A vakító kés

Nagyon sokáig halogattam kézbe venni ezt a könyvet. Mivel az első részt (A fekete prizma) három éve olvastam, úgy gondoltam, nem ártana újra átlapoznom, mielőtt belekezdek a folytatásba. Csakhogy időm nem nagyon volt megismételni egy 800 oldalas kötetet, mikor olvasásra váró friss könyvek néznek rám csúnyán a polcról, így úgy döntöttem, bízom a memóriámban. Szerencsére nem volt alaptalan ez a bizalom.

A borító nagyon mutatós és ahogy az írótól már megszokhattam, ez sem lett sokkal rövidebb, mint a Shakespeare összes. Igaz, a 840 oldalból az utolsó húsz kiegészítés, szószedet, háttér információk és köszönetnyilvánítás. Ettől még ez bizony egy féltégla... alig bírtam belegyűrni a táskámba...

Fülszöveg:

"Gavin Guile haldoklik. Azt hitte, még van öt éve, hogy megvalósítsa kitűzött céljait, de már elveszítette az uralmát az egyik színe fölött. Felélednek az ősi istenek, a mágia elszabadul a világban, a vadság és a téboly Gavin hatalmas háborús ellenfelét erősíti és segíti. Gavinnek ötvenezer menekültről kell gondoskodnia, miközben a háta mögött összeesküvést szőnek ellene; fattyú kamaszfiára még nem számíthat; elhagyott jegyese sötét titkokat őriz. A Prizma halála pusztulást hozna a Hét Szatrapiára és káoszba taszítaná a világot. A megoldás a másik Prizma lehet, akit Gavin tizenhat éve a kék börtönbe zárt."

Brent Weeks szimpatikus író. Kedvelem a stílusát, a remek fantáziáját és a humorát is. Azonban ez a kötet rámutatott a gyenge pontjaira is. Úgyhogy, bár boldogan vetettem bele magam a színmágusok világába és kíváncsian figyeltem az eseményeket, néhányszor bizony elhúztam a számat. Mielőtt azonban rátérnék, mi csiklandozta a retinámat, elmondom, mi az, ami tetszett, mondjuk stílusosan színek szerint.

Kék - vagyis a tudatosság. A világ, a karakterek, a cselekmény, minden szépen és tudatosan lett felépítve, amitől tökéletesen kerek lesz a történet. Még mindig nagyon kedvelem ezt a szó szerint színes világot.

Zöld - a kaland. Mindig történt valami, legyen egy aprócska csata, egy kis edzés vagy csak némi luxingyakorlat. Cseppet sem unatkoztam olvasás közben.

Sárga - a masszív főhősök. Habár a könyv rengeteg szereplőt felvonultat és az író nem sajnált nevet is adni nekik, az első kötetben megismert főszereplők lényegesen hangsúlyosak maradtak. Tetszett a fejlődésük, gondolok itt elsősorban Kipre, a változásuk, mint Gavin és a dolgaik alakulása, mint Karris.

Az alapszínek tehát rendben voltak és ismét megkaptam azt a Weeks-féle fantasy élményt, amire vágytam. Azonban a könyv nem csak három színből állt és itt vannak azok a csúnya vakfoltok elrejtve.

Vörös - túlzások. Én bírom a terjedelmes könyveket, sőt, kifejezetten szeretem, ha sokáig rágódhatok egy-egy köteten, de ezt most túlzásnak éreztem. Weeks néha átesett annak a bizonyos lónak a túloldalára. Túlrészletezte az egyébként magyarázatra nem szoruló dolgokat (vagy ha mégis kell magyarázat, arra ott van a hátsó szószedet) és olyan sok felesleges kanyart tett a cselekménybe, amiktől erőltetettnek éreztem ezeket a kitérőket.

Ultraibolya - megtévesztés. A felesleges körök egy része merő merengés volt, puszta ízlelgetése a világnak, így bár picit zavaró, azért bocsánatos. Azonban egy részük szándékos elterelés volt és nem a kedves fajtából. Néhol úgy éreztem, az író felültetett. Elhitette velem, hogy most lesz valami nagy fordulat, aztán kinevetett és otthagyott. Dazen akkora kihagyott lehetőség volt, hogy félre kellett tennem kicsit a könyvet, hogy megemésszem.

Narancs - nyilvánvalóság. Minden szándékos megtévesztés ellenére kiszámítható ez a könyv. Akadt benne jó néhány papírforma szerint alakuló dolog és nem csupán a főhősök szerelmi életére gondolok. Vagy kiismertem az írót vagy elveszve a részletekben már nem maradt energiája a csavarokra.

Gideon szeret a "féltégláim" mellett szunyókálni

Összességében tehát nem minden színtartományban nyűgözött le. Jó volt olvasni és még mindig van bennem kíváncsiság a folytatás iránt, de látok benne jó néhány hibát.

Elvakultság nélkül tehát kizárólag azoknak ajánlom, akik az első részt szerették. Őket biztosan érdekli, hogyan alakul a Prizma nem épp problémamentes élete, azonban, ha valakit az első könyv nem fogott meg igazán, valószínűleg ez sem fog. Terjengős olvasmányoktól frászt kapó személyek pedig jobban járnak, ha inkább elkerülik. Nem a semmitől lett féltégla méretű...

Kiegészítés:

Bár az előző bejegyzés végén összefoglaltam, mire lehet számítani folytatások terén, nem árt az ismétlés. A harmadik, kötet, A tört szem már elérhető magyarul, míg a negyedik rész, The Blood Mirror csak nemrég jelent meg eredeti nyelven. Valamikor biztosan folytatom ezt a sorozatot.