A Björnstad sorozat első kötetének elolvasása után elhatároztam, hogy fogok még mást is olvasni a szerzőtől. Fredrik Backman ugyanis meglehetősen termékeny író és kifejezetten népszerű. Erről a könyvéről is sok jót hallottam.
Nagyon rövid könyvecske, mindössze 88 oldal, ráadásul nagyobb méretűek benne a betűk és a sortávolságok, illetve egy-egy oldal picike illusztrációt is tartalmaz.
A borító kifejező, passzol a történethez és kemény kötést is kapott.
Fülszöveg:
"Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.
Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre."
A kötet előszavában a szerző megjegyzi, hogy ezt a történetet saját magának írta. A gondolatait szerette volna összegezni erről a nehéz témáról, és olyan formába önteni, hogy a gyerekei is megértésék. Aztán egy történet lett belőle, amit végül a nagyközönség számára is elérhetővé tett.
Az ötlet és a mögötte lévő gondolat szép és dicséretes. Az idős kori demencia illetve az Alzheimer-kór kifejezetten nehéz helyzetbe hoz egy családot, amit még felnőttként sem könnyű megérteni, elfogadni. Ráadásul viszonylag kevés szó esik erről a témáról, pedig sajnos nagyon sok embert érint. A könyv tehát egy kifejezetten hasznos alkotás.
Szóval teljesen megértem, miért fontos ez a kötet, és azt is, miért szeretik olyan sokan, de nekem sajnos kevés volt. Talán a magas elvárásaim miatt - amelyeket a nagyon sok pozitív értékelés táplált-, talán mert inkább a fiatalabb korosztálynak íródott, vagy talán mert a könyv fókuszát én a családi kapcsolatok alapján éreztem, és nem ez volt az, amit vártam ettől a kötettől. A lényeg, hogy egyáltalán nem ájultam el tőle.
Kedves, aranyos, Backman stílusa kellemes, a karakterek szerethetőek és az illusztrációk is cukik, bár ezek is a kisebbeknek készültek. Számomra azonban kevés volt. Egy pillanatnyi állapotot mutatott meg ebből a szomorú folyamatból, majd hozzácsapta a végét egy kifejezetten kurta lezárással. Nem akarom bántani a történetet, mert ahogy korábban is írtam, dicsérestes, hogy valaki foglalkozik vele, de ennél mélyebb és részletesebb foglalkozás kellene. Legalábbis a felnőtt olvasók számára.
Nem bántam meg, hogy elolvastam és továbbra is szeretnék még olvasni a szerzőtől, de ez most nálam nem talált be igazán.
Ettől függetlenül bátran ajánlom azoknak, akik picikét belepillantanának ebbe a témába, ám nem szeretnének a dolgok mélyére érni, mert erre bizony ideális alkotás. Fiatalabb korosztály előnyben. Aki viszont a téma mélységei iránt érdeklődik, annak inkább ajánlanék egy filmet (The Father), mert az remekül érzékelteti a helyzet reményvesztettségét.
Egy kedves idézet a könyvből:
"Azért valami jó is van abban, hogy beteg az agyad, nagyapó, mert megtartasz majd minden titkot. Ez pedig jó tulajdonság egy nagyapánál."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése