A nő nem férfi

Ezt a könyvet hirtelen felindulásból vettem ki a könyvtárból. Kíváncsivá tett a cím, és a fülszöveg is érdekesnek tűnt, így jött velem haza. Nem bántam meg.

A cím banális kijelentésnek érződik, ám nekem nagyon tetszik, és tökéletesen passzol a történethez. A borító is hangulatos, és alig 400 lapjával épp kellemes terjedelmű olvasmány.

Fülszöveg:

"Ahonnan ​én jövök, ott megtanultuk hallgatásra kényszeríteni magunkat. Azt tanították nekünk, hogy a hallgatás megment minket.

Palesztina, 1990. A tizenhét éves Isra inkább könyveket olvas, mint hogy az apja által választott kérőket szórakoztassa. Egy hét múlva azonban a naiv, álmodozó lányt sebtében eljegyzik és feleségül veszik, s hamarosan már Brooklynban él. Isra küzd, hogy megfeleljen zsarnoki anyósának, Faridának, valamint újdonsült furcsa férjének, Adamnek, és a nyomás csak fokozódik, amikor négy leánygyermeknek ad életet… fiúk helyett, akiket Farida szerint szülnie kellene.

Brooklyn, 2008. A tizennyolc éves Deya, Isra legidősebb lánya egyetlen vágya, hogy főiskolára mehessen, ám a nagyanyja, Farida nyomására kénytelen férjjelöltekkel találkozni. Vajon más választása lett volna, ha a szülei túlélik a halálos autóbalesetet, amikor ő még csak nyolcéves volt? Nagyanyja azonban eltökélt a kérdésben: Deya méltó jövője kizárólag a megfelelő férfival kötött házasság révén biztosított.

Ám a sorsnak megvan a maga akarata, Deya hamarosan sokkoló titkokat derít ki a családjával kapcsolatban, ami arra készteti, hogy megkérdőjelezze mindazt, amiről azt gondolta, hogy tudja a szüleiről, a múltjáról és saját jövőjéről."

Amikor belekezdtem a könyvbe, tudtam, hogy női sorsokról lesz benne szó megfelelési kényszerrel fűszerezve, és hogy valószínűleg nem lesz vidám. Hát, nem tévedtem sokat, ám meglepően mélyre ásott ez a történet, így a hangulata tükrözi a borító színvilágát.

A cselekményről nem szeretnék írni, a fülszöveg úgyis mindent elmond róla, amit pedig nem említ, az jobb, ha meglepetés marad. Inkább összefoglalom a kötetben említett nem kevés és nem épp könnyű témákat, mert az, hogy női sors, bizony jelen esetben nem elég.

Igen, nőkről szól ez a könyv. Igen, olyan kultúrális környezetben élő nőkről, ahol a nő helye otthon van, szava halk, tetteit pedig a férfiak irányítják. Nem ez az első kötet, ami ezzel a témával foglalkozik, ám meglepően következetesen teszi. A nézőpont ugyanis végig a nők szemszögénél marad, és mégis rendkívül változatos. Persze kapnak benne helyet férfiak, az ő hangjuk még így közvetetten is erős, de nem veszik el a hangsúlyt. Ez pedig nekem nagyon tetszett. Tetszett, mert bemutatja, hogy ezt a férfiak uralta világot bizony a nők tartják fenn. A nők azok, akik egyik generációról a másikra adják át traumáikat, a megtapasztalt negatív mintákat, és bár érzik, hogy ez nem jó, megszokták, így nehezen változnak. Letörik a lázadást, mert az ő lázadásaikat is letörték, és ez egy olyan ördögi kör, amelyből nehéz kilépni, és ha mégis sikerül, nagy ára van.

Tetszett, hogy a könyv nagy része Amerikában játszódik, az új világban, a modern világban, ahol elméletben nagyobb a szabadság. Azonban, ha valaki egy elzárt közösségben él, nem ismeri jól a nyelvet, sem a várost, teljesen elszigetelődik ettől a modern világtól. Ezt az elszigetelődést pedig még dicsérik is, mert ebben látják a kultúra megőrzését.

Apropó kultúra, a vallás nagyon szépen jelent meg ebben a könyvben. Kerültek elő iszlám tanok, amelyek persze nincsenek épp átfedésben a gyakorlattal, szó volt benne a hitről és a kétmutató vallásosságról. A kultúra nagy része azonban viselkedési formákban, ételekben és néha szavakban jelent meg. Ezzel kapcsolatban pedig akadt hiányérzetem. Mindössze egy lábjegyzet található ebben a könyvben, ami rendkívül kevés. Örültem volna, ha minden arab szót, ételt, ünnepet megmagyaráznak egy kicsit, sokkal érdekesebb és informatívabb lett volna tőle ez a könyv.

A karakterek is jók voltak, mert valahol mindegyiket meg lehetett érteni. Szépen be lettek mutatva gondolataikkal, kétségeikkel, múltjukkal, és ezzel az írónő elejét vette egy nagyon rossz dolognak, az áldozatok hibáztatásának. Sőt, mikor ez előjött (mert persze, hogy előjött), nagyon szépen bemutatta, miért helytelen és borzasztóan káros.

A családon belüli erőszak is épp ilyen részletgazdagon jelentkezik a könyvben. Nem könnyű olvasni, sőt, érzelmileg helyenként megterhelő, ám ez így van jól. Ez nem egy cukorszirupos lányregény, hanem a valóság köntösébe bújtatott kemény, családi dráma. Ettől a hangulata alapból melankólikus, és bizonyos fejezeteknél konkrétan depresszív. Úgyhogy egyáltalán nem egy vidám olvasmány, ám van benne mégis valami pozitív: a könyvek szeretete. Újra és újra előjön benne, hogy egy sivár, zárt, boldogtalan életben a papír és a szavak milyen segítséget, mentőkötelet nyújthatnak. Ráadásul tetszett, ahogy ezt az elnyomó közeg is felismerte, mert nem véletlenül tiltották a nőket az olvasástól.

Még egy elem kíván részletesebb kifejtést, mivel erről bizony hazánkban is érdemes lenne beszélni: a családi és társadalmi nyomás fojtogató jelenlétéről. A könyv nagyon szépen bemutatja, hogy igazából mindegy, férfi vagy nő az illető, a családnak, a környezetnek megfelelni lehetetlen küldetés. Nagyon tetszett, hogy bár elsődlegesen a nőt okolták azért, mert lánya született (Ami egyébként nem új keletű dolog, a történelem során rengeteg nő esett ebbe a szörnyű csapdába, pedig a biológiai nagy büdös igazság az, hogy a gyermek neme az apán múlik. Persze, nem tudja befolyásolni, hogy épp melyik hímivarsejtje legyen a gyorsabb, de ha okolni lehetne valakit ezért a befolyásolhatatlan tényezőért, akkor az bizony a férfi, mert sejtszinten rajta múlik.) a kritikát ugyanúgy megkapta a férfi is. Amikor pedig egy harmadik személy kezd el beleszólni egy házaspár életébe, hogy hány gyermeke legyen és azok fiúk legyenek vagy lányok, az már régen rossz. Sőt, erőszaknak minősül a modern büntetőjogban. Úgyhogy akadnak ebben a könyvben olyan problémák, amelyek jóval túlnyúlnak a keleti kultúrákon.

Ha már kelet, nagyon tetszett, hogy néhány visszaemlékezéssel a könyv ízelítőt adott Palesztina történelméből és a menekültek borzalmas életkörülményeiből. Na, ez megint aktuális, megint olyan, amit többeknek kellene elolvasni...

Összességében tehát ez egy szépen összerakott könyv, ami rengeteg nehéz kérdést boncolgat. Nem kellemes olvasni, mert érzelmileg megterheli az embert, ám nagyon is érdemes. Érdemes megismerni a problémákat, érdemes elgondolkodni rajtuk, és érdemes leásni a gyökerükig, mert csak miután megértettük őket, próbálhatunk meg megoldást keresni rájuk.

Bátran ajánlom mindenkinek, legyen férfi vagy nő, ha elmerengene a fent említett problémákon vagy csak szeretne új nézőpontokat megismerni. Ha viszont valaki egy romantikus könyvre vágyik, rossz helyen keresi, mert ez se nem romantikus, se nem boldog és még csak nyomokban sem tartalmaz szerelmi szálat.

Valahol

A Bexi sorozat utolsó előtti része nem sokban különbözik a korábbi kötetektől. Hasonló borító, hasonló terjedelem, hasonló konfliktusok és hasonlóan könnyed olvasási élmény.

Fülszöveg:

"Márk vagy Tomi? Bexi sokáig azt gondolta, hogy ez a kérdés nem létezik: Márkkal való kapcsolata már a múlté. A legutolsó szakításuk óta eltelt időben Bexi élete végre nyugvópontra jutott, és ebben fontos szerepe volt Tominak is az Üres Utcák együttesből. A nyári turné azonban felforgatott mindent a zenészek életében.
Fesztiválok, koncertek, fülledt turnébusz, őrült bulik Aszádékkal, zsarolás… Valahol a Balaton-parton."

Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a fülszöveg nyitó kérdése picurkát is megalapozott? Na, ugye. Most, hogy ezt tisztáztuk, enyhe spoilerekkel folytatom.

Ez a kötet romantikus vonalon előrelépést jelent, mert már nem a hosszúra nyújtott se veled, se nélküled kapcsolatról szól. Sőt, szerelmi téren kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható. Persze akadnak benne konfliktusok, hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, és amúgy is mindig kell egy kis izgalom. Ez azonban összességében jót tett a sorozatnak, mert végre továbblendült egy bizonyos ponton.

Az írónő újra hozzáadott egy kis kreativitást a turnéval, de nagy kár, hogy alig kezdett vele valamit. Reméltem, hogy igazi utazásos cselekménye lesz, vagyis egyik helyszínről a másikra haladnak a főhősök, de sajnos két helyszínben ki is merült a dolog. Írói szempontból kényelmes megoldás, olvasóiból unalmas. A könyv nagy részében ugyanis így alig történik valami. Ráadásul a mellékszereplők a szokásosnál is mellékesebbé váltak.

Kijelenthetem, hogy az írónőn kívül (bár ebben is kételkedem kicsit) senki sem tudja megmondani, ki Bogyó, ki Pepe és ki Puding. Semmi, de tényleg semmi ismertetőjegyük nincs, így mikor külön válnak, és megszűnik az Aszádék amőba, teljes mértékben megkülönböztethetetlenek. Teljesen mindegy, melyikőjük marad a főhősnővel, a másik kettő is épp így viselkedne, épp ennyit tenne hozzá a cselekményhez, és épp ennyire sarkított jellem lenne. Evelint ráadásul egyetlen okból nem olvasztotta még magába ez az amőba: azért mert ő lány. Úgyhogy nem voltam kibékülve a mellékszereplők mellékes jelenlétével, mert csak a szokásos vicces faktort hozták, és még véletlenül sem többet, egy hangyalábnyit sem.

A kötetben két fontos esemény van, mindkettő kiszámítható. Az egyik Beki jövője, ami elég egyértelmű és kissé könnyen jött, de tetszetős. Végre úgy néz ki, csinál valamit a főhősnő a múlton merengésen kívül, és ez jó, nagyon is jó, sőt inspiráló. Szóval tetszett.

A másik a könyv végén helyet kapó nagy botrány, ami épp ilyen kiszámítható volt, ám ez már kevésbé tetszetős. Értem én, hogy szükséges, értem én, hogy kell valami, ami ösztönözi az olvasót a következő és egyben utolsó kötet kézbe vételére, de na, ez egy kicsit fájt. Fájt, hogy már megint egy teljes köteten keresztül hallgathattam, hogy "akkor még nem sejtettem, milyen rossz lesz". Komolyan falra mászok az ilyen jósló mondatoktól. Fájt, hogy Beki rémesen ostoba és naív volt, mert kedvem volt egy ponton becsukni a könyvet, úgy felbosszantott. És az is fájt picit, ahogy Márk a helyzetet kezelte, és ahogy a két kötettel korábbi mondvacsinált konfliktust huss, semmissé tették. Mondanám, hogy a főhősnő fejlődött, de nem, továbbra is butus. Ráadásul az is furcsa volt, hogy egyetlen bulvárlap egyetlen negatív híre tönkre tehet egy ünnepelt zenészt. A valóságban ennél ugyanis jóval csúnyább dolgokat is elnéznek a rajongók, a pletykalapok meg amúgy is hiteltelenek, még saját olvasóik körében is.

Összességében tehát, volt, ahol előre lépett ez a rész, és volt, ahol nem igazán. Ismét volt egy kiaknázatlan jó ötlet, és a szokásos könnyed vidám hangulat is adva volt. Szóval, bár nem vagyok maradéktalanul elégedett, az előző résznél ezt bizony jobbnak éreztem, és megkaptam azt a kikapcsolódást, amire vágytam.

Azoknak ajánlom, akik az előző köteteket már olvasták és szerették. Ha pedig valaki kedvét vesztette a negyedik kötet után, ne aggódjon, ez a rész picit visszaadja.

Mozgóképek CIV.

Egyértelműen problémám van az időbeosztással. Már megint az utolsó pillanatig húztam ennek a bejegyzésnek a megírását, és általánosságban is kevés bejegyzést írtam a hónapban. 

Nem kifejezetten jellemző rám a halogatás, de mostanában mégis ezt teszem szinte mindenben. Egyrészt, mert túl sok dologgal kellene vagy épp szeretnék foglalkozni, másrészt nem mindig van rájuk időm, és egy hete elért az őszi fáradtság is. Szóval mentségem van már megint nem is egy, de azért sikerült öt filmet megnéznem szeptemberben.

Vaják - A farkas rémálma

"A történet középpontjában a fiatal Vesemir áll, ennélfogva az ő kalandját követjük nyomon, mely azzal kezdődik, hogy Geralt későbbi mentorára igényt tart egy bizonyos Deglan. A rejtélyes figura követelésének alapját a Meglepetés Törvénye képezi, ugyanaz, amelyik elválaszthatatlanul összekötötte később Geralt és Cirilla hercegnő sorsát is."

Ez egy jó kis kiegészítő történet a Witcher sorozathoz. Senki se keresse ezt a történetet a Vaják könyvekben - átrágtam magam mind a 7 köteten és nincs benne, higgyetek nekem - ezért mondhatom rá, hogy meglehetősen jó lett.

Ennek a világnak jól áll az animáció, ami, bár az én ízlésemnek túlságosan amerikainak hatott, gyönyörű lett. A hátterek kifejezetten szépek, a szörnyek ábrázolása kreatív és a hangulat is remek. A történet kerek egész, jól felépített és tényleg szuper kiegészítésül szolgál a filmsorozathoz. Aki pedig azt látta, talál ebben bőven elég csemegét a korábbi és a jövőbeli dolgokra egyaránt.

Nekem tehát tetszett. Bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik a vajákok világát, akár néznek animációs filmeket, akár nem.

A srác nem jár egyedül

"A srác nem jár egyedül az 1999-es nagysikerű tini film, A csaj nem jár egyedül eredeti forgatókönyvének újragondolása. A modern történet nyomon követi, amikor egy influenszer elvállal egy kihívást: az iskola lúzerét bálkirállyá változtatja."

Néha egyszerűen jólesik valami könnyed, romantikus filmet megnézni. Általában, ha szomorkás a hangulatom és a női ciklusom miatt hormonálisan befolyásolt vagyok, akkor vetemedem ilyesmire. Ezt a filmet pedig épp egy ilyen napon tolta az arcomba a Netflix, és meglehetősen kíváncsivá tett, mert az eredetit természetesen láttam már tizenéves koromban.

A készítők nem gondolták túl a dolgot. Fogták az eredeti alkotást, minden klasszikusnak számító és ostoba vonásával együtt, és legyártották újra, csupán a férfi-női szerepeket cserélték meg. Ennek pedig így nem túl sok értelme volt, mert a modernizálás kimerült az okostelefonokban. (Még a zenét is megtartották részben...) Pedig lehetett volna jó is. Adhattak volna hozzá mondanivalót, mert nem, az elcsépelt Instagram csak a látszat szlogen nem mondanivaló, hanem lerágott csont, és ebben a köntösben épp annyira hihető, mint a főhős srác "csúnyasága". Komolyan nem értem a filmeseket, olyan sok világ legszebb embere szerepre kérnek fel megosztó, karakteres külsejű színészeket, míg mikor épp egy ilyen kellene, előhúznak egy átlag ideált a sarokból, de raknak rá egy sapkát, hátha attól nem látszik, hogy szimmetrikus, szép arca van... Érthetetlen.

Egyébként nem vártam sokat ettől a filmtől, így nem is igazán csalódtam. A könnyed kikapcsolódást megkaptam tőle, és csak néhány helyen éreztem kínosnak, ami ennél a műfajnál belefér.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik ezt a romantikus műfajt kedvelik, vagy épp egy ilyen alkotásra vágynak. Aki viszont egy jó modern feldolgozást vár tőle, nos, ne tegye, mert ez bizony egyáltalán nem sikerült.

Misha és a farkasok

"Kislányként túlélte a holokausztot, és a farkasok között élt. Vagy mégsem? Egy rendkívüli történet, amely együttérzést kelt – mégsem maradhat kivizsgálatlanul."

Ez egy szépen felépített, érdekes dokumentumfilm Misha Defonseca életéről.

Ha valaki látta a Túlélni a farkasokkal című filmet, vagy olvasta a könyvet, ami alapján az készült, az tudja, miről van szó. Aki viszont nem, annak legyen elég, hogy egy nagy botrányt kavart önéletrajzi történetről van szó. Többet nem árulok el, inkább nézzétek meg.

A dokumentumfilmben Misha nem szólal meg, csak archív felvételeken, illetve egy színésznő által jelenik meg. Az ő nézőpontja így közvetett, míg a sértett könyvkiadóé nagyon erősen átjön. Egyébként nekem senki sem volt szimpatikus ebben a történetben, sőt kifejezetten ellenszenvesnek találtam őket. Azonban egy nagyon érdekes kérdést boncolgat, amelyet érdekes körbejárni.

Szóval tetszett, tudom ajánlani mindenkinek, aki a hitelesség kérdéskörében szeretne egy jól összerakott dokumentumfilmet nézni.

A holtak nem halnak meg

"Centerville álmos kisvárosában valami nincs rendben. A holdkorong túl nagynak és közelinek tűnik, a nappali órák kiszámíthatatlanná válnak, az állatok kezdenek szokatlanul viselkedni. A híradások rémisztőek, a tudósok aggódnak, de senki sem sejti, hogy hamarosan milyen különös és veszedelmes csapás sújtja Centerville-t: a holtak kikelnek sírjukból, hogy felfalják az élőket, és a városka lakóinak harcba kell szállniuk a túlélésért. Három rendőr (Bill Murray,Adam Driver és Chloë Sevigny) és egy szamurájkard-forgató skót temetkezési vállalkozó (Tilda Swinton) a frontvonalban találják magukat, és egyesíteniük kell erejüket, hogy legyőzzék az élőhalottakat."

Ez a film viccesnek tűnt, ráadásul jó színészeket vonultat fel. Ez a két dolog vonzott benne. Nos, nem vicces és a jó színészek jó történet nélkül semmit sem érnek.

Valószínűleg horrorparódiának szánták a készítők, de annyira volt szórakoztató, mint egy tócsányi művérfolt. Tudod, hogy viccesnek kellene lennie, és bizonyos kontextusban az is lehet, de itt, csak kiborult a padlóra és van, de hogy minek, azt már senki sem tudja. Ez a film egyszerűen borzalmas. Unalmas és vontatott cselekmény unalmas és felesleges párbeszédekkel, sótlan karakterek, kusza klisék és minden, ami zombis filmnek kelléke lehet. Csakhogy ezek a kellékek kellékek is maradnak, mert semmit sem kezdtek velük a készítők. Két színfolt volt csupán: a zombik motivációja és Iggy Pop, akit valószínűleg alig kellett sminkelni, annyira passzol hozzá a zombiszerep. Őszintén szólva nem értem, mit akartak a készítők ezzel a filmmel, azt meg főleg nem értem, miért vállaltak el remek színészek egy ilyen szutykot.

Ez a film szörnyű, senki se nézze meg, de komolyan!

Schumacher

"A dokumentumfilm exkluzív interjúkkal és archív felvételekkel mutatja be a hétszeres Formula-1-es bajnok, Michael Schumacher bensőséges portréját."

Ezt a filmet San Diego választotta, és mivel gyerekkoromban volt egy rövid Forma-1 nézős időszakom, engem is érdekelt kicsit.

Életrajzi dokumentumfilm, vagyis végigveszi Michael Schumacher életét a kezdetektől, amikor gyerekként gokartba ült, egészen a világbajnoki címek halmozásáig. Őszintén szólva nem sokat tudtam az ő indulásáról, személyiségéről, mert mire ez a sportág kicsit is elkezdett érdekelni, már a csúcson volt. Nekem tehát mondott újat a film, ami kellemes időrendben, kellemes elfogultsággal van bemutatva. Szóval korrekt dokumentumfilm, amelyből csupán egy dolog hiányzik, a válasz a kérdésre, hogy mi van vele most? A síbaleset természetesen előkerül és a hozzátartozók (feleség és gyerekek) megszólalásaiból ki lehet következtetni, de nyíltan bizony nem hangzik el semmi. Aki tehát emiatt nézi meg a filmet, csalódni fog. Viszont sportról szóló dokumentumfilmnek teljesen rendben van. 

Tetszett, nem bántam meg, hogy megnéztem. Elsősorban azoknak ajánlom, akiket kicsit érdekel csak ez a sportág, mert nekik biztosan tud újat mondani. Rajongóknak pedig kellemes nosztalgiát adhat.

Értékelés:

Vaják - A farkas rémálma           ->   9

Misha és a farkasok                    ->   8

Schumacher                                ->   7

A srác nem jár egyedül               ->   6

A holtak nem halnak meg           ->   2

A lány és a csillagok

Mark Lawrence az egyik kedvenc íróm, és nem csak azért, mert izgalmas történeteket talál ki érdekes karakterekkel, hanem mert úgy tud megújulni újra és újra, ahogy csak nagyon keveseknek sikerül.

A Jég könyve már a negyedik trilógiája, és bár ugyanabban a világban játszódik, mint Az Ős könyve trilógia, megint megcsinálta, teljesen újat tudott nyújtani.

A borító nagyon szép és kifejező, akár a cím. 464 lapjával terjedelmes olvasmány, ahogy azt a szerzőtől megszokhattuk.

Fülszöveg:

"Az Abeth végtelen jégmezein nincs helye magányos embereknek. Még együttesen is épphogy csak lehetséges életben maradni, önmagában senkinek sincs rá esélye.
Ahhoz, hogy valaki elviselhesse a hideget, hogy kibírja a több hónapig tartó éjszakát, amikor szinte maga a levegő is megfagy, különleges vérvonal kell. Ettől különbözni végzetes, a változatosság pedig veszélyt hordoz magában. Márpedig Yaz nem olyan, mint a többiek.
Ezért elszakítják mindentől: elveszik tőle a családját, a fiút, akivel élete hátralévő napjait szerette volna tölteni, és egyedül kell utat törnie egy olyan, alapjaiban különböző, rejtélyekkel és veszedelemmel teli világban, amelyről még csak nem is sejtette, hogy létezik.
Szembesül azzal, hogy az Abeth világa sokkal ősibb és furcsább, mint képzelte volna. Ráébred, hogy a gyengeségei egy másfajta erő jelei. És megtanulja, hogy miként szálljon szembe a túlélés kegyetlen törvényeivel, amelyek kezdettől fogva uralták törzsének életét.
Csak a legmélyebb sötétségben ragyognak fel a csillagok."

Ez a könyv kicsit párhuzamba állítható a Vörös Nővér című kötettel. Ugyanabban a világban játszódik, ugyanúgy egy fiatal lány a főszereplője, mégis teljesen más, és én ezt tudom értékelni. Tetszett, hogy az új főhős értékrendje, háttere és motivációja teljesen más volt, mint az említett másik kötetben, és bár a világ ugyanaz, épp a másik felén járunk. Ezzel pedig egy teljesen más hangulatú történetet alkotott, és én ezt a megújulást bizony szeretem. Szeretem, mert nem a korábban megírt dolgokat akarja új csomagolásban újraírni, hanem mer valami mást kipróbálni.

A háttérvilág felépítése ezúttal is részletgazdag. Minden jégen élő törzs más egy kicsit, és a mágia illetve a letűnt civilizáció technikai maradványai is fontos szerepet kaptak. Kedvelem Lawrence könyveiben, hogy egyszerre fantasy és sci-fi. Ebben a kötetben ez a kettősség kifejezetten hangsúlyos volt.

A karaktereket illetően egy jóval könnyebben megismerhető és megérthető főhőst választott, ami cseppet unalmasnak hatott, de még van benne bizodalmam a további köteteket illetően. A szereplőgárda nagy része egyébként gyerekekből áll, és már megint a negatív hősök a legizgalmasabbak. Azért Pome karaktere meglehetősen unalmas volt, de ő épp csak a negatív mellékszereplő figuráját töltötte be.

A szereplők kapcsolatai meglehetősen gyorsnak érződtek, mint minden ebben a kötetben. Gyorsan összebarátkoztak, gyorsan összevesztek és nagyon gyorsan rohangáltak egyik akcióból a másikba. Korábbi olvasmányaim miatt nekem most kifejezetten jólesett ez a pörgés, de tökéletesen megértem, ha nem minden olvasó értékeli ezt. A cselekmény ugyanis alig pár nap alatt játszódik, és mégis van benne minden. A szereplők egyik bajból a másikba csöppennek, egyik halálos veszélyből a másikba futnak, egyik tervet kovácsolják a másik után, miközben bukják is el őket, hogy aztán újra tervezve megint veszélybe kerüljenek. Ettől a könyv cselekménye egyetlen pillanatra sem áll meg, ami olvasás szempontjából akcióban bővelkedő élményt nyújt, de nem hagyja elmélyedni az olvasót. Néha csak szerettem volna megállni, és feldolgozni az eseményeket, de nem lehetett, mert jött a következő probléma, majd az azt követő, és így nehéz volt jobban megismerni a szereplőket. Egyedül a főhős karakterén lehetett picit elmélkedni a képességei miatt, míg a többiek, mint egy mellékszereplő örvény keringtek körülötte, ahogy harcoltak, elbuktak, esetleg meghaltak.

A cselekmény tehát egyáltalán nem unalmas, sőt, kifejezetten izgalmas, ám helyenként cseppet sok. Ráadásul ezzel a tempóval a mágia háttere is sérült picit, mert az olvasó úgy érezheti, hogy ennek a főhősnek bizony nincs akadálya, az előbb merítette ki a tartalékait, ám itt az új veszély, és épp van még egy kis tartalék, na még egy kicsi, meg még egy és így tovább. Mivel az egész könyv egy nagy akciójelenet, nincs idő megpihenni, nincs idő feltöltődni, és így nincs idő elhinni, hogy Yaz egy tehetséges kölyök és nem egy szuperhős...

Az írótól kissé szokatlanul megjelenik ebben a könyvben egy kis tiniszerelem, szerencsére mértékkel, ám mégis sután. A főhősnő csillaga körül keringő három úriemberből egy nem szorult különösebb magyarázatra, míg a másik kettő, amolyan tinédzser módra el lett kapkodva. Románcot kibontani sincs idő ilyen cselekménytempó mellett, ami nem baj, de még egy nem épp kedvező  tulajdonságot ad az amúgy is "túl jó" főhősnőnek. Ráadásul zavart picit, hogy a háttérben megbújó politikai szálak helyett azon kellett lamentálnom, melyik srác illik jobban a csillagos hercegnőhöz. Szokatlan a szerzőtől, ám meglepően új is, amit valahol megértek.

Összességében ez egy nagyon pörgős cselekményű kötet néhány gyerek és tini túlélésért folytatott küzdelméről. Nem annyira sötét, mint a szerző korábbi alkotásai, és a főhős sem olyan érdekes jelenség, de a megszokott Lawrence-világban játszódik. A szerző tehát megint letett az asztalra egy teljesen más jellegű könyvet, és én ezt a megújulást dicsérem, még úgy is, hogy nem lett a kedvencem.

Azoknak ajánlom, akik Az Ős könyve trilógiát szerették, mert valószínűleg ezt is értékelni fogják. Viszont, akinek az a trilógia a fiatal lányokkal a főszerepben nem tetszett annyira, óvatosan kezdjen bele, mert ez eddig a szerző legkönnyedebb alkotása, semmi antihős főszereplő, és inkább szürkület, mint sötétség. Ha pedig valaki azért nem vett még a kezébe Lawrence kötetet, mert félt a sötét és véres cselekménytől, ezzel nyugodtan tehet egy próbát, mert érzékenyebb lelkűeknek is fogyasztható alkotás.

Tizenegyes állomás

A koronavírus miatti lezárások alatt figyeltem fel erre a könyvre. Sokan dicsérték, és volt valami vonzó a világjárvány alatt vírus okozta apokalipszisről olvasok gondolatban. Most pedig rá is szántam magam a sok pozitív értékelés hatására.

A borító mutatós, nagyon tetszik a színvilága, és még az őszi időjáráshoz is passzol. 364 oldalával nem egy vastag könyv, ám jóval hosszabbnak érződik.

Fülszöveg enyhe spoilerekkel:

"A ​Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát

Ez a könyv túl van értékelve. Azt gondoltam, a sok pozitív értékelés alapján, hogy egy izgalmas, elgondolkodtató disztópiát fogok olvasni. Nos, egyáltalán nem azt olvastam.

A könyv felütése érdekes, és tetszett, hogy egyik fejezetben a múltat követhettük nyomon, míg a másikban a vírus pusztítása utáni jövőt. Csakhogy az szerző egyáltalán nem a megfelelő helyekre rakta a fókuszt. Egyrészt sokkal több volt a múlt, mint a jövő, pedig egyértelműen a jövő az, ami ebben a könyvben a legérdekesebb és ez nevezhető picurkát izgalmasnak is. Azért picurkát, mert ez a kötet rémesen unalmas. Végig unatkoztam rajta, és őszintén bevallom, volt néhány oldal, amit olvasás nélkül átlapoztam, annyira érdektelen volt. Szóval nem egy jó könyv, rögtön ki is fejtem, miért.

Az elején úgy gondolja az olvasó, hogy két főhős lesz, a mentős és a kislány, csakhogy elég hamar bebizonyosodik, hogy a mentős a legjelentéktelenebb mellékszereplő az egész kötetben, és a kislány elől is elveszi a reflektorfényt a valódi főhős, Arthur a színész. A könyv nagy része ugyanis róla szólt, az ő életéről, levelezéséről, válásairól. Ezzel csupán egyetlen nagy baj van: Arthur a vírus előtt meghal és nem, nem a vírus miatt. Ő tehát a világvége szempontjából egy teljesen lényegtelen figura, aki egyébként unszimpatikus és olyan tipikusan hollywoodi életet élt, hogy halálosan unalmasnak találtam. Egyszerűen nem érdekelt, hogy lett színész, hogyan hagyta ott egyik feleségét a másik után és a többi életfoszlánya is épp ennyire hidegen hagyott.

Oké, van egy főhős, aki vírus előtti, de lehet ettől még izgalmas, nem? Nem. Nagyon nem. Arthur bő lére eresztett érdektelen élete mellett a legtöbb helyet ebben a könyvben az első exfeleségének élete foglalja el. Meglepetés, ő is egy unalmas figura egy érdektelen képregénnyel. Merthogy ő egy képregényen dolgozik végig, a címadó Tizenegyes állomáson, ami egy olyan durván felesleges töltelék a könyvben, hogy simán átlapoztam. Nem tett ugyanis semmit a "cselekményhez". No, nem mintha lenne cselekmény, mert bulvárhírek, képregényrészletek és néhány világvége pillanatképből áll ez a könyv, semmi többől. Mindezek mellett pedig az írónő semmi energiát nem fordított arra, hogy a tényleges világvégét leírja. Mert vagy bujkálásban töltötték a szereplők a leginkább érdekes időszakot vagy nem emlékeznek rá. (Kényelmes ugye, főleg hogy a főhős ráadásul már halott is volt, így vele sem kellett foglalkoznia...) Szóval van egy hétköznapi világ, bumm, jön egy fertőző halálos vírus, bumm 15 évvel később vagyunk. Nem mondanám jó felosztásnak.

De még mindig jó lehetett volna, ha a jövőben játszódó részek izgalmasak és érdekesek. Hát, nem azok. Látunk néhány kicsi közösséget, nem meglepő módon akad köztük vallási fanatikus, látunk erőszakot, mert ez egy veszélyes világ, de rengeteg a nyitott kérdés. Például, mi lett a vírussal? Mindenki immunis már? Minden műszaki beállítottságú ember kihalt, ezért estek vissza jó pár száz évet fejlettségben az emberek? Miért nem megy senki néhány városnál messzebb? Talán, ha kicsit nagyobb időbeli távolságról ír a szerző, vagy jobban kifejt egy-egy részletet, nem merült volna fel bennem ennyi kérdés, de nem tette, csak untatott érdektelen szereplők érdektelen életével, így volt időm gondolkodni.

Összességében tehát ez nem egy jó disztópia, mert a műfaj alapjait épp csak érinti. Inkább egy fiktív életrajz egy fiktív színész fiktív bulvár életéből, amit rettentően unalmasnak találtam. Úgy érzem, ha kihagytam volna ezt a könyvet, nem veszítek sokat. Ezért nem is szeretném ajánlani. 

Ha valaki egy jó világvége után játszódó könyvre vágyik, amiben vírus is akad, inkább olvassa el Justin Cronin trilógiáját. Az egy jól felépített és nagyon izgalmas alkotás.

Mozgóképek CIII.

Megint a lehető legtovább húztam ennek a bejegyzésnek a megírását. Szeretem az őszt, és ilyenkor általában sokkal aktívabb vagyok. Munkában visszatértem a vírus előtti pörgős hétköznapokba, belekezdtem a harmadik nyelvtanfolyamba (Már haladó szinten vagyok, juhú!) és a szociális életem is visszatért most, hogy lehet emberekkel kötetlenül bárhol találkozni. Szóval mentségem az sok van, miért tartott idáig rászánnom magam erre a bejegyzésre. Pedig nem is nehéz feladat, hiszen csak két filmet láttam augusztusban összesen. Egyébként erre is jó mentségem van: nyaraltam.

Az utolsó szerelmes levél

"Egy fiatal londoni újságíró hatalmas megszállottsággal kutat egy levelezés után a hatvanas évekből, amely egy titokzatos szerelem történetét tárja fel előtte."

Könyvadaptáció, és bár nem ez Jojo Moyes legjobb munkája, azért elolvastam, így kíváncsi voltam, hogyan mutat a vásznon.

A színészválasztással nem volt problémám, és tetszett az egyensúly a két idősík között. Látványra sem eshet panasz, főleg a nyaralásos jelentek voltak kifejezetten szépek egy csipet korhangulattal. Ránézésre tehát rendben van ez a film, de attól még cukrosan romantikus. A könyvet kifejezetten sziruposnak és klisésnek találtam, és sajnos ez erre a filmre is igaz. Mondjuk nem meglepő, mert elég pontos adaptációról van szó. 

Összességében ez egy tipikus romantikus film, tipikus romantikus elemekkel. Aki szereti az ilyen könnyed, negédes alkotásokat, az valószínűleg nem fog csalódni. Illetve, aki olvasta a könyvet és szerette, az is elégedett lehet. Viszont kevésbé romantikus lelkűeknek valószínűleg túl sok lesz itt a csillámpor és szenvelgés.

Rurouni Kenshin - The Beginning

"Himura Kenshin ezúttal egy rejtélyes fegyverkereskedővel, Enishi-vel kerül összetűzésbe. Enishi a kínai alvilág irányítója. Továbbá fény derül Kenshin múltjának titkára is!"

Miután megnéztem az új Kenshin filmet, rájöttem, hogy van még egy. Úgy megörültem neki, hogy szinte azonnal le is csaptam rá. Most pedig úgy érzem, a készítők annyira elkényeztettek a hosszú kihagyás után leforgatott két filmmel, hogy még többet akarnék, hiába tudom, hogy ennyi volt, mert ez az ötödik a lezárás.

Van valami megmagyarázhatatlanul jó abban, amikor egy sorozatot előzménytörténettel zárnak le. Bár lehet, hogy csak én bírom nagyon, amikor a történetek játszanak kicsit az idővel. Kenshin figurája ráadásul kifejezetten kívánja az előzményeket, hiszen annyit emlegetik a múltját. Szóval nagy reményekkel ültem le megnézni ezt a filmet, és fájdalom beismernem, hogy nem épp azt kaptam, amit vártam.

Egyrészt Kenshin múltbéli romantikus viszonyát már az animében sem kedveltem. Nem bírtam a csajt, nem értettem, hogyan jöttek össze, hiába tűnik izgalmasnak ez a bosszúból szerelem kapcsolat, nekem nem jött át, sajnálom. Úgyhogy tudtam, mire számíthatok, mégis csalódtam. Ez a románc filmen még borzalmasabb volt. Vagy jobban ki kellett volna fejteni vagy épp kevésbé, mert rettentően untam. Ráadásul ez a vonal teljesen más irányba terelte az egész film hangulatát. A megszokott, könnyed, akcióban bővelkedő és néhol vicces, néhol drámai hangulat helyett egy nagy adag melankóliát kaptam. A negatív karakter is sarkított és unalmas volt, és összhatást tekintve rettentően el lett nyújtva ez a film. Mintha a készítők is érezték volna azt, amit a rajongók, hogy nem akarnak a végére érni.

Szerintem tehát ez lett a leggyengébb alkotás, és előzménytörténetnek választhattak volna jobb témát is. Az például engem sokkal jobban érdekelt volna, hogyan lett profi kardforgató, és miért kezdett politikai állásfoglalásba. Igen, azt a bizonyos polgárháborút szerettem volna, amiből csak morzsákat kaptunk. Azonban elfogult rajongó vagyok, és mivel ez egy Kenshin film, minden hibájától függetlenül szerettem. Rajongóknak ajánlom.

Értékelés:

Rurouni Kenshin - The Beginning      ->   9

Az utolsó szerelmeslevél                    ->    7