Hiszti

A bejegyzés címe tökéletesen lefedi, mi várható az alábbi sorokban: hiszti mértéktelenül. Akit nem érdekel a nyafogásom és mániákus könyvéhségem, az váltson bejegyzést.

Jelenlegi állapotom: morci, durci, hisztis, idegbeteg, agresszív, depresszív, ingerlékeny és dühöngő. A jelzők sorrendje persze változik annak függvényében, épp milyen új "ajándékkal" lep meg az élet, és hogy épp melyik megoldandó feladat kattog az agyamban.

Végzősnek lenni egy szóban: szívás.

Részben utáltam a gimi utolsó évét az érettségi, a felvételik és a jövő bizonytalansága miatt. Hosszú és fárasztó volt, de mindenki átesett rajta a közelemben és kicsit még élveztem is. Jó volt a hajtás, a társaság és a sok kíváncsiság, amivel az egyetem felé tekintettem.

Végzősnek lenni az egyetemen viszont harc, véresen komoly harc, amihez a gimi negyedév piskóta. Ezzel nem akarom lekicsinyelni az érettségizőket, mert nagy feladat az, én is megküzdöttem vele rendesen, csak azt mondom, lesz ez még rosszabb is...

Két hét.
Ennyi van még vissza az elmúlt három évemből és kezdek idegösszeomlást kapni. 

A jelenlegi tanulmányi rendszer a káoszon és ostobaságon felül még igazságtalan is. Három év munkája gyakorlatilag hasztalan, mert a diplomám léte pár óra alatt fog eldőlni államvizsga címszó alatt. Mert egy ember tudását, szorgalmát és kitartását baromira le lehet mérni félórás eszmecserében szánalmas tételsor alapján... Ó, és ott van még a szakdolgozat, két és fél hónapom kemény munkája, ami épp vagy tetszik valakinek vagy nem. Nézi bárki is, hogy teljesítettem a hároméves tervet és nem csúsztam? Vagy hogy milyen volt az átlagom? Esetleg azt, hogy hány nyomorult órám volt az utolsó félévben is és hogy hány nyomorult vizsgával járt még ez az államvizsga küszöbén? Nem. Mert csak az számít, mennyire tudom benyalni a kiadott tételsort, mennyire tudom előadni magam szóban és mennyire lesznek kedvesek azok, akiket épp meg kell győznöm. Ez pedig baromira frusztráló. Ránézek a tételsorra és a hisztérikus kacaj és a sírógörcs között ingadozok.

Szóval hisztis vagyok és ezt a bejegyzést csak azért írom, mert a gépelés nagyszerű terápia, és ha kiadom magamból a feszültséget, talán lesz még erőm a következő néhány tétel átrágásához.

Mivel pedig könyvzombi vagyok (az egyszerű könyvmoly jelző már nem fedi azt az elvetemültséget, ami jellemez) mibe fojtom lehangoltságomat? Természetesen nyomtatott betűkbe.

Persze most épp nincs időm olvasni, (még két hét, már csak két hét, ez a mantrám) azért lopok néhány percet a könyveknek itt-ott.

Ez főleg azt jelenti, hogy éjfél környékén, lefekvés előtt még elolvasok egy fejezetet, illetve hogy reggel hajnali 8 után picivel, míg az éltető bögre teámat szürcsölöm és külsőleg is egy zombira hasonlítok, átolvasok néhány oldalt. Illetve, néha még ebéd közben is megpróbálok egy-két oldalnyi regényt is befalni.

Családom már nem teszi szóvá, reggel úgyse reagálok a külvilág ingereire, (meg olyan fejem van, hogy senki sem mer megszólítani) éjfélkor meg rajtam kívül már mindenki durmol. Egyedül ebéd közben kapom meg néha, hogy fordítsak több figyelmet a levesemre, mint a könyvre, de már erről is kezdem leszoktatni őket.

Ez persze csak a szűk családot illeti, a többi rokon néha meglepődik.

Két példa csipetnyi életképpel:

Reggel fél 9, épp egy pirítós és egy bögre tea társaságában bújom Ray Bradbury könyvét, mikor megjelenik egyik rokonom.

- Mit olvasol? - teszi fel az ártatlannak tűnő kérdést.

Erre kidugom orrom a könyvből és eltöprengek kicsit a lehetőségeimen, majd a legegyszerűbb válasz mellett döntök, benyögöm a címét.

- Fahrenheit 451.

- He? Az mi? - jön az összeráncolt szemöldökű riposzt.

- Regény - vágom rá és újra belemerülök a könyvbe megkímélve mindkettőnket egy hosszú és sehova sem vezető párbeszédtől.

Reggel 9 körül másnap hasonló körülmények között olvasva rám talál egy másik rokonom.

- Mit olvasol? - csap le a könyvre egy gyors belelapozás erejéig.

Itt tanulva az előző esetből, már inkább műfaji besorolást adok:

- Krimit.

- Ezzel butítód magad? - kapom vissza könyvemet.

Inkább nem válaszoltam, bár gondolatban megjegyeztem, ha egy mezei krimit így fogad, mit szólna a polcomon sorakozó vérengzős fantasy hegyekhez? Költői kérdés volt, nem akarom tudni.

A vicc az, hogy míg kicsi voltam, azt fájlalták, nem olvasok, most meg az a bajuk, túl sokat olvasok. Vagy inkább az, hogy túl sok olyat olvasok, amit ők nem értenek és nem szeretnek. Mázli, hogy csak egy embernek igyekszem megfelelni: saját maximalista énemnek.

No, de ettől még nem lennék könyvzombi, ma viszont mohóságom csillagászati méreteket ért el. Hoztam róla képi illusztrációt is.

Ezt mind el fogom olvasni!

Fojtsuk könyvekbe bánatunkat első felvonás:

A fenti képen látható várólistás polcom, vagyis az a hely, ahol az olvasásra várakozó könyvek sorakoznak. A fele, a bal szélén magasodó saját könyveim és a középen trónoló kölcsönkönyvek többsége, már szerepelt a legutóbbi Könyves várólista rovatomban. Ezek tehát nem most kezdtek el itt sokasodni.

Ellenben a jobb szélén látható könyvhegy a mai termésem, leszámítva a Delíriumot.

Reggel ugyanis a müzlim és a szokásos pár oldalas olvasás után megtámadtam kisvárosom könyvtárát és szemtelenül kifosztottam. Szám szerint nyolc kötetet cipeltem haza, mert nekem nem elég 6+2+1 könyv, nem, nekem pontosan 17 kell a polcomra.
A fosztogatás a következőképpen zajlott.
Először megnéztem, milyen mangákat tudok kivenni, mivel vizsgák között a képregények jelentik utolsó mentsváramat. Sajnálatomra a teljes Annyira király vagy! és Ruróni Kensin sorozat hiányzott, A vízisten menyasszonyából pedig pont a harmadik kötet, ami érdekelt volna. Így maradt a Démonnapló, amiből elhoztam a soron következő ötödik kötetet. Aztán lecsaptam egy új sorozat, Dramacon első részére.
Miután letudtam a képregényzsákmányt, begyűjtöttem a Cindert, mert Molyon sok jót hallottam róla és már legutóbbi könyvtárazásomkor is rám kacsintott.
Aztán áttértem a felnőtt irodalomra, ahol szorgos gyűjtögetéssel folytattam a sétálgatást. Előbb a Vadhattyúkra vetettem szemet, mert mindig kell egy kis kelet az olvasnivalók közé, aztán összeszedtem A döntést, ami Andrea Cremer trilógiájának befejező része. Szinte közvetlen mellette kiszúrtam A szabadulást, ami már szerepelt a Könyves kívánságlista rovatom legutóbbi bejegyzésében.
Polcok között bóklászva hátrahagytam még vagy két tucat olyan könyvet, ami érdekel, de megvár, aztán már indultam volna, mikor észrevettem még két könyvet.
Az egyik a Csitt csitt, amit eddig csak egyszer láttam a könyvtár polcán, azóta hiába kerestem, így azonnal a többi közé csaptam. A másik pedig Az utolsó vérfarkas, ami a kívánságlista rovat első bejegyzésében is helyet kapott. Őt sem hagyhattam ott...
Nyolc kötetnyi toronnyal járultam kedvenc könyvtárosom elé, aki már megszokta könyvfaló életmódomat, mégis cseppet meglepettnek látszott, így megjegyeztem mintegy mentségként: "Már csak két hét van hátra a suliból." Ezen persze elmosolyodott és szó nélkül húzta le a könyveket és hosszabbította meg a Delíriumot. Én meg próbáltam a táskámba gyömöszölni őket, de hiába vittem a legnagyobbat, csak nem akartak beleférni. Mázli, hogy boltba is kellett mennem, így volt nálam még egy szatyor.
Nos, talán cseppet mohó voltam.

Fojtsuk könyvbe bánatunkat második felvonás:
Ha nem lenne elég a sok saját, kölcsön és könyvtári könyv, hát ma megtoldottam még egy kötettel. Stresszhelyzetben az ujjaim vészesen hamar vándorolnak a megrendelés gomb felé. Szóval rendeltem egy könyvet. Tudom, tudom, gyenge vagyok. Tettemre nincs mentség, talán csak az, hogy akciós volt és ő is szerepelt a legutóbbi kívánságlista rovatomban.

Most, hogy kigépeltem magamból a hisztimet és vigyorogva nézek az elolvasandó könyvek hegyeire, le is nyugodtam. A blogolás néha felér egy pszichoterápiával.
Már csak két hét. Már csak 2 államvizsga, egy szakdogavédés és 2 felvételi. Már csak két hét és napi tizenkét órát alhatok másik tizenkettőt pedig olvashatok. És hogy mit fogok olvasni? Először a fenti képen látható szépségeket, aztán meg ki tudja...

Marsbéli krónikák - Kisregények és elbeszélések

Mielőtt elkezdeném a szokásos értékelést legutóbbi olvasmányomról, egy kicsit hosszabban kell írnom az előzményekről. Ettől válik talán érthetőbbé a motiváció, ami arra késztetett, hogy elolvassam a könyvet és a sok gondolat, ami lapozása közben felvillant az agyamban.

Kezdem talán ott, hogy sok évig kategorikusan kijelentettem, nem szeretem a sci-fit. Valahogy nem vonzott sem az űrutazás gondolata, sem más tudományos köntösbe bújtatott fantasztikum. No, persze nem ez volt az egyetlen kategória, ami hidegen hagyott, mert így járt a krimi is. Csakhogy a nyomozást más témájú könyvekben mindig nagyra értékeltem, így egy idő után rájöttem, butaság ez a skatulyázás. Szóval kidobtam minden előítéletemet és elhatároztam, felfedezek magamnak minden témát, hogy megtudjam, valóban nem az én világom, vagy csak az előítéleteim korlátjaiban élek.

Éppen ezért februárban merész vállalkozásba kezdtem "Meg fogom szeretni a sci-fit" szlogennel és felvettem egy kurzust a kortárs magyar tudományos-fantasztikus irodalomról. A dolog meglehetősen jól indult, elmélyedhettem a témában, átláthattam a mozgatórugóit, ami sokat segített irodalmi látókörömben. Aztán, mikor konkrét és meglehetősen friss olvasmányok kerültek a kezembe, visszatértem a kiindulóponthoz, vagyis hogy nem szeretem a tudományos köntöst. Mégis, úgy érzem, nem volt felesleges kör ez a kis kitekintés, mivel már pontosan tudom, mi az, amit nem szeretek a sci-fi témáján belül és így megtalálhatom, mi az, amit mégis.

"- Nem hiszem,
hogy érted a helyzet gravitációját.
- Ó, szerintem értem"

Nem szeretem tehát a sok kütyüt, nem érdekel, hogyan működik egy űrhajó, vagy egy miniatűr számítógép, hidegen hagy, hogy a Jupiteren kék bőrű lények élnek-e vagy zöldek és amúgy sem akarom tudni, milyen lesz a világ 3452-ben. Én a jelenben élek, rövid távokon gondolkodom és a múlttal foglalkozom, a távoli jövő, amit úgysem fogok látni, nem fér bele az időbeosztásomba.

Azonban szeretem az utópiákat, amik a fantasztikus irodalomban fel-fel bukkannak. Érdekelnek a társadalomra, politikára, világnézetre vetített alternatívák, a gondolat, hogy a jelenből merrefelé vezethet az út, milyen következményekkel járhat egy-egy fontos mozzanat. 

Ezek alapján tehát van a tudományos-fantasztikus irodalomnak egy szelete, ami kifejezetten érdekel.

És most végre elértem Ray Bradburyhez és a műveihez.

Egyik kedves olvasóm hívta fel az íróra figyelmemet, mikor a Fahrenheit 451-et ajánlotta. Ez a történet kétszer is felkerült könyves kívánságlistámra, legutóbb februárban a rovat ötödik részében. Eközben többször belefutottam itt-ott, környezetemben emlegették, ajánlották, beszéltek róla, így kíváncsiságom nem csappant.

Aztán könyvtárban bóklászva, megláttam a polcon Bradbury nevét és a Marsbéli krónikákat. Eszembe jutott, hogy Kristen a Könyvfesztiválon említette, épp ezt olvassa. Gyorsan felcsaptam a tartalomjegyzéknél és örömmel nyugtáztam, hogy a kötet tartalmazza a Fahrenheit 451-et is, így vittem magammal.

Persze, ha már kiveszek egy könyvet, akkor végig is olvasom, legyen benne egy vagy épp egy tucat történet.

Még egy rövid kis anekdota, aztán ígérem, tényleg rátérek a krónikákra.

Sajnos a könyvtári könyvek néha meglehetősen megviselt állapotban vannak. Ez a példány pedig 1966-os kiadás, így túlélt jó néhány olvasót. A védőborító elveszett (így én egy egyszerű narancssárga könyvet lapoztam és csak tippelem, hogy a lenti kép lehetett az eredeti köntöse) és az utolsó oldalon egy kisgyerek megpróbált rajzolni valamit. A legfájóbb mégsem ez, hiszen a firka és egy-egy apróbb sérülés csak az olvasók keze nyoma, ami hozzátartozik a könyv életéhez, hanem a hiányzó lapok.

Mikor kivettem, nem lapoztam át, így olvasás közben ért a felismerés, hiányzik belőle 20, majd a Fahrenheitből 30 oldal, illetve még két másik helyről 2-5 lap. Először mérges voltam, aztán szomorú, majd az villant az agyamba: "Biztos egy tűzőr keze van a dologban..."

No, de én rafinált olvasó vagyok, nem hagyom, hogy holmi hiányzó oldalak közém és egy nagyszerű történet közé álljanak. Elmentem hát az első útba eső Libribe, megkerestem a Fahrenheit 451 legújabb kiadását (köszönet érte az Agave Kiadónak) felcsaptam a hiányzó részeknél és nekiláttam olvasni. Nem szoktam ilyet csinálni és valószínűleg nem is fogok (bár szükség törvényt bont) mivel 30 oldalt átolvasni méregető eladók és kíváncsi vásárlók közt állva nem épp kellemes. De megérte, mert a történet egyik kulcsmomentumát hagytam volna ki a hiányzó lapokkal.

Ebben a könyveben tehát, ahogy a címben is szerepel, több rövidebb történet kapott helyet közel 600 oldalnyi terjedelemben.

Külön-külön veszem sorra a történeteket személyes véleményemmel, így a fülszöveget is mellőzöm most. 

Hoztam helyette egy kis ismertetőt az íróról:

"Ray Bradbury a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb művelője. Vérbeli író: a távoli jövőben sohasem a gépkorszak technikai részletei érdeklik – hiszen akkor már rég elavultak volna a könyvei –, sőt, tulajdonképpen nem is a távoli jövő – hiszen a Fahrenbeit 451-et saját bevallása szerint az ötvenes évek McCarhy-korszakáról mintázta. Az élet, az ember, a jóság és a gonoszság, az emberiség sorsa érdekli. Szenvedélyes humanista. És igazi költő: az élettelen, rideg várost s az onnan kiszabaduló ember első természetélményét ilyen hátborzongatóan, ilyen megragadó erővel csak költő tudja érzékeltetni. És végül: mesemondó, ahogy ő nevezte magát egyik nyilatkozatában – a régi mesemondó öreg bölcs utóda."

Bradbury tehát nem a kütyükre építkezik műveiben, hanem az emberekre, vagy jelen kötet esetében akár marslakókra. Ő inkább társadalomról ír, egyéni sorsokról, gondolatokról, érzésekről, vagyis pont arról, ami engem érdekel. Stílusa pedig könnyed és megkapó. Gördülékenyen fejt ki mindent szépen összerakott mondataiban.

Nem véletlen tehát, hogy Molyon ez a könyv a 31. legjobb sci-fi és az 53. legjobb szépirodalom.

Marsbéli Krónikák

A kötetnek is címet adó első történet valójában egy novellacsokor, amik egymáshoz lazán kapcsolódnak, ahogy halad az idő. 

Az elején nagyon tetszett az író kissé abszurd, fanyar humora, amivel a marslakókat kezelte. Aztán jött a kritika, a sáskák módjára özönlő emberhad és a sok-sok szomorú epizód. Hol megtartotta közben a fanyar humort, hol nem. Mégis mindegyik történet elgondolkoztatott és egy picit elszomorított. Pont mint az utolsó novella, ami bár lehangoló volt, egy kis reménnyel is kecsegtetett.

Még most is aktuális témákat feszeget, pedig 60 éve írta, és még most is tanulságos lehet.

"Mi földiek különösen tehetségesek vagyunk nagy és szép dolgok lerombolásában."

"– Mit figyelsz annyira, papa? 

– Azt figyelem, hogy hol van a földi logika, a józan ész, a jó kormányzás, a béke és a felelősség.
– Ezt mind odafent látod?
– Nem, nem látom sehol. Nincs többé. Lehet, hogy nem is lesz soha. Lehet, hogy becsaptuk magunkat, mikor azt hittük, hogy valaha is létezett."

Az űrhajó

A kedvenc történetem az egész könyvben. Krónikák után kicsit megijedtem, féltem, hogy besokallok a negatív töltetektől, a sok szomorúságtól. Aztán jött ez a rövid kis novella és megmutatta, Bradbury nem csak facsarni tudja a szíveket, hanem simogatni is.

Ez a történet a családról, az összetartozásról, az önzetlenségről és a szeretetről szól. Érdemes elolvasni.

Fahrenheit 451

Nem csalódtam. Ez a történet valóban zseniális.

Félelmetes, milyen könnyedén bekövetkezhet mindaz, ami ebben az elképzelt jövőben megvalósul. Az egyre gyorsuló élet, a hipnotikus televízió, a könyvek elhanyagolása és az emberi kapcsolatok rohamosan zuhanó hőmérséklete körülvesz minket egy tűzőrökkel, tévéfalakkal teli világ felé vezetve, ahol az emberek nem tudnak beszélgetni, nincs önálló gondolatuk és teljes érdektelenségbe fulladnak a külvilággal szemben. 

Tele van zseniális gondolatokkal, nem is bírom megállni, hogy ne szúrjak be néhányat.

Mindenkinek érdemes lenne elolvasnia, hogy a gondolatok szikráját felizzítsa.

"Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie." 

"A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól, hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk." 

"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk – minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeg, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet. A fűnyíró tevékenysége olyan, mintha soha nem is lett volna, a kertész egy életen át jelen van a munkájában."

A ködkürt

Ennél a történetnél, aki szereti a világítótornyokat, előnyben van. Szerintem nagyszerű építmények, ahogy magányosan állnak a parton és csalogatják a hajókat. No, meg a történet szerint valami mást is...

Ez a novella az időről és a magányról szól, aki érezte már úgy, hogy egyedül van az egész világon, annak tetszeni fog.

Mennydörgő robaj

Pillangóhatás. Aki látta a filmet, tudja, miről beszélek. 

Időutazás? Olvasd el ezt a novellát és rájössz, talán mégsem olyan jó ötlet.

Villanytelep

Bradbury nem csak kimondottan tudományos-fantasztikus témában alkotott, hanem volt néhány "hétköznapibb" története is. Ez az egyik ilyen, amiben a hit került főszerepbe meglehetősen egyedi közvetítő által. Nem kell megijedni, semmiféle vallási boncolgatás nincs benne, csak a puszta hit, ami bárhol felütheti a fejét. 

Tyrannosaurus Rex

Az író otthon volt a filmszakmában is (forgatókönyveket is írt) és talán pont ez a tapasztalat késztette arra, hogy megírja ezt a gúnyos humorra építkező történetet. 

A tetovált asszony

Egészen a történet csattanójáig nem tudtam, mit gondoljak róla. (Megjegyzem a novellák mindegyike ütősen van lezárva és ezt nagyra értékelem.) Aztán a pszichoanalízis végén elmosolyodtam és lapoztam tovább. Egy újabb "hétköznapibb" történet volt ezúttal a lélektanba pillantva. 

Szabadjegy a Chicagói Bombatölcsérbe

A kötet vége felé ismét felbukkan a disztópia. Félelmetes és nyomasztó ezúttal is, csak rövidebb terjedelemben. Remélem Bradbury ezen látomása sem válik valóra.

Szép arany almáit a Nap

Űrutazásos történet keretet adva a kötetnek. Mivel ebben nem találtam meg a kedvemre való üzentet, nem igazán hatott meg. Tényleg nem vonz az űrutazás gondolata.

Beszélgetés Ray Bradburyvel

Egy kis csemege a könyv végére, ami egy interjú a szerzővel még 1964-ből. Igazán érdekes volt olvasni és megismerni a művek hátterét.

Összességében tehát tetszett ez a könyv. Ray Bradbury pont olyan sci-fit ír, amilyet szeretek, így csak ajánlani tudom.

A Fahrenheit 451 kötelező darab, de a többit (különösen Az űrhajó és a Marsbéli Krónikák) is tudom ajánlani, ha valaki valami elgondolkodtató történetre vágyik. Aki pedig szívesen megismerkedne a tudományos-fantasztikus irodalommal, az mindenképpen Bradbury könyveivel kezdje, aztán majd eldönti, szereti-e ezt a témát, vagy sem és ha igen, melyik irányban olvas tovább.

Végezetül az író szavaival élek:

"A legjobb fantasztikus irodalmat tehát végeredményben azok írják, akik társadalmunkban olyan dolgokat látnak, amitől azon nyomban felrobbannak mérgükben."

84. Könyvhét

Igyekszem minél több könyves eseményre elmenni, így az idei Könyvhetet sem hagyhattam ki. Már harmadik alkalommal bolyongtam a fővárosi standoknál néhány friss szerzemény után kutatva, élményekkel gazdagodva. Mégis úgy érezem, ez nem az én könyves eseményem, mivel ismét akadt egy kis negatívum, ahogy az elmúlt évek során is megesett. (Tavalyi könyvhétről is írtam élménybeszámolót, akit érdekel, elolvashatja ITT)

Zsákmány

Idén két könyv csábított a Vörösmarty térre.

Az egyik Cassandra Clare új könyve, a Végzet ereklyéi sorozat ötödik kötete. Árnyvadász rajongó vagyok, így azonnal le akartam csapni rá.

A másik Pergel Zsolt Apácabordély című könyve, amit az Atlantic Press Kiadó ígért. Molyon híresztelték ugyanis, hogy szombaton, mikor kilenc szerzőjük is dedikál, ingyen könyvet osztogatnak a lelkes molyocskáknak egy titkos jelszó bemondása után. 10 kötet közül lehetett választani és én a fent említett mellett ragadtam le. Egyrészt mert egykötetes darab, vagyis végre nincs még x kötetnyi folytatása, másrészt Magyarországon játszódik egy érdekes időszakban. Mivel az elmúlt hónapokban úgyis belemerültem a 20. századi történelembe, csak mélyült vonzalmam.

Így történt, hogy szombat délután elzarándokoltam a Könyvhétre. Ezúttal egyedül vágtam neki és csak a molyos kitűzőm hirdette kilétemet.

Hatalmas tömeg fogadott, szinte tolongtak az emberek a standoknál. Tettem egy gyors kört felmérve a terepet, hogy betájoljam magam.

Kicsit tartottam a sok akciótól, mivel néhány kiadónál volt akciós doboz és most nem akartam engedni a kísértésnek. Azonban az Agave és az Ulpius-ház dobozkájában pénztárcám megkönnyebbülésére nem találtam kedvemre valót. Lézengtem kicsit a tömegben megszemlélve az épp dedikáló szerzőket és molyos kitűzőket számlálva. Itt is, ott is felvillant egy-egy.

Aztán betámadtam a Könyvmolyképző Kiadót és beszereztem az Elveszett lelkek városát picivel nagyobb kedvezménnyel, mint számítottam rá. Ráadásul a könyvben lapult két cetli is, amiből az egyik 30%-os kupon volt a Bane krónikák első részére. Nem valószínű, hogy fel fogom használni, bár a megjelenés csak év végén lesz, így nem sürgős eldöntenem kell-e, mégis örültem neki.

Immár boldog könyvtulajdonosként mentem tovább az Atlantic Press standjához, ahol a legnagyobb tömeg fogadott. Sok-sok molyocska lézengett és kapkodta az ingyen könyvet. Beálltam én is közéjük, kitöltöttem egy kérdőívet, aztán megadtam a jelszót. Standos hölgy csak mosolygott kedvesen és megkérdezte, melyik könyvet választom. Mikor közöltem vele, "Apácabordélyt legyen szíves", kicsit leolvadt a mosolya. Nem hoztak belőle ugyanis elég példányt, így ha tovább osztogatja, nem marad a dedikálásra. (Pár órával később a szerző dedikált, ami szintén nagyon vonzott.) Bizonyára eléggé elszontyolodott képet vághattam, mert megsajnált és "Na, jó! Tessék, de ez az utolsó." mondattal mégis a kezembe nyomott egyet. Nagy boldogan öleltem magamhoz és szépen megköszöntem.

Aztán már álltam is tovább, mielőtt valaki, akinek már nem jutott, meglincselt volna. Mivel a Cor Leonis standja pont a szomszédban volt, ott találtam kicsit menedékre. Itt zsákmányoltam egy csudaszép könyvjelzőt, mert könyvjelzőkből sosem elég, és áttúrtam az akciós dobozt. Önuralmam azonban megmaradt és nem költöttem több pénzt.

Mivel már mindkét könyvet sikeresen a táskámban tudhattam, leültem kicsit olvasgatni, mikor eleredt az eső. Az addigi verőfényes napsütést csúnya felhők váltották fel és megérkezett az első zápor. Az egyik közeli üzletben kerestem menedéket sok hasonló ázott könyvbaráttal. Nagyjából fél órát vártam, mire csillapodott és kimerészkedtem újra lézengeni kicsit a standoknál, hogy elüssem az időt a dedikálásig. Csakhogy alig nyugodott meg mindenki, épp csak levették a fóliákat a könyvekről, mikor megérkezett a víz második hulláma. Ekkor viszont már villámlás és mennydörgés is kísérte a szakadó esőt, amit a Burger King bejáratába húzódva szemléltem.

Hosszú-hússzú percekig csak szobroztam a gyorsétterem küszöbén, mivel nem volt nálam esernyő, aztán meguntam. Amint csillapodott, siettem hazafelé. A standoknál lévő asztalok úgyis eláztak és továbbra is szemerkélt az eső, így nem tartottam valószínűnek, hogy lesz még dedikálás. Azzal vigasztaltam magam, mikor kissé megázva hazafelé baktattam, hogy majd legközelebb dedikáltatom és akkorra már véleményt is tudok mondani a könyvről.

A Könyvhét így jó is volt, hiszen két szép könyvet zsákmányoltam, meg nem is, mivel az eső elmosta a kedvem és egy aláírás lehetőségét.

Mégis azt mondom, hogy bár nem az én műfajom ez a hatalmas tömeg (Jobban szeretek megfontoltan könyvesboltban vagy interneten vásárolni, mint lökdösődő alakok között.) és kissé csalódottan távoztam, élmény volt elmenni. Bíztatok mindenkit, hogy ha van rá lehetősége, ne hagyja ki. Talán jövőre is megyek és talán akkor jobb lesz.

Csipetnyi hiúság:

Betűs körmök

Már régóta ki szerettem volna próbálni egy új körömdizájnt, csak mindig valami közbejött. Hol nem volt kedvem, hol nem volt időm, hol nem volt kellékem hozzá. Könyvhétre viszont sikerült összeszednem magam és végre betűk kerültek a körmeimre, ahogy az a mellékelt képen is látszik.

Hogy is készült? Nagyon egyszerűen:

Nem kell hozzá más, csak egy világos színű  és egy átlátszó körömlakk, néhány újságcetli, illetve egy kupica alkohol.

Utóbbi lehet bármi, ami színtelen, én pálinkát használtam, de a vodka vagy a tequila is tökéletesen megfelel a célra.

Elkészítés sem bonyolult, csak le kell festeni a körmöket a világos körömlakkal, megvárni míg teljesen megszárad, majd szerezni egy újságot és kis cetliket (2-3 centis) vágni belőle. 

Ezután jöhet a bűvészkedés az alkohollal. Én kupicába töltöttem kicsit, úgy könnyebb használni. Egyesével bele kell mártani a körmöket, hogy elborítsa őket az alkohol, majd az újságcetliket erősen rászorítani. Pár pillanat múlva lehúzva a papírt a körömről, a lakkon maradnak a betűk lenyomatai. Minél erősebben szorítjuk, annál jobban látszanak és vigyázni kell, hogy az újság ne mozduljon el közben. 

Miután az összes körömmel megismételtük a manővert és sikeresen összetintáztuk az ujjbegyeinket is (Nem kell félni, egy kis szappan leviszi.) nincs más hátra, mint egy réteg átlátszó körömlakk és már kész is.

A minta előnye, hogy gyorsan megvan és rövid, illetve hosszú körmökön is mutatós, az alapszínt pedig lehet variálni, ahogy épp kedvünk tartja. 

Én elégedett vagyok vele, bár kicsit talán halványak lettek a betűk. Akinek van kedve hozzá, próbálja ki. :)

Wolfsbane - A keresők

Andrea Cremer farkasos könyvtrilógiájának második kötete. Az első részről, Az őrzők már írtam korábban, azzal érdemes elkezdeni az olvasást.

A borító ezúttal is mutatós lett, vastagságra pedig csak kicsit marad el az előző résztől. A borzalmasan nyálas alcím pedig itt is felütötte a fejét. Ezúttal azonban jobban passzolt a cselekményhez, sajnos...

Egmont Kiadó munkája és most egy kis szemrehányással kell kezdenem. Akadt benne elgépelés és hiányzó vagy elkóborolt gondolatjel is, ami bár hiba - mivel megtöri az olvasás gördülékenységét - nem tettem volna szóvá. Csakhogy a szereplők felcserélésén nem tudok könnyedén túllépni. Figyelmetlenségből egy mondat erejéig sikerült feltámasztaniuk az egyik mellékszereplőt. Mivel több könyvet olvastam már a kiadótól, joggal mondhatom, nem ehhez szoktam tőlük és remélem, egyedi esetről van szó.

A fejezeteket elválasztó oldalak még mindig tetszenek a holdciklusokkal és a Dante idézetek is passzoltak.

Ennyit a külsőségekről, jöhet a boncolgatás, de előbb fülszöveg:

"Calla Tor esküdt ellenségei, a keresők fogságában tér magához, és biztos abban, hogy a napjai meg vannak számlálva. Ám a keresők ajánlatot tesznek: szabadon engedik, ha segít nekik legyőzni korábbi urait, a vigyázókat, ráadásul így megmenthetné a falkáját és egykori vőlegényét, Rent is.
De nem túl nagy ár ez a szabadságért? És Shay minden körülmények között mellette áll-e majd a küzdelemben? Callának döntenie kell a sorsáról, arról, hogy melyik oldalon száll harcba.
Vajon hány próbatételt élhet túl az igaz szerelem?"

Nyálas, mi? Förtelmesen, de az első kötet fülszövege is hasonló volt, így nem riasztott vissza.

Mikor elkezdtem olvasni, gyorsan felvillantak az előzmények agyamban (meglehetősen jó az olvasási memóriám) és éreztem, hiányoztak a farkasok. Így kényelmesen belesüppedtem a "de jó megint farkasokról olvasni" érzésbe és lapoztam és lapoztam és lapoztam, aztán túljutottam a könyv negyedén és párbeszédbe kezdtem vele.

Szokásom beszélgetni a könyvekkel, általában vagy gügyögök nekik, mint egy pihés kiskacsának gyönyörűségemben, vagy fennhangon veszekszem és elküldöm melegebb éghajlatra. Itt sajnos az utóbbi volt érvényben.

Első megszólalásom a következő volt: "Sok a duma!" Tényleg bosszantósan sok benne a felesleges párbeszéd. A könyv első felén (komolyan a 200. oldalig!) nem történik semmi, leszámítva az értelmetlen szájkaratét. A keresők egymást cukkolják, mindenbe belekotyognak egy kétéves kisgyerek közlési kényszerével. Fárasztottak. No, de amikor a könyv felén túl beindulnak az események és épp az életükért kellene rohanniuk, ám ők továbbra is csak állnak és cseverésznek, besokalltam. 

Szóval a könyv első fele lassú, szörnyen lassú és nem sok új dologra derül fény, leszámítva persze a "nagy csavart" amit a gondolkodásra képes olvasó már az első néhány oldalon kiderít, hacsak nem szívja le az agyát teljesen a szereplők süketelése.

Apropó szereplők, Calla kikészített. Nem tudom, hogyan, de mintha kicserélték volna az előző részhez képest. Ott határozott volt, bátor és erős, itt meg hisztis, nyafka és mindezek tetejébe generál magának egy szerelmi háromszöget. Komolyan, magának találta ki az egészet, mert hirtelen a fejébe vette, hogy ő mégis szereti Rent. Akkor mi volt ez a cirkusz az előző kötetben? Mert ott végig szabadulni akart a fiútól és oda meg vissza volt Shay-ért. No, persze most is oda meg vissza van érte, ezért is nyalják és falják egymást a leglehetetlenebb helyzetekben...

Shay amúgy szintén hisztis és persze féltékeny, de ebben a szerelmi huzavonában egyértelműen Calla a hunyó.

Aztán persze ott van Ren, aki nekem még mindig a legszimpatikusabb karakter. Szegény srác biztos folyamatosan csuklott, Calla annyit nyafogott utána gondolatban. Félek, a harmadik részben ő is ki fog esni kegyeimből, legalábbis az írónő erősen próbálkozik.

Mint mondtam, a keresők idegesítettek a folytonos szómenésükkel, Ethant mégis sikerült cseppet megkedvelnem, egészen addig, míg a "szerelem áldozatává" nem vált. Nem tudom, mit szívott az írónő, hogy ennyi kusza és giccsesen romantikus szálat tudott belesűríteni alig 400 oldalba, de remélem gyorsan leszokik a szerről. Heves röhögőgörcsöt kaptam ugyanis Ethan csata közepén fellobbanó szerelmétől "Na, ne!" felkiáltásokkal megtűzdelve.

Ha már csatajelenetek, illene szólnom pár szót a könyv második feléről.

A 200. oldal után ugyanis beindulnak az események. Drámai történetnek lehetünk tanúi és úgy hullanak a szereplők, mint a legyek. Épp ezért gondoltam, végre megtörtént az áttörés, innentől már jobb lesz. Sajnos, nem volt igazam. 

Normális ember egy közeli ismerősét is megsiratja, vagy legalábbis gyászolja, míg egy családtagja elvesztését heves érzelmekkel fogadja, itt viszont a szereplők egy fakír érzéketlenségével vesznek tudomást mindenről. Ez pedig cseppet sem normális, még akkor sem ha ők a világ legkeményebb harcosai.

Mert ők harcosok, harcolnak is, hol egész jól leírt csatajelenetekben, hol primitív tömegbunyóban. És itt jön a képbe, a negatív oldal, vagyis Emile és az ő "zseniális" gonoszsága. Mikor tanulják már meg ezek a bugyuta rossz fiúk, hogy az ellenséget nem hagyjuk futni, akkor sem, ha az egónk mérete egy tömbházéval vetekszik?

A könyv második felén tehát egy izgalmasnak szánt, de heves szemforgatást kiváltó harcsorozat szerepel, aminek lezárása kiverte volna nálam a biztosítékot, ha még mindig komolyan vettem volna a könyvet. A végére azonban már csak vihogtam kínomban. 

Az utolsó fejezetet pedig mézesmadzagnak szánták a következő részhez, ám én inkább megborzongtam tőle. Muszáj még Rent is belerágatni Calla hülyeségeibe? 

Tudom, meglehetősen negatívan írtam erről a könyvről, de nem annyira borzalmas. A hatalmas hibái ellenére is lekötött és kíváncsi vagyok a harmadik részre.

Akinek tetszett az első kötet, azt javaslom, tegyen egy próbát ezzel is, csak ne legyenek túl magas elvárásai. 

Mozgóképek IX.

Június eleje van, ami azt jelenti, hogy:

- vizsgaidőszak (Pfúj! Ezek az államvizsgatételek valami förtelmesek.)

- nyár (Legalábbis a naptár szerint, időjárás alapján inkább ősznek mondanám.)

- elolvasandó regények szaporodása a polcomon

- és újabb filmes rovat

Ebben a hónapban sem volt túl sok időm képernyőt bámulni, így csak 4 filmet hoztam, csupa-csupa akciófilmet meg egy kakukktojást. Lássuk!

Vasember 3

"A pimasz, ámbár zseniális milliomos szuperhős Tony Stark, vagyis Vasember olyan ellenséggel találja magát szemközt, aki nem ismeri a lehetetlent. Stark szerencsére úgy dönt, felveszi a kesztyűt és titokzatos ellensége nyomába ered, a küzdelem azonban minden tekintetben próbára teszi.Vasembernek nincs más választása, meg kell óvnia a számára legfontosabbakat, és a túlélés (valamint a világ épsége) felszerelésén, találékonyságán és ösztönein múlik. A küzdelem során talán végre megtalálja a választ is az őt oly régóta kísértő kérdésre: vajon a páncél teszi az embert, vagy az ember teszi a páncélt?!"

 Csalódás volt. Sokkal viccesebbre és izgalmasabbra számítottam a nagy felhajtás miatt. Ehelyett azonban kaptam egy nem különösebben érdekfeszítő sztorit, csipetnyi milliárdos egót és olyan végkifejletet, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak vagy szitkozódjak. Utóbbi csúnya szokás, a könnyeimet meg nem adom könnyedén, így maradtam a duzzogásnál. 

Muszáj volt női terminátort csinálni az amúgy is bosszantó főhősnőből? És Tony mikor lett ilyen nyafka? Eddig alkoholba fojtotta bánatát, ami passzolt a hatalmas arcához, most meg depizik a sarokban...

Oké, túlzásba estem, elismerem, de ez akkor is csalódás volt.

Csak elvetemült rajongóknak ajánlom, ők talán élvezni fogják.

A csodálatos pókember

"Peter Parker gyerekkorában veszítette el a szüleit, a nagyszülei nevelték fel. A magányos tini szeretné megtalálni önmagát, és szeretné elnyerni Gwen barátságát. Amikor Peter megtalálja apja régi aktatáskáját, különös titokra bukkan benne. Nyomozni kezd, és a szálak apja egykori üzlettársához vezetnek. A tudós különleges gyíkkivonattal kezeli magát, ám szörnyszülötté válik. Peter nem tehet mást, használni kezdi különleges képességeit, hogy Pókemberként legyőzze. Steve Ditko és Stan Lee képregénye nyomán."

Pókember a kedvenc szuperhősöm. Óvodában egyszer Pókembernek öltöztem. Minden normális lány királykisasszony szeretett volna lenni, én meg egy emberi nyolclábú. 

Persze a rajongásom oka a rajzfilm, amit vagy hatszor néztem végig, így bár az első mozifilmváltozat nem teljesen nyerte el a tetszésemet, különösebb problémám sem volt vele. A második és harmadik részt viszont már nehezen nyeltem le. Épp ezért tartottam az új filmváltozattól. Nem akartam tovább rombolni a bennem élő rajongó lelkivilágát. Csakhogy annyian dicsérték és a Vasember trauma után szükségem volt pozitív hőslöketre, így mégis megnéztem.

Milyen jól tettem! Ez a feldolgozás messze jobb, mint az előző. Jobban ragaszkodtak az eredeti figurához (lásd pókháló) és Andrew Garfield is jobban hozta Peter Parker személyiségét. Persze így sem tökéletes, hiányzott Pókember szarkazmusa, mert ő igazán nagy arc és olyan beszólásai vannak, hogy az ember hátast dob tőle. Ettől függetlenül meleg szívvel ajánlom minden pókrajongónak.

Rurouni Kenshin

"A Boshin-háborúban, illetőleg a Toba-Fushimi csatában rettegett gyilkosként elhíresült Hitokiri Battousai a Meiji éra beköszöntétől kezdve mások megsegítését tűzi ki céljául, mégpedig úgy, hogy nem öl. Rurouni Kenshin néven bolyong, amikor 10 évvel a harcok lezárulta után találkozik egy lánnyal, Kaoru-val, akinek muszáj segítenie, mert a környéken ólálkodik egy Hitokiri Battousai, valamint egy minden gátlástól mentes ópiumgyáros is."

 Tovább bővítve a jó ügyért harcoló férfiak táborát, itt van Kensin, Takeru Sato által életre keltve, és egy nagyszerű filmadaptáció.

Kicsit tartottam tőle mert az élőszereplős filmek általában sántítanak itt-ott. Nem lehet hús-vér emberekkel megcsinálni sok olyan dolgot, amit rajzolt figurákkal igen. A Kensin manga pedig ez a kategória.

A készítők előtt azonban most fejet hajtok. Csupa érthető dolgon változtattak, ami nem szúrt szemet. A főbb mozzanatokat pedig látványos harcjelenetekkel tűzdelték tele gyönyörű zenei aláfestéssel. 

A legnagyobb erőssége szerintem mégsem a forgatókönyv vagy a látványvilág, hanem a színészek. 

Takeru Sato mint Himura Kensin

Csak rá kell nézni Takerura, tökéletes. No, nem csak a szép arcára, a ruhájára és a hajára gondolok. (És még egyesek azt mondják, a japán fiúk nem helyesek. Hát, én csak olvadoztam a gyönyörűségtől.) Nagyon jól adja a bohókás vándor és a hidegvérű gyilkos kettősségét. Bár az én ízlésemnek lehetett volna több a vándorból. Túlságosan szomorúnak találtam a mangához képest és ez rányomta a bélyegét az egész filmre. Persze biztos ez volt a cél, inkább a drámára gyúrtak, mint a poénokra. A harcjelenetek koreográfiája pedig, mint már mondtam, igazán jól sikerült. Tényleg el lehet hinni, hogy egy legendás szamuráj ugrál a képernyőn, nem csak egy srác katanával. (Kensin esetében szakabatóval, de ez most igazán részletkérdés.)

Kensin, Jahiko, Kaoru

Mielőtt azonban úgy tűnne, lányos rajongásom csak Takeru szép szeméért van, meg kell jegyeznem, a többi szereplő is ennyire el lett találva. 

Szanoszuke és Jahiko is mintha a mangából lépett volna ki, a negatív hősök pedig kellően borzongatóra sikerültek. Egyedül Kaoruval voltak problémáim, ő sokkal erősebb jellem, mint amilyennek itt mutatták.

Gondolom, a rajongói dicshimnuszból mindenki észlelte, bár nem tökéletes, nagyon jónak találom és csak ajánlani tudom. Aki olvasta a mangát vagy látta az animét, nem hiszem, hogy csalódna. Aki pedig még nem ismeri Kensint, kezdheti akár ezzel a filmmel is.

Nem csak a főszereplő bűvölt el, hanem ez a dal is. Beleszerettem.

Egy különc srác feljegyzései

"A Stephen Chbosky hatalmas sikerű regénye nyomán készült Egy különc srác feljegyzései főszereplője az elsős gimnazista Charlie (Logan Lerman), aki mindig a partvonalról szemléli az eseményeket - egészen addig, amíg szárnya alá nem veszi két belevaló felsőbb éves. A szép és szabad szellemű Sam (Emma Watson) és vakmerő mostohabátyja, Patrick (Ezra Miller) révén Charlie új barátokat szerez, megismeri az első szerelmet, az ébredező szexualitást, féktelen bulikra és a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítéseire jár, és közben a tökéletes dalt is keresi."

A kakukktojás a sok akciófilm között.

Ha már elmondtam, hogy Pókember és Kensin rajongó vagyok, közlöm, a kedvenc színésznőm Emma Watson. Ez után cseppet sem meglepő, hogy megnéztem Egy különc srác feljegyzéseit.

Nem voltak elvárásaim (tényleg Emma miatt néztem meg), így pozitívan csalódtam. 

Könyvadaptáció, ám a könyvet még nem olvastam. A sztori ismerős, hiszen már sokszor feldolgozták az iskolai beilleszkedés problémáit, ez mégis kicsit más mint a többi. Kicsit kiszámíthatatlanabb, kicsit furább, kicsit különc. Hol nagyon vicces, hol szomorú megtartva az egyensúlyt. Én nagyon jól szórakoztam rajta, no meg Patrick őrült karakterén. 

Ajánlom azoknak, akik nehezen illeszkednek be, akiknek gondot okoz a barátkozás, hátha felbátorodnak tőle.

Ennyi volt a múlthavi filmes csokor, jöhet az értékelés a megszokott tízes pontozás szerint:

Rurouni Kenshin                          ->    10

Egy különc srác feljegyzései         ->     9

A csodálatos pókember               ->     8

Vasember 3                                 ->     6

Még egy kis Kensin a végére, mert szeretem és kész.

A mennyország fogságában

Zafón rajongója vagyok, ami garantálja lelkesedésemet könyvei iránt és talán cseppet elfogulttá is tesz. Mégis úgy hiszem, joggal tartom jónak műveit, mivel még nem okoztak csalódást. (A rajongók már csak megérzik, ha nem azt kapják, amit várnak.)

Szóval nagy lelkesedéssel vágtam neki az Elfeledett Könyvek Temetője regényciklus harmadik részének. A borítóra ezúttal sem lehet panasz, illik a cselekményhez és a hangulathoz, ráadásul passzol az előző két kötet borítójához is.

Terjedelemmel viszont már akadtak gondjaim. Az eddigiekhez képest ugyanis meglehetősen kurta lett, nem éri el a 400 oldalt, ráadásul az utolsó 40 oldal nem is a cselekmény része, hanem könyvajánló. 

Fülszöveg:

"Zafón első világsikerű regényének, A szél árnyékának két főhőse, Daniel és Fermín, néhány hónap elteltével újabb kalandokra indul Barcelona utcáin, egy rejtélyes idegen nyomát követve. De az út valójában a múltba vezet. Milyen titkokat rejteget Fermín élete? Mindent tud-e Daniel a családja történetéről? Nem lenne-e jobb, ha bizonyos dolgok örökre rejtve maradnának? Úgy látszik, eljött az idő, hogy megtudjuk az igazságot, és a keserű emlékek felidézése közben fény derül az Angyali játszma című rejtélyes kézirat keletkezésének körülményeire is. "

Ez a rész összeköti A szél árnyékát és az Angyali játszmát, amik eddig is érintőleges kapcsolatban álltak. Bár a könyvek külön-külön is élvezhetők és kerek egészt alkotnak, illetve Zafón megjegyzése szerint, bármilyen sorrendben olvashatók, úgy érzem A mennyország fogságában igazi megértéséhez legalább az egyik korábbi regényt jó elolvasni. 

Ebben a kötetben A szél árnyéka szereplői vannak ismét reflektorfényben, mivel időrendben is az ottani eseményeket követi. Csakhogy közben fel-fel bukkan egy-egy múltbéli kísértet is angyali játszmát folytatva.

Zafón stílusa még mindig lenyűgöző. Egyszerre művészien kifejező, humoros és borongós. 

"Éreztem, amint a szorongás szétárad a bensőmben, mint ecetcsepp a tiszta vízben."

A nézőpont főleg Daniel szemszögéből íródott, ám a visszaemlékezések már E/3-ban kaptak helyet a történet közepén. Kedveltem Danielt és igazán sokat fejlődött, mondhatni felnőtt, mégsem ő a kedvencem.

Fermín humoros csibész, mint mindig, ám ez a kötet igazából az ő története, így most egy egész más oldalról mutatkozik be. A múltja meglehetősen sötét, tele fájdalommal és a sors kusza szálaival. Mindezek ellenére talán ő a legpozitívabb szereplő, akivel valaha találkoztam. Képes meglátni a fényt még egy börtön mocskos padlójának repedésében is. 

Ízelítő a humorából:

"– Aki igazán a régi idők embere, az a maga édesapja, Daniel. Mert ha már így egymás közt vagyunk, és zárt ajtók mögött marad, bizony mondom, hogy nem ártana neki, ha hébe-hóba megzizzenne egy kicsit. Amióta egy seprűnyelet se tudunk eladni, csak gubbaszt hátul az irodában, és az egyiptomi halotti tekercseket bújja.
– A könyvelésünket – javítottam ki."

A szereplőkre tehát nem lehet panaszom, főleg hogy bár nem szerepel sokat, David is feltűnik a színen és ő az én nagy kedvencem. Imádom a sötét szarkazmusát akár vág az esze, mint a borotvapenge, akár az ördöggel diskurál. 

"– Magának nem áll jól a gúny, Fermín. Ellentmondásban áll a kedves természetével. 
– Menjen a pokolba! 
– Már ott vagyok. Cigarettát? 
– Nem dohányzom.
– Állítólag hamarabb meg lehet tőle halni.
– Akkor gyerünk, ide vele!"

Nagyon jó volt újra látni a megszeretett szereplőket, még ha csak beszéltek róla, mint Juliánról. 

Szóval ez a rész az összekötő kapocs és Fermín története, mégis több egy picit. A szálak ugyanis ismét összekuszálódnak, Danielre új nyomozás vár és rengeteg titok lappang még a háttérben, így amolyan finálé előtti bemelegítésnek érzem.

A könyv Carax egyik regényének részletével nyit, ami már sugallja is a kötet befejezését. A befejezést, ami nem is befejezés, mivel bár lezárja a múltat, legalábbis Fermín múltját, a jövőre vonatkozóan új kalandokat ígér. Mikor befejeztem a könyvet, amit végig nagyon élveztem, hiszen izgalmas volt és humoros, kedvem lett volna Zafón urat elküldeni melegebb éghajlatra, úgy kiáltottam a folytatásért. Aztán összeszedtem magam és nevetni kezdtem, hogy na ezért vagyok én a rajongója, függővé tesz.

Sok helyen olvastam, hogy Zafón "prostituálódott" és csak a pénz miatt ír, ezért lett ez a kötet, ám én ezzel nem értek egyet. Ez a könyv valóban mézesmadzag, amit előre közöl is a Carax idézettel. Tudja ő jól, mit miért szövöget, biztosra veszem, hogy a regényciklus utolsó része ütős lesz. Addig is örülök, hogy van még mit olvasnom tőle.

Összességében tehát nem okozott csalódást, izgalmas és rejtélyes volt, ahogy megszokhattam és egy kicsivel több humor került bele, amitől a borongós hangulat nem uralkodott el. 

Csak ajánlani tudom, elsősorban azoknak, akik már olvasták A szél árnyékát vagy az Angyali játszmát, ha mindkettőt, akkor főleg. Akik pedig még nem ismerik Zafón könyveit, elkezdhetik akár ezzel a könyvvel is. (Bár kezdeni szerintem A szél árnyékával a legérdemesebb.)

Néhány kedvenc idézet a végére, mert ismét nagyszerű gondolatok lapultak a sorok között:

"– Én elvileg ateista vagyok – mondta a beteg. – Bár igazából nagy a hitem.
– Sokak vannak így vele."

"… aki túlzottan ragaszkodik nyájakhoz, az igazából birka." 

"A férfi olyan mint a muskátli. Akkor kel életre, amikor épp ki akarná dobni az ember." 

"A jövőt nem várni kell, hanem kiérdemelni." 

"Az a bolond, aki normálisnak hiszi magát, miközben azt hiszi, hogy a bolondok kevesebbek nála."

Kiegészítés:

Ahogy már említettem, a regényciklus összesen négy kötetet tartalmaz és Zafón jelenleg épp a negyedik, befejező részen dolgozik. Egyelőre még semmit sem lehet tudni róla, még a címét sem, (Nagyon szeretem amúgy a címeit is, annyira találóak és bírom ahogy játszik a regény a regényben elemmel.) vagyis nincs határidő. 

Türelmes ember vagyok és a jó munkához idő kell, szóval dolgozzon csak rajta, ameddig jónak látja, én kivárom. Addig gyönyörködöm a meglévő három könyvben a polcomon.

Egy kis extra a végére: érdemes megnézni az író honlapját, ahol a könyvekhez még egy kis muzsikát is mellékelt. Érdemes végigmazsolázni, nekem tetszettek, bár én alapjáraton szeretem a zongoradallamokat.