Mert keserű (Jace szemszöge Hamuváros 8. fejezet)

Ismét egy Jace's PoV fordítás.
Gondoltam, ha már az Üvegvárosban játszódó jelenethez volt türelmem, ehhez is lesz. Fura, de azt cseppet könnyebbnek éreztem.
Ez a rész, ami a Hamuváros 8. fejezetének kiegészítése, még régebben került fel Cassandra Clare honlapjára, úgyhogy nem olyan friss dolog, de azért talán élvezetes lesz másoknak is. Én élveztem a fordítást és szeretném leszögezni, hogy ez csupán rajongói túlbuzgóságom bizonyítéka, semmi több.

„De szeretem
Mert keserű,
És mert ez az én szívem.” – Stephen Crane

„Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban,” jelentette ki Jace, „és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.”

A Királynő mosolygott gyönyörű, szörnyű mosollyal. Csinos nő volt, megvolt benne az a kegyetlen szeretetreméltóság, amivel a tündérek rendelkeztek. Ez sokkal inkább egy kemény kristály kedvessége volt, mint az emberi szépségé. A Királynő kortalannak látszott, lehetett volna tizenhat vagy negyvenöt. Jace feltételezte, hogy voltak, akik vonzónak találták – emberek haltak meg a Királynő szerelméért – de Jace mellkasában hideg érzést keltett, mintha a jeges víz túl gyorsan nyelné el. „Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?”

Clary válaszolt zavartan: „Azt akarja, hogy Jace csókolja meg magát?”

Ahogy a Királynő és az Udvar felkacagott, a jeges érzés Jace mellkasában fokozódott. Clary nem értette a tündéreket, a fiú igen. Próbálta elmagyarázni, de nem volt magyarázat, nem igazán. Bármit is akart a Királynő tőlük, az nem egy csók volt Jace-től, azt követelhette volna mindenféle előadás és badarság nélkül. Amit akart, az az volt, hogy lássa őket megsebezve és vergődve, mint a pillangókat. Volt benne valami halhatatlan, Jace gyakran gondolta: eltompítja az érzékeidet, az érzelmeidet. Az éles, ellenőrizetlen, szánalmas emberi reakciók olyanok voltak a tündéreknek, mint vámpírnak a friss vér. Valami élő. Valami, ami nekik nincs.

„Minden bájod ellenére,” mondta a Királynő Jace-re villantva tekintetét – zöld szemei voltak, mint Clarynek, de egyáltalán nem ugyanolyanok – „a csókod nem szabadítaná ki a lányt.”

„Megcsókolhatom Meliornt,” javasolta Isabelle vállat vonva.

A Királynő lassan megrázta a fejét. „Az sem. Sőt, senkit sem érdemes megcsókolni az Udvarból.”

Isabelle felemelte a kezét; Jace meg akarta kérdezni tőle, mégis mit várt – megcsókolni Meliornt egyáltalán nem hozná zavarba, tehát nyilvánvalóan a Királynőt sem érdekli. Szép volt tőle, hogy felajánlotta, de legalább Izzynek jobban kellene tudnia. Volt már dolga korábban is tündérekkel.

Talán nem csak a Tündér Nép gondolkodásának módját kell ismerni, tűnődött Jace. Talán tudni kell, hogyan gondolkodnak az emberek, akik a kegyetlenség kedvéért élvezik a kegyetlenséget. Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Hátradobta sötét haját és összevonta szemöldökét. „Senkit sem csókolok meg közületek,” jelentette ki határozottan. „Csak, hogy tudjátok.”

„Ez aligha tűnik szükségesnek,” mondta Simon előrelépve. „Ha csak egy csókról van szó…”

Claryhez lépett, aki mozdulatlanná dermedve ált. A jég Jace mellkasában folyékony tűzzé vált, ökölbe szorította kezeit oldala mellett, ahogy Simon gyengéden megérintette Clary karját és lenézett az arcára. A lány Simon mellkasán pihentette kezeit, mintha már milliószor megtette volna korábban. Talán tényleg megtette. Jace tudta, hogy Simon szereti a lányt, tudta mióta együtt látta őket abban a hülye kávézóban. A másik srác gyakorlatilag fuldoklott, hogy kimondja „Szeretlek.”, amíg Clary körbenézett a teremben élénk nyugtalansággal. Zöld szemei mindent bejártak. Nem érdekled, mondén, gondolta Jace elégedetten. Francba. Mitől volt más ez a lány, akit alig ismert?

Úgy tűnt, mintha egy élet telt volna el azóta. Már nem valami lány volt, akit alig ismert: ő Clary volt. Ő volt az egyetlen dolog az életében, ami jobban számított minden másnál, és látni Simon kezét a lányén, ott ahol ő akarta, egyszerre tette beteggé, gyengévé és gyilkosan dühössé. A készetetés, hogy közbelépjen és szétválassza őket olyan erős volt, hogy alig bírt lélegezni.

Clary hátrapillantott rá, vörös haja lecsúszott a vállán. Érdeklődőnek tűnt, ami elég rossz volt. Jace nem bírta a gondolatát, hogy a lány talán sajnálatot érez iránta. Gyorsan elfordult és elkapta a Tündérkirálynő tekintetét, felcsillanó örömével: most ez volt ő. A fájdalmuk, a gyötrődésük.

„Nem,” mondta a Királynő Simonnak olyan hangon, ahogy a kés puhán vág. „Nem is ezt akarom.”

Simon vonakodva ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés átjárta Jace ereit, mint a vér, elnyomta, amit a barátai mondtak. Abban a pillanatban csak az érdekelte, hogy nem kell végignéznie, ahogy Clary megcsókolja Simont. Aztán Clary úszott a látóterébe: nagyon sápadt volt és nem bírta megállni a töprengést, vajon mire gondolhat a lány. Csalódott volt, hogy Simon nem csókolta meg? Megkönnyebbült, ahogy ő? Jace feltételezte Simonról, hogy nem egészen egy nappal korábban megcsókolta a lány kezét, erősen ellökte az emléket, még mindig a húgát bámulva. Nézz fel, gondolta. Nézz rám. Ha szeretsz, rám nézel.

Clary összefonta a karjait, ahogyan akkor szokta, mikor fázott vagy feldúlt volt. De nem nézett fel. A beszélgetés tovább folyt körülöttük: ki csókol meg kit, mi fog történni. Reménytelen düh támadt Jace mellkasában, és ahogy általában, a menekülést szarkasztikus megjegyzésben látta.

„Hát pedig én nem csókolom meg a mondént,” közölte Jace. „Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.”

„Az örökkévalóságig?” kérdezte Simon. A szemei nagyok, sötétek és komolyak voltak. „Az szörnyű hosszú idő ám.”

Jace visszanézett azokra a szemekre. Simon talán jó ember volt, gondolta. Szerette Claryt és gondoskodni akart róla és boldoggá tenni. Talán mutatós barát lehetne belőle. Logikusan Jace tudta, hogy pontosan ez volt az, amit a húga számára akarnia illene. De nem tudott Simonra nézni anélkül, hogy ne akarna megölni valakit. „Tudtam,” mondta aljasan. „Meg akarsz csókolni, igaz?”

„Eszem ágában sincs. De ha…”

„Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek heteró férfiak.”

„Ateisták, seggfej.” Simon elvörösödött a dühtől. „A lövészárokban nincsenek ateisták.”

A Királynő szakította félbe őket előredőlve, hogy a fehér nyaka és mellei kilátszottak mélyen kivágott dekoltázsán. „Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik,” mondta. „Az, és nem másik.”

Simon vörösről fehérre váltott. Ha a csók, amire Clary legjobban vágyik nem Simoné, akkor… ahogy a Királynő Jace-re nézett, Jace-ről Claryre, megválaszolta.

Jace szíve zakatolni kezdett. Tekintete találkozott a Királynőjével. „Miért csinálja ezt?”

„Én azt hittem szívességet teszek nektek,” válaszolta. „Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókodra, nem lesz szabad.”

Jace érezte, hogy elpirult. Bizonytalanul vette tudomásul Simon érvelését, hogy Jace és Clary testvérek és nem helyes, de Jace semmibe vette. A Tündérkirálynő rá nézett, a szemei olyanok voltak, akár a tenger egy halálos vihar előtt, és Jace azt akarta mondani köszönöm. Köszönöm.

És ez volt a legveszélyesebb dolog, gondolta Jace, ahogy körülötte a társai megvitatták vajon meg kell tenniük, vagy valaki kényszeríteni fogja őket, hogy megmeneküljenek az Udvartól. Megengedni a Királynőnek, hogy megadja neked azt, amit akarsz – igazán, igazán akarsz – olyan volt, mintha a hatalmába adnád magad. Hogyan nézett rá és tudta, tűnődött Jace? Ez volt az, amire gondolt, amit akart, álmaiból felriadva, zihálva és verítékezve? Mikor azt hitte, igazán hitte, hogy talán már sosem csókolhatja meg újra Claryt, meg akart halni vagy megsérülni, vagy vérezni olyan súlyosan, hogy felment a padlásra és edzett egyedül órákon át, amíg olyan fáradt nem lett, hogy nem maradt választása, de elájult, kimerült. Reggel voltak sérülései, zúzódások, vágások és felhorzsolt bőr és ha tudta volna elnevezte volna mindegyik sérülését ugyanazzal a névvel: Clary, Clary, Clary.

Simon még mindig beszélt, mondott valamit megint dühösen. „Nem kell megtenned Clary. Ez csak trükk…”

„Nem trükk,” mondta Jace. A nyugalom a hangjában még saját magát is meglepte. „Vizsga.” Claryre nézett. A lány az ajkait harapdálta, keze sebes lett, ahogy a haját csavargatta; a gesztusok olyan jellegzetesek, olyan nagyon a részei voltak, összetörték Jace szívét. Simon Isabelle-el vitatkozott most, hogy a Tündérkirálynő hátradőlt és figyelte őket, akár egy ravasz, vidám macska.

Isabelle felbőszültnek hangzott. „Különben is, kit érdekel? Csak egy csók.”

„Ahogy mondod,” bólintott Jace.

Clary felnézett, végre, és tág zöld szemei megállapodtak a fiún. Jace felé mozdult, és ahogy mindig a világ maradéka is elszállt, amíg csak ők maradtak, mintha egy kivilágított színpadon álltak volna üres nézőtérrel. A lány vállára tette a kezét maga felé fordítva. Clary abbahagyta ajkai harapdálását és kipirult az arca, szemei zölden ragyogtak. Jace érezte a feszültséget a testében, az erőfeszítést, hogy visszatartsa, hogy ne húzza magához a lányt és ragadja meg ezt az egy esélyt, habár veszélyes és hülyeség és esztelen, és csókolja meg úgy, ahogy azt hitte az életben már sosem lesz képes rá.

„Csak egy csók,” mondta és érezte az érdességet a saját hangjában és azon töprengett, vajon a lány is hallotta-e. Nem az nem számított – nem lehetett elrejteni. Túl sok volt. Korábban még sosem akarta ennyire. Mindig voltak lányok. Megkérdezte magától az éjszaka végén szobája üres falait bámulva, mi tette Claryt olyan mássá. Gyönyörű volt, de más lányok is gyönyörűek. Okos volt, de voltak más okos lányok is. Megértette őt, nevetett, amikor ő is nevetett, átlátott a védelmén és látta mi van alatta. Nem volt igazibb Jace Wayland mint az, amit a lány szemeiben látott, amikor visszanézett rá.

De mégis, talán megtalálhatja mindezt valahol máshol is. Az emberek szerelmesek lesznek, veszítenek és továbblépnek. Jace nem tudta, hogy ő miért nem képes erre. Nem tudta miért, de nem is akart. Minden, amit tudott az volt, hogy bárhová is jusson ezért az esélyért a Pokolba vagy a Mennybe, élni fog vele.

Jace lenyúlt és megfogta a kezeit, ujjait a lányén pihentette és a fülébe suttogott. „Ha gondolod, csukd be a szemed és gondolj Angliára.”

Clary szemei reszketve lecsukódtak, szempillái rezes vonala ellentétben állt sápadt, törékeny bőrével. „Soha életemben nem jártam Angliában,” mondta, és a lágyság, az aggodalom a hangjában majdnem megsemmisítette Jace-t. Még sosem csókolt meg egy lányt sem anélkül, hogy tudta volna, ő is akarta, általában jobban, mint a fiú, de ez Clary volt és Jace nem tudta, hogy ő mit akart. Felcsúsztatta kezeit a lányén egészen a nyirkosan tapadó pólója ujjáig a vállaira. Clary szemei még mindig csukva voltak, de megborzongott és a fiú felé dőlt – éppen hogy, de ez a beleegyezés elég volt.

Jace száját a lányéra szorította. És ez volt az. Minden önkontrol, amit az elmúlt hetekben kifejlesztett, eltűnt, mint ahogy a víz átzúdul a törött gáton. A lány kezei átkarolták a nyakát és közelebb vonták magához, Clary puha volt és alkalmazkodó, de meglepően erős, mint senki más, akit valaha ölelt. Jace kezei a lány hátára lapultak, magához préselve őt és Clary lábujjhegyre állt, csókolta olyan szenvedélyesen, ahogy a fiú őt. Jace átcsúsztatta a nyelvét ajkai között kinyitva a lány száját és sósan édesnek érezte, mint a tündérek vizét. Még szorosabban ölelte a lányt, kezével beletúrt a hajába, próbált elmondani neki, a lány ajkaira préselt ajkaival, mindnet, amit sosem tudott hangosan kimondani: Szeretlek, szeretlek és nem érdekel, hogy a húgom vagy, ne legyél vele, ne akard őt, ne menj vele. Legyél velem. Engem akarj. Maradj velem. Nem tudom, hogyan éljek nélküled.

Jace kezei lecsusszantak a lány derekára és magához húzta, elveszett az érzésekben, amik végigkígyóztak az idegein, a vérén és a csontjain, és fogalma sem volt mit fog tenni vagy mondani legközelebb, ha volt valami, amit sosem tudott színlelni vagy visszafogni. De hallotta a nevetés lágy sziszegését – a Tündérkirálynőjét – a fülében, és ez visszazökkentette a valóságba. Ellökte magát Clarytől, mielőtt túl késő nem lett, kibontotta kezeit a nyaka körül és hátralépett. Olyan érzés volt, mintha felvágná a saját bőrét, de megtette.

Clary őt bámulta. Ajkai elnyíltak, kezei még mindig nyitva. Szemei kitágultak. A lány mögött Isabelle tátott szájjal bámult rájuk, Simon úgy nézett ki, mintha mindjárt elhányná magát.

Ő a húgom, gondolta Jace. A húgom. De a szavak semmit sem jelentettek. Lehettek volna akár idegen nyelven is. Ha volt valaha bármi remény arra, hogy a húgaként tudjon Claryre gondolni, ez – ami épp most történt közöttük - felrobbantotta ezer darabra, mint egy a föld felszínébe csapódó meteor. Jace próbált Clary arcáról olvasni – ugyanazt érezte? Úgy nézett ki, mintha semmi mást nem akart volna, mint megfordulni és elszaladni. Tudom, hogy érezted, mondta a lánynak a szemeivel és ez félig keserű győzelem volt, félig védekezés. Tudom, hogy te is érezted. De nem volt válasz a lány arcán, összefonta maga körül a karjait, ahogy mindig tette, mikor feldúlt volt és ölelte magát, mintha fázna. Tekintetét levette a fiúról.

Jace úgy érezte, mintha a szívét egy ököl összepréselte volna. A Királynő felé fordult. „Ez megfelelt?” követelőzött. „Jól szórakoztak?”

A Királynő visszanézett rá: különlegesen és titokzatosan. Figyelmeztetted ránk, a tekintete úgy tűnt ezt mondta. Hogy bánthatjuk, összetörhetjük, ahogy összetörhetsz egy gallyat az ujjaid között. De te, aki azt hitted elérhetetlen vagy – te vagy az egyetlen, aki összetört. „Remekül szórakoztunk,” felelte. „Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten.”

Az eredeti szöveg megtalálható itt:
http://cassandraclare.com/cms/bitter
Köszönet érte Cassandra Clare-nek (a sorozat írójának) és Kamper Gergelynek (a hivatalos magyar fordítónak) a magyar kiadásból kölcsönvett részekért.