mert nehéz őket kiszűrni a borzalmas, agyonreklámozott, tömegkacatok közül, mint amiket a tévében és a rádiók többségében nyomatnak. Nem is nézek tévét és hallgatok rádiót. Kész agyleszívás a hatásuk.
Tehát nem vagyok olyan naprakész a hazai felhozatal terén. Most mégis egy igazi gyöngyszemre akadtam.

A Paddy and the Rats ír-skót kocsmazenét játszik punkosítva. Szeretem a punkot, a The Offspring régi nagy kedvencem. Az ír muzsika pedig a fülbemászó, lábat megmozgató kategóriába tartozik. Nem új keletű banda, én mégis csupán pár napja hallottam róla először.
Egyik barátom, F. szólt, hogy minifesztivál lesz a hétvégén és a Paddy and the Rats is fellép. Elmondta, milyen zenét játszanak és hogy a szaktársaitól már hallott róluk. Aztán mutatott egy számot, amivel meggyőzött, ezt nekem élőben is látnom kell. Így a péntekemet egy mini falusi fesztiválon töltöttem, amit egyáltalán nem bántam meg.

Koncertjelentés:
Hála F. apukájának, szereztünk kocsit, így nem kellett buszozással vesződnünk.
Viszonylag korán érkeztünk meg egy világvégi picike faluba. Bár elég közel lakom hozzá, hiszen kocsival alig több, mint fél óra volt az út, eddig nem hallottam róla, sőt erről a minifesztiválról sem.
Előzetes sejtéseim pedig beigazolódtak, mikor nagy nehezen rátaláltunk a helyszínre vezető földútra és megpillantottuk a felállított elég kis méretű színpadot, a sátrat és az embereket egy kukoricás és a falu lakóinak kiskertjének tőszomszédságában. A sátor padján ücsörögve még egy bácsit is láttam, ahogy az alig néhány méterre húzódó kerítés túloldalán nézegette a gyümölcsöse fáit. Közbe persze folytak a koncertek. Nem irigyeltem az ott lakókat nemcsak a hangzavar, hanem a részegek miatt is, akik jobb helyett, akár a kerítésük mellett adhatták ki vacsorájukat.
A helyszín tehát elég ismeretlen, nehezen megközelíthető, így nem is voltak túl sokan a nevesebb fellépők ellenére sem. Elbírt volna még egy kis marketinget a fesztivál.
Bár talán épp ez a bája. Nagyon jól éreztem magam a nyugis környezetben és a nem túl nagy tömegben. Végignéztük a koncerteket, amik közül természetesen a Paddy and the Rats tetszett a legjobban. De az a rockbanda sem volt rossz, akik akkor zúztak, mikor megérkeztünk. Jó volt hallani egy kis ütősebb zenét. A Korai Öröm is elnyerte tetszésünket, ahogy F.-el lötyögtünk rájuk. Ők amolyan nyugis, F. szerint hastáncoszenére hajazó stílusban nyomták. Mégis a Paddy and the Rats kapott le a lábamról.
Ők voltak az utolsók, így mire eljött az éjfél, már kellően felspannolva, belazulva és ami engem illet, térdtől bokáig borban úszva vártuk őket. Nem is én lennék, ha nem ért volna egy kis baleset.
Egyáltalán nem iszom alkoholt, egy kortyot sem és még a szagától is rosszul vagyok. Talán épp józanságom miatt vonzom a részegeket. Pénteken is megtalált egy, F. ismerőse, kevésbé ismert banda gitárosa személyében, aki elbeszélgetett velem. Udvarias és halál nyugodt természetem miatt készségesen válaszolgattam neki. A kedves, vicces részeg kategóriába tartozott, ám a nagy gesztikulálásban kiborította a félig teli borospoharát. Szerencsére, fehérbor volt, én meg rövidnadrágot viseltem, így térdtől lefelé csak a bőröm lett ragacsos. Egyből felpattantam egy lányos sikoltással, amivel felhívtam magamra az egész sátor figyelmét. Az asztalunk többi tagja jót nevetett, én meg bosszankodtam, amiért a tornacsukámba is belecsorgott a pia. Nem vagyok olyan finnyás típus és hamar megszáradtam, a tornacipőmet leszámítva, de az est további részében bortól bűzlöttem, aminek nagyon nem örültem.
Szerencsére, a kis baleset után kezdődött a várt koncert. F.-el be is vetettük magunkat a tömeg közepébe. Aztán figyeltünk. Nem igazán tudtuk, hogyan is kellene táncolni erre a stílusra. Én egy idő után ska-san nyomtam, mert az illett a ritmushoz.
Amúgy is teljesen mindegy, csak a zenét kell érezni és nem figyelni másra.
Fura, hogy az első két sor szinte végigpogózta a koncertet. Először nem hittem, hogy komolyan gondolták erre a jó kis ritmusos zenére, de nekik mindegy volt. Egyáltalán nem értem őket. A pogó nem tánc, hanem gyakorlatilag tömegbunyó és úgysem figyelsz közbe a zenére, szóval tiszta értelmetlen. A párnacsatában több logikát látok, mint ebbe.
Tehát jól kitáncoltam magam, míg F.-t egy, a semmiből feltűnt, srác is megpörgette. Eszméletlen jól nyomták. Egyedül a bokám nem díjazta a manővert, mivel még most is sajog. Kicsit el vagyok kényeztetve, amiért sima terephez szoktam, ott viszont minden második lépésnél gödörbe botlottam az egyenletlen, füves talajon. De így is nagyon megérte.
A srácok tudnak bulit csinálni. Feljöttek a picike színpadra és belecsaptak a muzsikába. Megjelenés ötös, a skót szoknya, skót duda, cilinder és ruhatár miatt. Továbbá minden elismerésem az énekesnek, aki egy tetszetős, fodros ujjú ingben és zubbonyban ugrálta végig a koncertet. Én még a legvékonyabb nyári blúzomban és rövidnadrágban is leizzadtam, így róla szerintem patakokban folyt a víz a ruha alatt.
A közönséget is igyekeztek bevonni és a számok közti átkötő szöveg is a helyén volt. Ráadásul elég hosszú koncertet adtak és sikerült is visszatapsolni őket nem is egy, hanem három számra.
Nagyon jól éreztem magam. Kellemesen kifáradtam és a hangulatom még hajnali fél négykor, mikor bezuhantam ágyamba is tökéletes volt.

Paddy and the Rats tehát egy nagyszerű csapat, különlegesek, ahogy a képen is látszik és olyan zenét játszanak, amit nem lehet végigülni, muszáj ugrálni rá. Mindenképp megyek még koncertjükre, ahogy időm és a helyszín engedi.
Mindenkinek kötelező legalább egy számot meghallgatni tőlük!
Íme néhány kedvcsinálónak:
Freedom
Never Walk Alone
Drunken Sailor
Pub'n'Roll

Helyzetjelentés:
Ismét internet gondjaim adódtak. Meghalt a modemem, így cseppet elzárva érzem magam a világtól. Szerencsére, kaptam kölcsön-modemet, míg valamit nem tesz a szolgáltató. Ehhez hozzájön a szobafestés, a hamarosan kezdődő suli, így kész agyrém vagyok. Most épp a telefon melletti kanapén kuporgok, ideiglenes száműzetésem miatt, míg szárad a szobám fala. Közben pedig azon problémázom, mi lesz szeptemberben. Tárgyfelvételi para a köbön.
Az olvasásnál viszont nincs nyugtatóbb. Jelenleg A szellemidéző című könyvet olvasom és rohamoson fogynak a lapok. Nagyon tetszik.

Vizet az elefántnak

Nagyon sok jót hallottam a könyvről és a filmről is. Nem is emlékszem, hogy negatív kritikát olvastam volna, így felkeltette az érdeklődésemet.
Gondoltam, a filmmel indítok, amúgy sincs pénzem spontán ötlettől vezérelve könyvet venni.
Meg is néztem és most azon gondolkodom, mitől olyan nagy szám. Egyszerűen nem értem, mi van benne, amitől a többség ilyen sokat áradozik róla. Nekem egy teljesen felejthető darab.
De kezdem inkább az elején, az ismertetővel:

"Jacob (Robert Pattinson) egy hirtelen ötlettől vezérelve maga mögött hagyja az állatorvosi iskolát, addigi életét, és csatlakozik egy utazó cirkuszhoz. A kiszámíthatatlan, kalandokkal teli izgalmas világ az otthonává válik, ahol a szerelem is rátalál. Marlenaval (Reese Witherspoon) a gyönyörű, és vonzó cirkuszi előadóművésszel egyre közelebbi, romantikus viszonyba keveredik, akit azonban férje (Christoph Waltz) iránti kötelessége és a cirkusz iránt érzett szenvedélye nem hagy nyugodni.
Így utaznak keresztül a húszas évek Amerikáján, oldalukon Rosie-val, az idomíthatatlannak tűnő elefánttal, és a társulat megannyi érdekes tagjával."

Nem rajongok különösebben a cirkusz iránt. Az artisták lenyűgöznek ugyan, de a bohócok ijesztőek és tudom, hogy az állatok nem a legjobb bánásmódot kapják. Már nagyon régen nem jártam igazi, vándorcirkuszban. Gyerekkori emlékem van csupán a hatalmasnak tűnő sátorról, a szalma és pattogatott kukorica illatáról, a színes ruhákról és az állatokról. Épp ezért nem vonzanak a cirkuszos dolgok. A Rémségek cirkuszát sem e miatt olvastam el és sosem volt gyerekkori álmom beállni egy cirkuszba. Így ebben a filmben sem érdekelt különösebben a helyszín.
Amikor elkezdtem, a Szerelmünk lapjai ugrott be a visszaemlékezős dolog miatt. Az egyébként egy igazán jó film. Gondoltam, olyan lesz ez is, így nem zavart annyira, hogy lassan indult be a cselekmény. A cirkusz helyett inkább a szerelmi szálra koncentráltam.
Sajnos csalódnom kellett. Meg sem közelíti a Szerelmünk lapjait. Ez egy egyszerű, két ember egymásra talál történet, mindenféle plusz jelentés nélkül. Nekem nem adott semmi útravalót, nem gondolkodtatott el, nem vontam le tanulságot. Csak néztem, kicsit untam, mert elég vontatott és csak a végén van egy kis izgalom, aztán el is fogom felejteni.
Nem fogom még egyszer megnézni és a könyv sem vonz már. Persze a könyvek sokkal részletesebbek, így ott biztosan jobban átjönnek az érzelmek, mint a képernyőn, de nekem ennyi elég volt. Amennyire tudom, a könyvhöz hűen alkották meg, és én csak a nagyon jó filmek után kapok a könyv után, mint a Vágy és vezeklés, vagy a Trónok harca.
A színészekre nem volt panaszom, bár egyik karakter sem lopta be magát a szívembe, még az elefánt sem. Reese Witherspoon igazán jó színésznő. Ő mindenki Dr. Szöszije és bár van néhány lagymatag filmje, a neve vonzza az embereket. Ami pedig Robert Pattinsont illeti, ő sem rossz színész, sőt fejlődőképes egyén. Örülök, hogy könnyedén le tudta vetkőzni a csillogó vámpírt. Igaz, eddig egyik filmje sem nyerte el különösebben a tetszésemet, sőt a Remember me-t kritikán alulinak találtam az utolsó öt percet leszámítva.
Ezeknek fényében azt kell mondanom, nem tetszett. Nem volt rossz, de jó sem. Nekem unalmas, felejthetős darab, pedig szeretem a lassú folyású dolgokat. Egyszerűen nem jött át a nagy szerelem, mert gondolom, ezt akarták elérni. Igaz, ha romantikáról van szó, másra vágyom mint az emberek többsége. Rómeó és Júlia, meg Twilight nálam nem mérce, inkább ellenpélda.
Ezt a filmet elsősorban Reese és Robert rajongóinak ajánlom, egész jó párost alkottak. Illetve azoknak, akik kedvelik a cirkuszokat, szeretik az elefántokat és romantikus filmre vágynak.
Azoknak pedig, akik valami mélyebbet, maradandóbbat akarnak látni, szívhez szólóan, üzenetekkel tele, inkább a Szerelmünk lapjait ajánlanám.

Érdekes, hogy milyen sok múlik a színészeken. Hiszen egy jó színész neve, szinte ezresével vonzza a rajongókat a mozikba. Így van ez Pattinson esetében is. Ami nem rossz dolog, sőt, mégis én inkább azt mondanám, óvatosan. Ők színészek és nem varázslók. Ha a történet csapnivaló, hiába minden.
Élő példa erre Doctor Parnassus és a képzelet birodalma, ami borzalmas, hiába Johnny Depp, Jude Law és Heath Ledger. Pocsék egy film volt, pedig ők mindent megtettek. Legnagyobb sajnálatom az, hogy Heath már nem javíthatta repertoárját és köszörülhette ki a csorbát, mivel ez volt az utolsó filmje, amit még be sem tudott fejezni.
Persze engem is vonzanak a színészek, ahogy most Daniel Radcliffe új filmje, The Woman in Black. Kíváncsi vagyok rá nem csak Daniel, hanem a történet miatt is.

Az árnyak útján

Vegyes érzelmeim vannak. Igyekeztem felidézni minden hatást, ami olvasás közben ért, de nem igazán jutottam változásra.Kezdem az elején.
Ezzel a könyvvel már egy ideje szemeztem. Nézegettem, szimpatikus volt és kíváncsi lettem. Aztán, ahogy mindig, utánaolvastam kicsit, hogy megtudjam, milyen véleményen vannak az olvasók. A többség dicsérte, nagyon jó fantasynak tartotta. Mivel az én műfajom a fantasy és valami csöpögésmentes, inkább ütős darabra vágytam, egyre inkább ráhangolódtam a dologra. Aztán sikerült megvennem használtan ugyan, de tökéletes állapotban, féláron.
Nagyon boldog voltam vele, mivel elég vaskos kötet és szeretem, ha egy jó könyv sokáig kitart. Bele is kezdtem, amint betűhiányom lett.
Mielőtt azonban jobban belemerülök, leírás a könyvről:

"Durzo Blint számára az orgyilkosság művészet, és ő a város legelismertebb művésze.
Azoth számára kétes a túlélés. Valami olyasmi, amit senki sem garantál. Utcagyerekként nő fel a nyomornegyedben, és megtanulja gyorsan felmérni az embereket. Ahogy megtanul vállalni bizonyos kockázatokat is. Olyan kockázatokat, mint Durzo Blint tanítványának állni.
De hogy felfogadja őt, Azothnak hátat kell fordítania régi életének, és elfogadnia új személyiségét és nevét. Nem Azoth többé. Kylar Sternként meg kell tanulnia az orgyilkosok világának veszélyes politikáját és a különös varázslatokat - és kifejleszti a halálhoz való érzékét."

Mindenek előtt, muszáj tennem egy megjegyzést a könyv felépítéséről.
Tudom jól, mi az a címoldal, milyen részek hova kerülnek egy könyv megszerkesztésekor. Épp ezért tisztában vagyok azzal, hogy a köszönetnyilvánítás kerülhet a kötet elejére és a végére is. Ezen könyv esetén a végére került, ami szerintem nem épp elegáns húzás. Az első oldalakon kellett volna szerepelnie, hogy a következő mondat hatásos lehessen:
"Az ajánlatom a következő: adj nekem pár oldalt és kapsz tőlem egy pokoli jó kis utazást."
Amúgy a végén szerepel még egy rövid interjú is a szerzővel. Kedvelem az ilyen háttérbe belepillantó részeket. Az írók többségének igazán jó humora van.

Jöjjön a lényeg:
Az első fejezet nagyon tetszett. Gondoltam, na végre egy izgalmas könyv sok harccal. Aztán ahogy olvastam tovább, a lelkesedésem megcsappant.
A fejezetek némelyike elég rövid és bosszantó volt az állandó csapongás. Hirtelen egy ismeretlen szereplőre fókuszált az író. Megtudtuk épp kivel beszél, mit csinál, de lövésünk nem volt, hogy jön ő ide. Aztán néhány oldal után ismét más került a középpontba és az új szereplő eltűnt a süllyesztőbe, hogy minimum száz oldal után újra felbukkanjon két oldal erejéig. Ez pedig darabossá tette számomra a cselekményt. Mintha túl sok szereplőt akarna egyszerre mozgatni és nem tudná, kihez kapjon hirtelen. Ráadásul, az időben is elég furán haladt. Az elején órák, esetleg napok teletek el egy-egy fejezet között. Aztán hirtelen ugrott egy hónapot, egy évet, majd még kettőt és hupsz, már tíz évvel az első fejezet után jártunk. Persze, ez kellett, hogy főhősünk felnőhessen, nekem mégis zavaró volt.
Bár jól felépített sztoriról van szó és vannak benne bőven csavarok, szerintem az olvasók többsége csak a csapongó fejezetek miatt veszti el a fonalat.
Viszont, a könyv felénél beindult a dolog. Végre egyenesen előre haladt megfelelő tempóban és egyre kevesebb lett a nekem feleslegesnek tűnő ugrálgatás.
Volt néhány jelenet, amit tölteléknek éreztem, míg a fontosabb dolgok nem tűntek úgy ki a többi közül. Szerencsére, elég jól tudom követni a szálakat, még így is, pedig a sok név nem túl nagy segítség.
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy csak negatív dolgokat tudok mondani róla, íme az érem másik oldala.
A történet jól felépített, fordulatokban bővelkedik és kiforrott szereplőkben gazdag.
A főhős, Azoth először nem tűnt annyira szimpatikusnak, de ahogy felnőtt, megszerettem.
A kedvencem mégis Durzo Blint. Ő egy igazán kitűnő figura a maga összetett, ellentmondok saját magamnak dolgaival. A stílusa tetszetős és eszméletlen, miket tud beszólni. A gondolkodása és az, hogy ő a szívtelennek látszó, de érző, ám korán sem puhány figura, eredetivé teszi az egészet. Még nem találkoztam ilyen érdekes egyéniséggel.
Logan karaktere is szimpatikus volt, bár ő nekem már túlzottan is becsületes, jó fiú. Baba azonban nem lett a szívem csücske. Ez a szerelmi szál egyáltalán nem hatott meg, túl kézenfekvőnek találtam. Durzo nőügyei sokkal jobban foglalkoztattak.
Bár a főszereplők Veszelytők, vagyis gyilkosok, mégis az olvasó szívébe kúsznak néhány kampós késsel. Lehet értük izgulni, aggódni és persze az ellenségük korai pusztulását kívánni. Az egyértelműen negatív karakterek ugyanis olyan mélyen gonoszak, hogy nincs mentség a számukra.
Élethű. A veszély valódi, bárki meghalhat, ha hibázik és ez adja a könyv egyik fő vonzerejét. A tettek súlyos következményekkel járnak és akár egy borzalmas láncreakciót is elindíthatnak. A szereplők néha bizonytalanok, kételkednek saját magukban és keresik a megfelelő utat.
Ahogy az a borítón is fel van tüntetve, nem gyerekeknek való olvasmány. Elég durva dolgok is történnek benne és a világa meglehetősen sötét tele borzalommal és kevés fénnyel. De mégis ott pislákol valami az alagút végén, a remény.
Amúgy a harcleírások pontosak, élvezhetőek és a szereplők szépen halnak meg, ami nem könnyű feladat.
Tényleg vegyes érzelmeim vannak. Tetszett, de picit csalódtam. Talán túl sokat vártam tőle. Talán nem találhatok minden könyvespolcon egy újabb kedvencet. Talán a kedvenceimhez viszonyítva nehéz kincsre bukkanni.
Ez a kötet egy trilógia első darabja és bár, már a második rész is elérhető magyarul, nem biztos, hogy el fogom olvasni. Jó könyv, de nem a legjobb, így sajnálok rá olyan sokat kiadni, mint amennyi az eredeti ára. Amúgy viszonylag lezárt darab, ami ugyan hagy maga után néhány nyitott kérdést, de nem vált ki belőlem leküzdhetetlen vágyat a folytatás iránt.
Azoknak ajánlom, akik pörgős könyvre vágynak, eredeti szereplőkre kíváncsiak és nem zavarja őket, ha gyakran fejek és végtagok hullanak. Tényleg erősebb idegzet és magasabb vértűrésküszöb kell hozzá.

Egy kis eszmefuttatás a könyv témájához kapcsolódva.
Sokan kérdezik, miért olvasok véres könyveket, amikben bővelkedik az erőszak és brutális dolgok történnek szegény szereplőkkel. Válaszom egyszerű: egy rózsaszín nyuszi, aki boldogan ugrándozik a mezőn, dög unalmas. Senkit sem érdekel, mert ilyen nincs. A valóságban is van szenvedés, küzdeni kell és mindennek ára van. Én pedig olyan történetet akarok olvasni, amibe bele is tudom élni magam.
Egy idevágó idézettel és egy saját rajzzal, ami a könyv főszereplőjét Kylar Sternt ábrázolja, zárom bejegyzésemet.

‎"Aki azt szeretné, hogy minden úgy történjen, mint a mesékben, az a meséknek csak a végére emlékszik." /Wilhelm Grimm/

The Mortal Instruments képeslapok

Böngészgettem és igazi kincsre akadtam.
Cassandra Clare valóban elkényezteti a rajongóit. Mindig kitalál valamit, amivel csak tovább növeli olvasói lelkesedését. Ezzel én is így vagyok, most viszont egy régebbi gyöngyszemre bukkantam.
Már korábban is találkoztam vele, amikor felkerült az írónő blogjára, csak akkor még nem olvastam az Üvegvárost és mindig nagy ívben kerülöm a spoiler-veszélyforrásokat. Ezt speciel feleslegesen kerülgettem, így most felbuzdulva korábbi fordításaimon, magyar nyelvűvé varázsoltam.
Tehát alább olvasható a sorozat szórakoztató kiegészítése, egy rövid történet képeslapok hátuljára írva. Időrendben az Üvegváros és a City of Fallen Angels között helyezkedik el. Alec és Magnus nyaralásuk alatt képeslapokon tartja a kapcsolatot a többiekkel. Hihetetlen, hogy az írónőnek még a képeslapok megszerkesztéséhez is volt türelme, bélyeggel és címzéssel együtt. Én is elbíbelődtem vele, míg az eredetihez leginkább hű formába hoztam őket.
Még egy gyors megjegyzés: mivel a betűtípus nem mindig ismerte fel az ő és az ű betűt, röviddel írtam őket, szóval ez nem helyesírási szarvashiba, hanem szándékos erőszak a magyar nyelven a szép külalak kedvéért.
Jó szórakozást!





Egy picike megjegyzés a fenti képeslaphoz. Az eredeti szövegben "Et tu, Brutus." szerepelt. Ez így nyelvtanilag hibás, mivel felszólítómódban a nevek végződése is megváltozik, tehát helyesen: Et tu, Brute. Amúgy a jelentése: "Te is, Brutus.", ami az "Et tu, mi fili, Brute?" (Te is, fiam, Brutus?) közismert mondás rövidített alakja.
Mindig élvezem, ha a sorozat köteteiben latin szavakra, esetleg mondatokra bukkanok. ^^





Az eredeti képeslapok megtalálhatók itt:
http://cassandraclare.livejournal.com/54298.html#cutid1
Köszönet érte Cassandra Clare-nek! Sok puszi, a csodálatos munkájáért.
Még egyszer szeretném leszögezni, hogy a fordításaim csupán saját magam szórakoztatására, angol nyelv gyakorlása céljából és megrögzött TMI fanatikusságom miatt készültek. Ennyi és semmi több.

Mert keserű (Jace szemszöge Hamuváros 8. fejezet)

Ismét egy Jace's PoV fordítás.
Gondoltam, ha már az Üvegvárosban játszódó jelenethez volt türelmem, ehhez is lesz. Fura, de azt cseppet könnyebbnek éreztem.
Ez a rész, ami a Hamuváros 8. fejezetének kiegészítése, még régebben került fel Cassandra Clare honlapjára, úgyhogy nem olyan friss dolog, de azért talán élvezetes lesz másoknak is. Én élveztem a fordítást és szeretném leszögezni, hogy ez csupán rajongói túlbuzgóságom bizonyítéka, semmi több.

„De szeretem
Mert keserű,
És mert ez az én szívem.” – Stephen Crane

„Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban,” jelentette ki Jace, „és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.”

A Királynő mosolygott gyönyörű, szörnyű mosollyal. Csinos nő volt, megvolt benne az a kegyetlen szeretetreméltóság, amivel a tündérek rendelkeztek. Ez sokkal inkább egy kemény kristály kedvessége volt, mint az emberi szépségé. A Királynő kortalannak látszott, lehetett volna tizenhat vagy negyvenöt. Jace feltételezte, hogy voltak, akik vonzónak találták – emberek haltak meg a Királynő szerelméért – de Jace mellkasában hideg érzést keltett, mintha a jeges víz túl gyorsan nyelné el. „Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?”

Clary válaszolt zavartan: „Azt akarja, hogy Jace csókolja meg magát?”

Ahogy a Királynő és az Udvar felkacagott, a jeges érzés Jace mellkasában fokozódott. Clary nem értette a tündéreket, a fiú igen. Próbálta elmagyarázni, de nem volt magyarázat, nem igazán. Bármit is akart a Királynő tőlük, az nem egy csók volt Jace-től, azt követelhette volna mindenféle előadás és badarság nélkül. Amit akart, az az volt, hogy lássa őket megsebezve és vergődve, mint a pillangókat. Volt benne valami halhatatlan, Jace gyakran gondolta: eltompítja az érzékeidet, az érzelmeidet. Az éles, ellenőrizetlen, szánalmas emberi reakciók olyanok voltak a tündéreknek, mint vámpírnak a friss vér. Valami élő. Valami, ami nekik nincs.

„Minden bájod ellenére,” mondta a Királynő Jace-re villantva tekintetét – zöld szemei voltak, mint Clarynek, de egyáltalán nem ugyanolyanok – „a csókod nem szabadítaná ki a lányt.”

„Megcsókolhatom Meliornt,” javasolta Isabelle vállat vonva.

A Királynő lassan megrázta a fejét. „Az sem. Sőt, senkit sem érdemes megcsókolni az Udvarból.”

Isabelle felemelte a kezét; Jace meg akarta kérdezni tőle, mégis mit várt – megcsókolni Meliornt egyáltalán nem hozná zavarba, tehát nyilvánvalóan a Királynőt sem érdekli. Szép volt tőle, hogy felajánlotta, de legalább Izzynek jobban kellene tudnia. Volt már dolga korábban is tündérekkel.

Talán nem csak a Tündér Nép gondolkodásának módját kell ismerni, tűnődött Jace. Talán tudni kell, hogyan gondolkodnak az emberek, akik a kegyetlenség kedvéért élvezik a kegyetlenséget. Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Hátradobta sötét haját és összevonta szemöldökét. „Senkit sem csókolok meg közületek,” jelentette ki határozottan. „Csak, hogy tudjátok.”

„Ez aligha tűnik szükségesnek,” mondta Simon előrelépve. „Ha csak egy csókról van szó…”

Claryhez lépett, aki mozdulatlanná dermedve ált. A jég Jace mellkasában folyékony tűzzé vált, ökölbe szorította kezeit oldala mellett, ahogy Simon gyengéden megérintette Clary karját és lenézett az arcára. A lány Simon mellkasán pihentette kezeit, mintha már milliószor megtette volna korábban. Talán tényleg megtette. Jace tudta, hogy Simon szereti a lányt, tudta mióta együtt látta őket abban a hülye kávézóban. A másik srác gyakorlatilag fuldoklott, hogy kimondja „Szeretlek.”, amíg Clary körbenézett a teremben élénk nyugtalansággal. Zöld szemei mindent bejártak. Nem érdekled, mondén, gondolta Jace elégedetten. Francba. Mitől volt más ez a lány, akit alig ismert?

Úgy tűnt, mintha egy élet telt volna el azóta. Már nem valami lány volt, akit alig ismert: ő Clary volt. Ő volt az egyetlen dolog az életében, ami jobban számított minden másnál, és látni Simon kezét a lányén, ott ahol ő akarta, egyszerre tette beteggé, gyengévé és gyilkosan dühössé. A készetetés, hogy közbelépjen és szétválassza őket olyan erős volt, hogy alig bírt lélegezni.

Clary hátrapillantott rá, vörös haja lecsúszott a vállán. Érdeklődőnek tűnt, ami elég rossz volt. Jace nem bírta a gondolatát, hogy a lány talán sajnálatot érez iránta. Gyorsan elfordult és elkapta a Tündérkirálynő tekintetét, felcsillanó örömével: most ez volt ő. A fájdalmuk, a gyötrődésük.

„Nem,” mondta a Királynő Simonnak olyan hangon, ahogy a kés puhán vág. „Nem is ezt akarom.”

Simon vonakodva ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés átjárta Jace ereit, mint a vér, elnyomta, amit a barátai mondtak. Abban a pillanatban csak az érdekelte, hogy nem kell végignéznie, ahogy Clary megcsókolja Simont. Aztán Clary úszott a látóterébe: nagyon sápadt volt és nem bírta megállni a töprengést, vajon mire gondolhat a lány. Csalódott volt, hogy Simon nem csókolta meg? Megkönnyebbült, ahogy ő? Jace feltételezte Simonról, hogy nem egészen egy nappal korábban megcsókolta a lány kezét, erősen ellökte az emléket, még mindig a húgát bámulva. Nézz fel, gondolta. Nézz rám. Ha szeretsz, rám nézel.

Clary összefonta a karjait, ahogyan akkor szokta, mikor fázott vagy feldúlt volt. De nem nézett fel. A beszélgetés tovább folyt körülöttük: ki csókol meg kit, mi fog történni. Reménytelen düh támadt Jace mellkasában, és ahogy általában, a menekülést szarkasztikus megjegyzésben látta.

„Hát pedig én nem csókolom meg a mondént,” közölte Jace. „Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.”

„Az örökkévalóságig?” kérdezte Simon. A szemei nagyok, sötétek és komolyak voltak. „Az szörnyű hosszú idő ám.”

Jace visszanézett azokra a szemekre. Simon talán jó ember volt, gondolta. Szerette Claryt és gondoskodni akart róla és boldoggá tenni. Talán mutatós barát lehetne belőle. Logikusan Jace tudta, hogy pontosan ez volt az, amit a húga számára akarnia illene. De nem tudott Simonra nézni anélkül, hogy ne akarna megölni valakit. „Tudtam,” mondta aljasan. „Meg akarsz csókolni, igaz?”

„Eszem ágában sincs. De ha…”

„Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek heteró férfiak.”

„Ateisták, seggfej.” Simon elvörösödött a dühtől. „A lövészárokban nincsenek ateisták.”

A Királynő szakította félbe őket előredőlve, hogy a fehér nyaka és mellei kilátszottak mélyen kivágott dekoltázsán. „Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik,” mondta. „Az, és nem másik.”

Simon vörösről fehérre váltott. Ha a csók, amire Clary legjobban vágyik nem Simoné, akkor… ahogy a Királynő Jace-re nézett, Jace-ről Claryre, megválaszolta.

Jace szíve zakatolni kezdett. Tekintete találkozott a Királynőjével. „Miért csinálja ezt?”

„Én azt hittem szívességet teszek nektek,” válaszolta. „Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókodra, nem lesz szabad.”

Jace érezte, hogy elpirult. Bizonytalanul vette tudomásul Simon érvelését, hogy Jace és Clary testvérek és nem helyes, de Jace semmibe vette. A Tündérkirálynő rá nézett, a szemei olyanok voltak, akár a tenger egy halálos vihar előtt, és Jace azt akarta mondani köszönöm. Köszönöm.

És ez volt a legveszélyesebb dolog, gondolta Jace, ahogy körülötte a társai megvitatták vajon meg kell tenniük, vagy valaki kényszeríteni fogja őket, hogy megmeneküljenek az Udvartól. Megengedni a Királynőnek, hogy megadja neked azt, amit akarsz – igazán, igazán akarsz – olyan volt, mintha a hatalmába adnád magad. Hogyan nézett rá és tudta, tűnődött Jace? Ez volt az, amire gondolt, amit akart, álmaiból felriadva, zihálva és verítékezve? Mikor azt hitte, igazán hitte, hogy talán már sosem csókolhatja meg újra Claryt, meg akart halni vagy megsérülni, vagy vérezni olyan súlyosan, hogy felment a padlásra és edzett egyedül órákon át, amíg olyan fáradt nem lett, hogy nem maradt választása, de elájult, kimerült. Reggel voltak sérülései, zúzódások, vágások és felhorzsolt bőr és ha tudta volna elnevezte volna mindegyik sérülését ugyanazzal a névvel: Clary, Clary, Clary.

Simon még mindig beszélt, mondott valamit megint dühösen. „Nem kell megtenned Clary. Ez csak trükk…”

„Nem trükk,” mondta Jace. A nyugalom a hangjában még saját magát is meglepte. „Vizsga.” Claryre nézett. A lány az ajkait harapdálta, keze sebes lett, ahogy a haját csavargatta; a gesztusok olyan jellegzetesek, olyan nagyon a részei voltak, összetörték Jace szívét. Simon Isabelle-el vitatkozott most, hogy a Tündérkirálynő hátradőlt és figyelte őket, akár egy ravasz, vidám macska.

Isabelle felbőszültnek hangzott. „Különben is, kit érdekel? Csak egy csók.”

„Ahogy mondod,” bólintott Jace.

Clary felnézett, végre, és tág zöld szemei megállapodtak a fiún. Jace felé mozdult, és ahogy mindig a világ maradéka is elszállt, amíg csak ők maradtak, mintha egy kivilágított színpadon álltak volna üres nézőtérrel. A lány vállára tette a kezét maga felé fordítva. Clary abbahagyta ajkai harapdálását és kipirult az arca, szemei zölden ragyogtak. Jace érezte a feszültséget a testében, az erőfeszítést, hogy visszatartsa, hogy ne húzza magához a lányt és ragadja meg ezt az egy esélyt, habár veszélyes és hülyeség és esztelen, és csókolja meg úgy, ahogy azt hitte az életben már sosem lesz képes rá.

„Csak egy csók,” mondta és érezte az érdességet a saját hangjában és azon töprengett, vajon a lány is hallotta-e. Nem az nem számított – nem lehetett elrejteni. Túl sok volt. Korábban még sosem akarta ennyire. Mindig voltak lányok. Megkérdezte magától az éjszaka végén szobája üres falait bámulva, mi tette Claryt olyan mássá. Gyönyörű volt, de más lányok is gyönyörűek. Okos volt, de voltak más okos lányok is. Megértette őt, nevetett, amikor ő is nevetett, átlátott a védelmén és látta mi van alatta. Nem volt igazibb Jace Wayland mint az, amit a lány szemeiben látott, amikor visszanézett rá.

De mégis, talán megtalálhatja mindezt valahol máshol is. Az emberek szerelmesek lesznek, veszítenek és továbblépnek. Jace nem tudta, hogy ő miért nem képes erre. Nem tudta miért, de nem is akart. Minden, amit tudott az volt, hogy bárhová is jusson ezért az esélyért a Pokolba vagy a Mennybe, élni fog vele.

Jace lenyúlt és megfogta a kezeit, ujjait a lányén pihentette és a fülébe suttogott. „Ha gondolod, csukd be a szemed és gondolj Angliára.”

Clary szemei reszketve lecsukódtak, szempillái rezes vonala ellentétben állt sápadt, törékeny bőrével. „Soha életemben nem jártam Angliában,” mondta, és a lágyság, az aggodalom a hangjában majdnem megsemmisítette Jace-t. Még sosem csókolt meg egy lányt sem anélkül, hogy tudta volna, ő is akarta, általában jobban, mint a fiú, de ez Clary volt és Jace nem tudta, hogy ő mit akart. Felcsúsztatta kezeit a lányén egészen a nyirkosan tapadó pólója ujjáig a vállaira. Clary szemei még mindig csukva voltak, de megborzongott és a fiú felé dőlt – éppen hogy, de ez a beleegyezés elég volt.

Jace száját a lányéra szorította. És ez volt az. Minden önkontrol, amit az elmúlt hetekben kifejlesztett, eltűnt, mint ahogy a víz átzúdul a törött gáton. A lány kezei átkarolták a nyakát és közelebb vonták magához, Clary puha volt és alkalmazkodó, de meglepően erős, mint senki más, akit valaha ölelt. Jace kezei a lány hátára lapultak, magához préselve őt és Clary lábujjhegyre állt, csókolta olyan szenvedélyesen, ahogy a fiú őt. Jace átcsúsztatta a nyelvét ajkai között kinyitva a lány száját és sósan édesnek érezte, mint a tündérek vizét. Még szorosabban ölelte a lányt, kezével beletúrt a hajába, próbált elmondani neki, a lány ajkaira préselt ajkaival, mindnet, amit sosem tudott hangosan kimondani: Szeretlek, szeretlek és nem érdekel, hogy a húgom vagy, ne legyél vele, ne akard őt, ne menj vele. Legyél velem. Engem akarj. Maradj velem. Nem tudom, hogyan éljek nélküled.

Jace kezei lecsusszantak a lány derekára és magához húzta, elveszett az érzésekben, amik végigkígyóztak az idegein, a vérén és a csontjain, és fogalma sem volt mit fog tenni vagy mondani legközelebb, ha volt valami, amit sosem tudott színlelni vagy visszafogni. De hallotta a nevetés lágy sziszegését – a Tündérkirálynőjét – a fülében, és ez visszazökkentette a valóságba. Ellökte magát Clarytől, mielőtt túl késő nem lett, kibontotta kezeit a nyaka körül és hátralépett. Olyan érzés volt, mintha felvágná a saját bőrét, de megtette.

Clary őt bámulta. Ajkai elnyíltak, kezei még mindig nyitva. Szemei kitágultak. A lány mögött Isabelle tátott szájjal bámult rájuk, Simon úgy nézett ki, mintha mindjárt elhányná magát.

Ő a húgom, gondolta Jace. A húgom. De a szavak semmit sem jelentettek. Lehettek volna akár idegen nyelven is. Ha volt valaha bármi remény arra, hogy a húgaként tudjon Claryre gondolni, ez – ami épp most történt közöttük - felrobbantotta ezer darabra, mint egy a föld felszínébe csapódó meteor. Jace próbált Clary arcáról olvasni – ugyanazt érezte? Úgy nézett ki, mintha semmi mást nem akart volna, mint megfordulni és elszaladni. Tudom, hogy érezted, mondta a lánynak a szemeivel és ez félig keserű győzelem volt, félig védekezés. Tudom, hogy te is érezted. De nem volt válasz a lány arcán, összefonta maga körül a karjait, ahogy mindig tette, mikor feldúlt volt és ölelte magát, mintha fázna. Tekintetét levette a fiúról.

Jace úgy érezte, mintha a szívét egy ököl összepréselte volna. A Királynő felé fordult. „Ez megfelelt?” követelőzött. „Jól szórakoztak?”

A Királynő visszanézett rá: különlegesen és titokzatosan. Figyelmeztetted ránk, a tekintete úgy tűnt ezt mondta. Hogy bánthatjuk, összetörhetjük, ahogy összetörhetsz egy gallyat az ujjaid között. De te, aki azt hitted elérhetetlen vagy – te vagy az egyetlen, aki összetört. „Remekül szórakoztunk,” felelte. „Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten.”

Az eredeti szöveg megtalálható itt:
http://cassandraclare.com/cms/bitter
Köszönet érte Cassandra Clare-nek (a sorozat írójának) és Kamper Gergelynek (a hivatalos magyar fordítónak) a magyar kiadásból kölcsönvett részekért.