Vigyázzatok Anyára!

Egy újabb arany pöttyös könyv és egy újabb családi kapcsolatokat boncolgató történet. Ezúttal azonban mindennek a hátterét Korea adta.

A bortó szép, kifejező. Nekem csak második pillantásra tűnt fel az ablak túloldalán az anya alakja, annyira elvonta a figyelmemet az ábrándos lány és a szép porcelán.

246 oldal, vagyis nem egy vaskos kötet, mégsem lehet gyorsan haladni vele. Én legalábbis nehezen merültem bele és többször letettem egy kicsit pihenni.

Fülszöveg:

"Amikor a 69 éves Szonjo (So-nyo) elszakad férjétől a szöuli metróállomás forgatagában, családja kétségbeesetten indul a keresésére. Mégis, ahogy a régóta lappangó titkok és a személyes sérelmek szépen lassan napvilágra kerülnek, mindenkiben felmerül a kérdés: vajon mennyire ismerik az asszonyt, akit anyjuknak neveznek? A szívhez szóló hangokon, a lány, a fiú, a férj és az anya szemszögéből elmesélt történet egyszerre nyújt hiteles képet a mai Koreáról és egyetemes betekintést a családi szeretet témájába."

Komoly téma, komoly hangvételű könyv. Emlékekről és érzésekről szól, no meg sok-sok kérdésről és feltevésről. Mivel pedig a központjában a család, azon belül is az édesanya szerepe és helye áll, bárkinek érdekes lehet.

Hiába játszódik Koreában, én nem éreztem a kelet ízét. A neveket, az ételeket és az ünnepeket leszámítva mindent teljesen hétköznapinak találtam, ami a világ bármely pontján megeshetett volna. Hiszen mindenhol vannak nagycsaládok,  sajnos sok helyen van szegénység is és mindenkit egy anya szült erre a világra. Aki tehát megrettenne a keleti helyszíntől, ne tegye, akit viszont pont ez vonzana, az csalódni fog. Én sajnáltam, hogy nem volt elég keleties.

A történet lassan halad, lassan bontakozik ki, és ahogy már említettem, nem a tetteken van a hangsúly. Ez pedig a pörgős könyvekhez szokott olvasóknak talán unalmas lehet, ám a kérdés: "Hol lehet anya?" végig fenn tart egy kis feszültséget. Közben pedig kiderül, ki is ez az anya, vagyis pontosabban az, ki milyennek látta.

Én szeretem a töprengős könyveket, így a tempóval és a sok visszaemlékezéssel nem voltak problémáim. Mégis volt valami, ami kiakasztott, méghozzá a narráció.

Kyung-Sook Shin a lehető legidegesítőbb módját választotta a narrációnak, amivel eddig (Szerencsére!) még nem találkoztam és nagyon remélem, hogy többet nem is fogok. Ő ugyanis a könyv nagy részét, az öt egységből hármat E/2-ben írt meg. Ez pedig engem az őrületbe kergetett.

Először nem értettem, mikor azt olvastam, hogy "és akkor azt gondoltad, meg kellett volna tenned, de nem tetted meg, mert anya..." Nem értettem, miért szólít meg az író, mért tuszkol bele egy szereplő bőrébe. Folyton jött azzal, hogy te, te te. Én meg erre rávágtam volna, hogy nem én, nem, nem én, hagyj már! Bizonyára úgy gondolta, ezzel a narrációval közelebb hozhatja az olvasókat szereplőihez, ám nem ezt érte el vele, hanem pont az ellenkezőjét. Távolságtartásra kényszerített vele, nem engedte, hogy belemerüljek a könyvbe és feldühített. Nem akarom, hogy egy író úgy kezeljen, úgy beszeljen hozzám, mintha az egyik szereplője lennék. Szeretek belebújni a könyvekbe, az ottani emberek fejébe, bőrébe, de mindezt önszántamból az olvasási élmény által mintegy észrevétlenül. Az olvasási élményemet pedig ez az E/2-es narráció teljesen tönkretette és megakadályozta, hogy igazán belemerüljek a könyvbe.

Így mikor az írónő átváltott előbb E/3-ra, majd a könyv végén E/1-re, fellélegeztem és azok a részek sokkal gördülékenyebben folytak, mint a bosszantó narrációjú többi. 

A szereplőket nem sikerült megkedvelnem, bár akadt néha szimpatikus tulajdonságuk, a narrációból fakadó makacs távolságtartásom megakadályozta a közelebb kerülést. Viszont nem is utáltam őket, mert mindegyik jól volt felépítve és a hibáik nem unszimpatikussá, hanem emberivé tették őket.

A könyv felépítettségével tehát minden rendben van, érthetők a szereplők, érthetők a motivációk és érthető, mi vezetett el az anya eltűnéséig. Ennek pedig remek üzenete van: csak azt tudod igazán értékelni, amit elveszítettél.

A könyv tanulsága szerint ugyanis sem a férj, sem a gyerekek nem értékelték kellően az édesanyjukat, míg el nem veszítették. Természetesnek vették a jelenlétét a feladatokat, amiket elvégzett és meg sem próbálták másként kezelni, mint a megszokott anyát. Ezzel pedig egy skatulyába húzták és mikor olyan dolgok derültek ki róla, amik nem illettek ebbe a skatulyába, megdöbbentek. Ezzel pedig szerintem a könyv szereplői nincsenek egyedül. A családi kapcsolatok tele vannak ilyen megszokásból kialakult skatulyákból, amikből nehéz kitörni.

Összességében tehát nem rossz, töprengős könyv. A narrációja idegesítő, ám ettől függetlenül tudom ajánlani, azoknak, akik szeretnek családi kapcsolatokon és szerepeken agyalni. Nem bánom, hogy elolvastam, de ezentúl mindig bele fogok lapozni a könyvekbe megnézni a narráció típusát...

Zárszónak csak annyit fűznék még hozzá, hogy mindenki vigyázzon az anyjára. Édesanyából csak egy van és ő pótolhatatlan.

Kedvenc idézet a könyvből:

"Emberként születtél erre a világra, csak egy másik emberrel lehetsz igazán boldog."

Ki nem mondott szavaink

Elvárások nélkül, csupán az arany pötty miatt kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Komolyabb hangvételű történetre számítottam, ami elgondolkodtat és talán ad valamit. Egy új perspektívát, egy kis kikapcsolódást vagy akár néhány jó gondolatot. Hát, egyiket sem kaptam meg...

358 oldal és mivel a fejezetek tovább bomlanak kisebb egységekre, nagyon gyorsan lehet vele haladni. (Hacsak az embernek nem lesz elege a szereplőkből és csukja be a könyvet.)

A borító igényes, ahogy az a Könyvmolyképző Kiadónál általában lenni szokott. Nekem kifejezetten tetszik ez a piros postaláda.

A külsőségekkel így nincs is semmi baj, ellentétben a belsővel.

Fülszöveg:

"Julia Walsh amióta az eszét tudja, sosem volt felhőtlen viszonyban az apjával. Alig találkoztak, alig beszéltek, akkor sem értettek egyet semmiben. Esküvője előtt néhány nappal a lány telefonhívást kap apja személyi titkárától. Ahogy azt előre sejtette, Anthony Walsh nem tud részt venni az esküvőjén. Ez egyszer azonban Julia kénytelen elismerni, hogy apjának kifogástalan mentsége van. Meghalt.
A temetés másnapján Julia rájön, hogy apja nem csak az esküvőjét hiúsította meg a halálával, hanem még egy utolsó, elképesztő meglepetést is tartogat a számára…
Jóvátehető-e vajon, amit a múltban elrontottunk? Kaphatunk-e még egy esélyt a sorstól, hogy elmondjuk egymásnak mindazt, amit elmulasztottunk elmondani? Túlélhet-e egy szerelem majdnem húsz évnyi távolságot?
Egy apa-lánya kapcsolat és egy, a leomló berlini fal tövében szövődött szenvedélyes első szerelem története."

Megkapó nem igaz? Mindenkinek volt már veszekedése a szüleivel, sőt, megeshet, hogy a kapcsolat nem épp ideális mederben folydogált. Épp ezért a fülszöveg alapján ez egy olyan könyv, ami mindenkihez szólhat. Szülő és gyerek kapcsolata izgalmas téma, a romantikus máz pedig csak további étvágycsináló körítés.

Azonban, ha az olvasó belekezd, rájön, korán sem egy ennyire egyszerű és letisztult történetről van itt szó, hanem valami egész másról. 

Ha két szóval kellene jellemeznem a könyvet, azt mondanám rá: ostoba és abszurd.

Ostoba mert az összes szereplője idióta. Egyik karaktert sem sikerült megkedvelnem, pedig próbálkoztam erősen. 

Anthony Walsh egy manipulatív görény, aki meg van győződve róla, hogy csak ő ismeri igazán a dörgést. Persze, nem állítja, hogy mintaapa volna, mégis úgy keveri a kártyákat, hogy mások elhiggyék. Én azonban nem tudtam együtt érezni vele és nem azért, mert úgy gondolom, nem érdemelne második esélyt, hanem mert szörnyen rossz módszert választott, és bár elméletben a lányán kívánt segíteni, az egész csak a saját lelki békéjét szolgálta. Teljességgel unszimpatikus figura.

Julia sem sokkal jobb, mivel mérhetetlenül buta tud lenni, időnként hisztis és elfelejt felnőtt módjára viselkedni. Hagyja, hogy mások irányítsák az életét, pedig ő lenne a lázadó lány, ami így teljességgel nevetségesen hat. Mikor pedig ténylegesen tennie kellene valamit a boldogságáért, csak várja a csodát. Egyáltalán nem követendő példa, egyáltalán nem erős nő és egyáltalán nem kedveltem.

A könyv többi szereplője is nehezen kedvelhető az idegesítő tulajdonságaik miatt. Stanley sztereotíp és sablonos barát. Adam totálisan érdektelen figura, aki a sztoikusság mocsarába süppedt. Tomas meg az egekig lett magasztalva, ám az észjárása neki sem sokkal gyorsabb, mint Juliáé. 

Az abszurditást pedig az ostoba karakterek által megélt cselekmény adja. Olyan "fordulatok" voltak a könyvben, amiktől kedvem lett volna asztalt fejelni, vagy "Ne már!" felkiáltásokat közbeékelni. Az író egyedi megoldásán kívül, ami mondjuk teljességgel átlátszó és nevetséges (itt Walsh papa állapotára gondolok), a könyv tele van sablonokkal és nem a jobb fajtából. Mintha csak egy középkategóriás romantikus filmeknek szóló kézikönyvből vette volna őket. Véletlen találkozások, nagy elkerülések, egymásra találások, kiegészítő mellékszálak, mind-mind ismerősek voltak. 

A sablon természetesen nem feltétlenül rossz, csak itt olyan mennyiségben volt jelen, hogy az idegeimre ment és ezen nem segített az író stílusa. 

Marc Levy szinte csak párbeszédekből építkezik, alig-alig ejt el néhány leírást és azok sem épp kifejezetten érdekfeszítőek. A párbeszédek ráadásul a szereplők ostobaságából adódóan elég fárasztóak, elbeszélnek egymás mellett, míg a jelentéktelen dolgokat megvitatják, az igazán fontosak nem. A címben szereplő szavak nem lettek kimondva, legfeljebb csak leírva néhány érzelemben bővelkedő levélben. Ehhez pedig hozzájön az állandó és gyors nézőpontváltás, ami még jobban megakasztott az olvasásban.

A narráció E/3-ban van végig, ám ugrál egyik szereplőről a másikra, néhol indokolatlanul. Például Julia és Stanley telefonon beszélnek és míg az elején a narráció a lányra koncentrál, a végére átvált a barátjára, hogy érdektelen információt oszthasson meg róla, vagy elejtsen egy izgalmasnak szánt, ám inkább idegesítő utalást a folytatásra nézve. A könyv ugyanis tele van ködösítéssel és utalgatással és mivel a cselekmény nem túl bonyolult, az olvasó az abszurditás mellett is átláthatja a szálakat, ezek nem kimondottan vonzóak.

Nekem tehát nem igazán tetszett ez a könyv. Nem volt sem komoly, sem elgondolkodtató és izgalmasnak sem találtam.

Azoknak tudnám ajánlani, akik kifejezetten szeretik a tucat romantikus filmek abszurd helyzetekben bővelkedő sablonjait, de szerintem senki sem veszít sokat, ha ezt a kötetet kihagyja.

Jó tanácsok:

A könyv nem szolgált semmiféle útravalóval, én mégis leírom a belőle kivonható következtetéseket, amiket ha a szereplők megfogadtak volna, sokkal könnyebb lett volna az életük.

- Csak akkor hidd el valakiről, hogy halott, ha láttad a holttestét!

- Az életbevágóan fontos információk közlését ne bízd a postára!

- Ha el kell gondolkodnod azon, hogy akarod-e az esküvőt, azonnal fújd le az egészet!

- Legalább önmagadhoz légy teljesen őszinte!

Simon's Cat legsajátabb könyve

Simon's Cat a világhírű macskák egyike.

Már nagyon régóta szeretem a tipikus macskák rajzolt megtestesítőjét. Nagyjából 3-5 videó lehetett még csak róla, mikor megismerkedtem vele és azóta figyelemmel kísérem és itt-ott belebotlom spontán módon.

Például a mellékelt bal oldali képet egyik nyáron Budapesten készítettem, mikor az egyetem felé battyogva szó szerint belegyalogoltam Simon's Cat-be. Egy ismeretlen magyar rajongó ugyanis a város különböző pontjain felfestette a járdára ezt a kajáért kuncsorgó kövér macskát. Egész sokáig bírta az időjárási viszonyokat.

No, de ha valaki nem ismerné Simon Tofield művész urat és rajzolt cicáját, annak írok pár sort, hogyan is indult ez az egész.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy grafikus animátor, aki szerette a macskákat. Volt is neki nem is egy, így átélhette mindazt, ami a macskatartókkal megeshet. Gondolt egyet, ceruzát ragadott és papírra vetette kalandjait, majd mozgásba hozta és feltette a YouTube-ra. A világ macskabarátai pedig lelkesedve kezdték nézni az újabb és újabb cicás eseteket, mivel a saját macskájukra ismerhettek Simon cicájában. Így indult Simon's Cat karriere és így lett egyre népszerűbb szerte a világban.  

A sikere hatására pedig nem csupán videó készült ezzel a pufók cicával, hanem képregény is és még sok más a bögrétől a pólóig. 

Az első kötet Simon's Cat legsajátabb könyve címet viseli és elérhető a magyar könyvesboltokban a Könyvfakasztó Kiadónak köszönhetően. Sőt, már a második kötet, Simon's Cat világgá megy is megjelent hazánkban. 

Kristennek hála, az első könyv boldog tulajdonosa lehetek. Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni neki. Nagyon megleptél és nagyon boldoggá tettél. Köszönöm! :)

Mielőtt azonban rátérnék, milyen is egy macskás képregény, hozok egy kis ízelítőt a videókból.

Az első, amit láttam:

És ha már december van, legyen még egy téli:

Most, hogy már minden olvasómat kellően ráhangoltam a macska témára, elmesélem "olvasási" élményemet, vagyis jöhet Simon's Cat legsajátabb könyve. 

A kötet 240 oldalas, hosszúkás formájú darab, amiben egyetlen betű sem szerepel. (Oké, a csörgős nyakörv hangja kivétel: "Tinkle") Ez pedig azt jelenti, hogy csupa kép, csupa rajz és csupa-csupa macskahumor. 

Gyorsan végig lehet lapozni, ám én inkább beosztottam, hogy minden napra jusson egy kis nevetnivaló és ráérősen kiélveztem minden vonalat. Lassan olvasom ugyanis a képregényeket, mert nem csak azt nézem, miről szól, hanem azt is, hogyan van megalkotva. Mivel én is szoktam rajzolgatni, állandó jelleggel lesem el az újabb fogásokat.

Simon Tofield stílusa pedig egyszerű, mégis kifejező és nagyszerű. Ráadásul könnyen felismerhető minden munkája. Remek rajzok.

A könyv felépítése is piros pontot érdemel. Nem össze-vissza történeteket tartalmaz, hanem mintegy tematikusan, egyik kalandból a másikba vezeti az olvasót. Így adva egy kerek egész könyvet a cica és gazdája egy évét elmesélve. A kötet végén pedig az éjszakai jelenetek megoldása (itt a sötét háttérre gondolok) zseniális húzás. Itt található az egyik kedvenc részem is, a baglyos.

Kedvenc részem persze sok van, mert imádom ezt a macskát, még akkor is, ha néha kifejezetten gonoszkodik. Ez a viselkedés azonban hozzá tartozik a macskaléthez és tapasztalatból tudom, nem mindig szándékos. 

Összességében tehát egy remek képregény, nem csoda hogy Molyon jelenleg a 38. legjobb a képregények között. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a cicákat, azoknak pedig, akik rendelkeznek saját doromboló négylábúval (vagy inkább ő rendelkezik felettük...) garantáltan szórakoztató "olvasmány". 

Én nagyon sokat kuncogtam rajta és biztosan végiglapozom még jó néhányszor. Ha rossz kedvem lesz, csak leemelem a polcról, megnézem, miben sántikál egy tipikus macska és már vidámabb is lesz a napom.

Gideon

Ha már tipikus macska, az én Gideonom is pont ilyen. Ráadásnak pont ennyire pufók is. Imádom!

Olyan gyorsan megnőtt, májusban még elfért a tenyeremben, most meg fél kézzel alig bírom megemelni. Még mindig nagyon játékos, de hihetetlenül kedves cica. Elég szólnom hozzá, vagy megérintenem és már dorombol is.

Tegnap például, mikor két hét után hazajöttem és végre megölelgethettem, látszott rajta, hogy ő is örült a találkozásnak. Együtt is szunyókáltunk ebéd után. Olyan jó, mikor egy doromboló, puha, szőrmók bújik az emberhez. Nem tudok betelni vele. ^^

Hoztam is róla egy videót, amiben a kezemet vadássza épp le:

A hobbit - Smaug pusztasága

Nem vagyok lelkes és harcos Tolkien rajongó, de megemelem a kalapom a professzor előtt. Amit ő teremtett az örök és vitathatatlan siker. Olvastam a könyveket, láttam a filmeket és mert A hobbit első felének filmfeldolgozása (Váratlan utazás) tetszett, repesve vártam a folytatást.

Tegnap sikerült is végre eljutnom a moziig és áhítatot várva ültem le közel három órára a vászon elé. Nos, volt, mikor megkaptam az elvártakat és volt, amikor nem. 

Ismertetőt ezúttal mellőzném, mert aki olvasta a könyvet, úgyis tudja, minek kell benne lennie, míg aki nem, jobb ha megmarad a meglepetésnél. 

Úgy érzem, képes vagyok objektíven tekintetni minden filmadaptációra, vagyis nem kap el az olvasók népbetegsége. Nem kezdek azonnali hőbörgésbe, hogy "a könyv sokkal jobb mint a film", nem várom el, hogy minden úgy jelenjen meg előttem, mint a képzeletemben, sőt, kifejezetten értékelem is az ésszerű változtatásokat. Ez pedig szerintem így a helyes, mivel a könyv és a film két külön műfaj.

Viszont, ha adva van egy jó könyv, egy nagyszerű hangulat, amit ráadásul már sikerült is vászonra adaptálni, akkor fújok, mint egy dühös macska, ha megfosztanak tőle. Sajnos ez a film nézése során megesett velem. Épp ezért előbb azt veszem sorra, mi váltotta ki belőlem a dühös macska effektust, majd pedig azt, mitől néztem úgy a vászonra, mint egy kisgyerek a cukorkabolt kirakatára és doromboltam elégedetten.

Két nagy problémám volt ezzel a filmmel, amik egymásból következtek.

Vártam a Tolkien világát betöltő hangulatot, még ha csak az első film alapján inkább a bohókás változatban, mint az eposziban, ami A Gyűrűk Urát belengi. Ezt azonban legnagyobb sajnálatomra nem kaptam meg. 

Leszámítva Bilbo és Gandalf verhetetlen karakterét, no meg a kifogástalan színészi alakításukat, nem éreztem igazi varázslatot. (Smaugról majd később...) 

Az még hagyján, hogy sok volt a felvezetés, átkötő rész és eszmecsere, mert ezek a leendő harmadik filmet voltak hivatottak előkészíteni. Nekik tehát volt létjogosultságuk, ellentétben a totálisan szánalmas és sehogy sem passzoló új részel, a szerelmi szállal.

Jól olvastad, kedves Tolkien rajongó, szerelmi szál. Igen, én is csak pislogtam nagyokat kérdőjelekkel a fejem körül és ismételgettem: Mi van? Mi az hogy szerelmi szál? Egyáltalán ki a fene ez a csaj és mit keres itt?

Ebbe a filmbe ugyanis sikerült a készítőknek beleszuszakolni egy szerelmi történetet is, mikor az eredeti műben még hírmondója sem volt. Sőt, fél kezemen meg tudnám számolni, hány női karakter szerepelt a könyvben, akár említés szintjén is. Erre itt ez a tündecsaj, aki szép meg ügyes, meg minden és semmi más feladata nincs, mint egy gagyi szerelmi vonallal, mit vonallal, egy bontakozó szerelmi háromszöggel! nyújtani még jobban a cselekményt.

Oké, hogy Legolasnak több szerep kellett, de igazán megoldhatták volna okosabban is. Vagy, ha már szerelmi szálat akartak kreálni, miért nem próbáltak Tolkien-féle románcot alakítani. Ja, hogy az nehéz és a tucatfilmek románcai sokkal egyszerűbbek? Valóban, épp ezért NEM kellett volna ilyennek még próbálkozni sem! Biztosra veszem, Tolkien bácsi szívesen fültövön csapná az egész alkotói bandát miatta. Én szívem szerint odaadnám Smaugnak reggelire, azt akinek a fejéből kipattant...

Ez a vonal pedig olyan szánalmas és nevetséges, hogy ebből következik a kettes számú problémám: nem jött át az elvárt hangulat. 

Bohókás? Igen, mert Bilbo zseniális, a törpök poénjai még mindig jól vannak összerakva, Gandalf megszólalásai ütnek és az akciójeleneteken is lehet kuncogni (lásd: hordólovaglás) annyira lazák, mégis ez a film érezhetően komolyabbnak lett szánva, mint az előző. Csakhogy nem merte meglépni igazán ezt a komolyságot. Nem lett drámai, mint A Gyűrűk Ura filmek és így megragadt a két fontos pólus között, ami nekem elrontotta a hangulatot. Én több drámára szavaztam volna és zéró románcra.

Szóval nem vagyok elragadtatva, ahogy nagy valószínűséggel A hobbit könyv többi rajongója és A Gyűrűk Ura filmek imádói sem. Az első rész igényes színvonalát sajnos nem érte el.

Azonban a Smaug pikkelyei közül potyogó aranyérméknek is két oldala van. Jöjjön hát az, ami tetszett.

Itt a sárkány. Hol a sárkány?

A színészekre egy rossz szavam sem lehet, ahogy a látványvilágra sem. Az akció jelentek rendben voltak, a zene is (leszámítva a betétdalt, ami cseppet sem passzolt), a smink ütős és úgy általában minden, ami a könyvet követte, remekül volt megalkotva. 

Végig lekötött és feszültségeben tartott, mert már szinte lélegzetvisszafojtva vártam, mikor érik el végre a törpök a hegyet és mikor lép, vagy inkább szárnyal be a képbe Smaug.

Sárkányimádatom van. Gyakorlatilag Smaug miatt néztem meg a filmet, őt vártam és ő volt az, aki nem okozott csalódást.

A grafika gyönyörű, az egész sárkány bámulatosan szép és ahogy mozog és beszél, miközben érmék és drágakövek gurulnak alatta és mellette, lenyűgözően látványos. Ám nem csupán a külsőségekre figyeltek a készítők, hanem a karakterére is. Bilbo és Smaug pátbeszéde rendkívül izgalmas, és ahogy a hatalmas sárkány mély, dörgő hangján előadja magát, zseniális. Csak ültem és bámultam. Mikor pedig közeli képet mutattak a fejéről kedvem lett volna megsimogatni....

Hát nem bűbájos?

Van egy jelenet, mikor a törpök aranyat olvasztanak és pár pillanatra egy hatalmas tömör arany törpszobrot alkotnak. Smaug pedig, mikor megpillantja, annyira édes, mint egy kölyökkutya. Még a mimikáját is tökéletesen eltalálták, ahogy a kleptomán, szarkalelkű sárkány meglátja a legszebb és legnagyobb aranytárgyat, amit valaha látott. Szinte elolvadt a gyönyörűségtől, én meg attól, hogy láthattam.

Olyan szép, egyszerűen nem tudom, nem szeretni. Sőt, már-már inkább neki drukkolok, mint törpöknek vagy tündéknek. Biztosan krokodilkönnyeket fogok hullatni utána...

Smaug tehát levett a lábamról és miatta azt mondom, ezt a filmet minden hibája ellenére látni kell. Sárkányimádóknak kötelező darab.

A vége pedig mézesmadzag, mivel még nem értek a készítők a mese végére és az átkötő rész közte és A Gyűrűk Ura között is sok-sok remek ígérettel kecsegtet. Gandalf mellékszála tökéletesen el lett találva.

Szóval várom a folytatást, várom, hogy még több Smaug legyen és hogy végre visszataláljanak az igazi Tolkien hangulathoz. Bár nem teljesen elégedetten hagytam el a mozit, bizakodó vagyok. 

Üldöztetve

Egy újabb sorozat, A Vas Druida krónikái első kötete. Friss, ropogós megjelenésű, a Könyvmolyképző Kiadó sötét örvény címkéjével, ami vagány fantasyt ígér.

Nagyon kíváncsi voltam rá, mert régen olvastam ütős fantasyt és megtetszett a druida téma is. A borító pedig meseszép. A főszereplő könnyen felismerhető rajta (bár a színvilág miatt szőkének látszik az eredetileg íren vörös üstöke) és a kis ikonok, amik a fejezetek elején szintén feltűnnek, impozáns darabok.

286 oldalával kényelmes vastagságú, könnyedén hordozható könyv. Ennyi azonban elég is lesz a külsőségekről.

Fülszöveg:

"Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.
Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…"

Az alapötlet remek és egy kis újdonságot is hoz a fantasypalettára, bár már kezdenek lecsengeni a vérszívók meg az angyalok. A kivitelezéssel azonban nem voltam teljesen elégedett.

Atticus (hadd ne kelljen leírnom az ír nevét) könnyen megkedvelhető főhős. Igaz, az elején tudálékosnak éreztem és a női nem iránti már-már túlságosan heves érdeklődése sem volt számomra kifejezetten szimpatikus. Értem én, hogy csodálja a női test bájait és nem veti meg a testi örömöket, de hogy pont ez legyen a gyenge pontja 2000 éves pályafutása alatt, az már nevetséges. Aztán valahogy mégis sikerült szimpatizálnom vele, amit talán a szarkasztikus megjegyzéseinek számlájára írhatok. Amellett ugyanis hogy spontán latin szavakat használ és Shakespeare-t idézget, üde, fiatalos beszólásai is vannak mindenféle századból kölcsönözve. Ráadásnak szórakoztató körítést ad a legnyilvánvalóbb megállapításoknak is. Szóval, ha az  olvasó belejön a stílusába, meg is kedveli. 

A gondom nem is vele volt vagy a többi karakterrel, hanem a cselekmény haladásának menetével és a mellékszálakkal.

Nem mondanám unalmasnak, de nem is az a végigharcolós fajta. Inkább a kettő között húzódik meg, mivel mindig történik benne valami izgalmas hol kisebb, hol nagyobb jelentőséggel és ezek között a könyv világát megismertető fejezetek szolgálnak átvezetéssel. És itt van az ír farkaskutya elásva...

Hearne fogta a világ teljes mitológiakészletét, a bevett vallásoktól a rég elfeledett ősi kultuszokon át a szektákig, és belegyömöszölte ebbe a könyvbe. Ez nagyjából olyan vállalkozás, mint egy kétajtós szekrényt beletuszkolni egy kézitáskába. Itt-ott ki is lóg.

A cselekmény haladtával a sorok ki-kiköpnek egy-egy istenséget tetszőleges vallásból, hogy belesimuljanak az eddig már kilógottak közé, ez pedig enyhén szólva is sok. Félreértés ne essék, remek ötletnek tartom ezt a "minden vallás panteonja létezik és köztünk jár" figurát, csak szerintem az író túlságosan sokat ragadott meg. Ha mondjuk ebben a részben csak az ír mitológiára koncentrált volna, bőven elég istenség szaladgált volna Atticus nyomában és az olvasó sem kapott volna fejfájást a sok mitológiai névtől. Aki olvasott már görög mitológiát, tudja milyen népes lehet egyetlen típus is, hát még ha ezt megszorozzuk pár ezerrel...

Az istenek népsűrűségét így én soknak éreztem, főleg a cselekmény akciójához és bonyolultságához mérve. Áskálódtak egymás ellen, Atticus feladata és szerepe azonban végig egyértelmű volt.

Ha már istenek meg mitológia, írnom kell kicsit a druida képességekről, amik ebben a kötetben nem bontakoztak ki teljesen. Atticus druida, a földből nyeri hatalmát és mindenféle kántálás helyett teák és amulettek készítésével foglalkozik. Ez pedig ötletes és praktikus, csak kár hogy nincs teljesen kifejtve, mihez ért és mik a korlátai. No, de majd a folytatásban bizonyára sok-sok druida gyorstalpalóval lepi meg olvasóit a szerző.

A könyv nagy színfoltja amúgy Oberon, az ír farkaskutya, aki a főhős legjobb barátja is egy személyben. A párbeszédeik (amik amúgy gondolatok útján működnek) kacagtatóak. Oderon annyira tipikus kutyus, hogy öröm hallgatni.

"Az elmúlt három napban végigsmároltál három istennőt" – jegyezte meg Oberon, miután Brighid távozott. "Cserébe jössz nekem háromszáz uszkárral, és kvittek vagyunk."

A másik színfolt a kedves öreg hölgy, Mrs. MacDonagh, aki laza, zugivó és utálja a briteket. Az ő beszólásai is nagyot dobnak a könyv humorán. 

A szereplőkre tehát nem lehet panasz legyen vérfarkas ügyvéd, hisztis boszorka vagy istenség. Ha pedig az olvasó cseppet jártas a vallásokban és mitológiákban, nem fog állandóan fennakadni, mégis ki kicsoda.

Összességében tehát, bár nem nyűgözött le, szórakoztató volt és tetszett. Szívesen olvastam, a rajongás szelleme azonban még a közelembe sem merészkedett.

Azoknak ajánlom, akik kedvelik a pimasz férfifőhősöket, nem zavarja őket a tömény mitológia és fantasy olvasmányra vágynak.

Kedvenc idézetem:

"Az a barát, aki segít neked eltűnni, de az az igazi barát, aki segít eltüntetni a hullát!"

Kiegészítés:

Tudtam jól, hogy sorozat része ez a könyv, mégis kicsapta nálam a biztosítékot, mikor pontosan utánajártam a dolgoknak.  Kapaszkodjon meg mindenki, A Vas Druida krónikák köteteinek teljes száma: 9!

Csak én érzem úgy, hogy Kevin Hearne nagyzoló hóbortban szenved vagy kompenzál valamit? Nem elég neki a világ összes istene, még 9 könyvet is ír róluk...

A megjelenésekkel egész jól is áll, mivel az USA-ban már az első hat kötet kapható. A hetediket pedig 2014 nyarára ígérte, míg az utolsó kettő a jövő homályába vész. 

Ez a tempó a magyar olvasóknak csak jó lehet, különösen, hogy a Könyvmolyképző Kiadó a második kötetet, Megátkozva címmel már elérhetővé tette. Ez a gyors utánpótlás pedig meglehetősen biztató, igaz, a könyvek fogyása nagyban befolyásolja majd a további megjelenés tempóját.

Akinek tehát az első rész tetszett, már most kezdhet spórolni a többire... 

Kíváncsi vagyok a folytatásra és bízom továbbra is rendületlenül kedvenc könyvtáramban. Addig meg akad bőven más kötet a várólistámon.

Technikai infó:

Több kiadónál is szokássá vált a dupla cím, vagyis hogy meghagyják az eredeti angol címet és alá biggyesztik kisebb betűvel a magyart. Értem a logikáját, néha tényleg jobban hangzik az eredeti, de mivel magyar nyelven szeretek olvasni, úgy döntöttem, ragaszkodni fogok a magyar címhez is. Szóval mostantól a bejegyzéseimben csak a magyar címmel illetem ezeket a könyveket. A korábbi bejegyzésekhez nem nyúlok, innen lép érvénybe a dolog. 

Mézeskalács

December van, ideje megalapozni a karácsonyi hangulatot. 

Már korábban is írtam néhány süteményreceptről blogbejegyzést és volt, ami nagy sikert is aratott olvasóim körében (Baglyos süti), így úgy érzem, muszáj megosztanom a legjobb mézeskalácsreceptet is. Hátha valaki ez alapján kedvet érez majd egy kis karácsonyi sütögetéshez.
Lehet furán hangzik, de amennyire nem szeretek főzni, sőt még egy szendvicset összeütni sem, annyira kedvelem a sütemények elkészítését. Ezek az édes kis finomságok ugyanis mindig kedvesebbek a lelkemnek, talán pont azért, mert nem csupán magamnak készítem őket. A mézeskalács pedig hagyománynak számít nálunk. Minden évben sütök, ez az én készülődésem az ünnepekre. Az évek során pedig sok tapasztalatot gyűjtöttem és egyre több formát a szaggatáshoz. Jelenleg annyi van, hogy nem is tudom mindegyiket felhasználni, sőt idén volt olyan, amit sajnos elfelejtettem. (Pedig a holdacska annyira cuki!)
Néha azért meggyűlik a bajom velük, főleg ha kész hadseregnyit kell előállítani, és a cukormáz elkészítése egy kálvária, ami csapatmunkát igényel. Tehát előfordul, hogy nem úgy sikerül, ahogy én szeretném, bár ez csak a szépségére vonatkozik, az ízére nem, mert az mindig isteni.
Idén viszont kifejezetten mutatósra sikerültek, ahogy a mellékelt képeken is látszik. No, meg meglehetősen népesre. A mézik világuralomra törnek...

Teljes hadsereg

Hozzávalók:
1 kg liszt, 4 dkg porcukor, 2 kávéskanál őrölt fahéj, 2 kávéskanál szódabikarbóna, csipet só, 10 dkg margarin, 3 egész tojás, 2-3 dl méz, tetszőleges szaggató formák és egy kis türelem.

Elkészítés:
Lényegében csak össze kell keverni a hozzávalókat és tésztává gyúrni. Szóval egyáltalán nem bonyolult.
Egy nagy tálba beleöntjük a lisztet, porcukrot, fahéjt, szódabikarbónát és a sót. Összekeverjük őket, majd belemorzsoljuk a puha margarint. A porszerű halom közepére öntjük a mézet és hozzáadjuk a tojásokat is. Aztán addig gyúrjuk, míg össze nem áll.
Ez a művelet eltart egy ideig, mivel a ragadós tészta nehezen áll össze. Nagyobb adag készítésekor érdemesebb ketté venni a tésztát és úgy gyúrni össze.
Amint összeállt, egy darabot kinyújtunk belőle bő lisztezés mellett. A méztől tényleg nagyon ragadós a tészta, így érdemes folyamatosan lisztezni a deszkát és a sodrófát is. Mézeskalács vékonyan az igazi, ám nem szabad túlságosan laposra sem hagyni, mert akkor könnyedén megéghet sütés közben. Az ideális fél - egy centi vastag.

hagyományos karácsonyi figurák

A kinyújtott tésztát lisztbe mártott szaggatóformával formára vágjuk és sütőpapírral bélelt tepsibe tesszük. A megtelt tepsit közepesen forró sütőbe helyezzük és folyamatosan figyeljük. Hirtelen sül, így nem szabad magára hagyni. Amint aranyló barna lesz és az alja is megsült, már lehet is kivenni.

Tipp:
Ha nincs szaggató forma, késsel is ki lehet vágni a tésztát. Én a képeken látható mézeskalácsembereket és a halacskákat késsel szaggattam ki. Kartonpapírra megrajzoltam a formát, kivágtam, rátettem a kinyújtott tésztára és egy hegyes késsel körbevágtam. Lassabb, mint a szaggató formával dolgozni, de megéri.
A többi forma bolti szaggatóval készült és aki állatos formát szeretne (rénszarvas, farkas, medve, csiga, mókus, süni) az látogasson el az IKEA-ba, mert ezeket ott lehet kapni. A többit innen-onnan szereztem be.

Díszítés:
Ez talán a legmacerásabb része az egész műveletnek.

állatos mézeskalácsok

Kétféleképpen lehet megoldani: magokkal vagy cukormázzal.
Magokkal én az állatos formákat szoktam díszíteni, mivel szerintem hozzájuk jobban passzol, mint a fehér máz. (A csiga kivétel, annak kifejezetten jól áll a cukorvonal.)
Lehet kapni zacskós magkeveréket, amiben van szotyola, tökmag és mandula. Az ízük is jól passzol a mézes tésztához.
A díszítés módját azonban időben el kell dönteni, mivel a magokat még sütés előtt a kiszaggatott tésztába kell nyomni. Ez tehát a dekorálás egyszerűbb módja, bár a huszadik süti kimagozása után elég monotonnak tűnik.
A másik módszer a cukormáz, ami már több türelmet igényel, illetve csipet kreativitást és kézügyességet.

csigabiga és pöttyös gomba

Cukormáz receptje:
Sajnos kézzel kell elkészíteni és meglehetően sokáig tart.
Csipet sóval felverünk egy tojás fehérjét. A kemény habhoz 6-7 kanálnyi porcukrot keverünk. Aztán fakanállal keverjük és keverjük és keverjük... Nagymamám szerint fél óra kell neki. Akkor jó, ha nem folyik és szép fényes. (Állítólag egy picike ecetet is lehet hozzá adni, mert attól fényesebb lesz a máz. Szerintem ez elhanyagolható.)
Ha kész a cukormáz, akkor jöhet a művészi dekorálás. Ehhez a legjobb eszköz egy közönséges zacskó. Sok módszert kipróbáltam az injekciós tűtől a papírtölcséren át a fogpiszkálóval való festésig, ám a zacskó a leghatékonyabb.
Az egyik sarkának végét levágjuk, beletöltjük a cukormázat és a kis lyukon át kinyomjuk a tésztára. Ha rendesen ki lett keverve a máz, akkor nem fog becukrosodni és nem tömíti ez a lyukat. Azért érdemes gyorsan dolgozni.
A minta egyéni ízlés kérdése. Én jobban szeretem a pontos mintákat, míg anyukám az absztrakt kuszaság pátján áll. Épp ezért, ahogy a képeken is látszik, nálam lett ilyen is, olyan is.
A máz lassan szárad, így ha megoldható akár egy éjszakára is lehet pihentetni, mielőtt dobozba tennénk őket. A tészta amúgy sütés után kemény, ám egy-két napon belül puhulni kezd és finom porhanyós lesz.

még több állatka

mézik

Mézeskalácsokkal nem csupán a rokonságnak lehet örömet szerezni, hanem barátoknak és kollégáknak is.
Én megleptem egy adaggal Queen B.-t, vittem egy dobozzal az egyetemre, ami órák között életmentőnek minősült és a "munkahelyi" karácsonyi bulin is nagy sikert aratott. Családom pedig élvezettel pusztítja a maradékot, ám még így is kerül majd egy tálcával az ünnepi asztalra.
Szóval, ha valaki kedvet érez egy kis sütéshez, vagy meg akarja lepni szeretteit néhány aranyos és finom figurával, ne habozzon. Szerintem megéri a fáradtságot és az illata meghozza az ünnepi hangulatot is.