Down With The System

Ha valaki felteszi nekem a kérdést: Mi a kedvenc zenekarod? csípőből rávágom, hogy System of a Down. No, nem mintha csak metált hallgatnék, mégis tizenéves korom óta egyszerűbb ezt a választ adni, mint belemenni a szerteágazó zenei ízlésem ismertetésébe. Ez ugyanis a biztos pont, amit cirka 14 éves korom óta újra és újra, lelkesen és ugyanolyan szeretettel hallgatok. És bár nem ez az egyetlen banda, ami megragadt bennem kamaszkorom óta, olyan sok emlék kötődik hozzá (hol, mikor és kivel hallgattam), hogy még mindig nagyon különleges, otthonos és nosztalgikus érzéseket kelt bennem. Talán épp ezt jelenti a kedvenc jelző, vagy legalábbis valami ilyesmit.

Mivel egy ideje nem követem a friss megjelenéseket, és viszonylag ritkán olvasok memoárt, valószínűleg lemaradtam volna erről a könyvről, ha kedves férjem nem lep meg vele a születésnapomra. És mennyire örülök, hogy ő észrevette helyettem, és végre sikerült is elolvasnom. Tökéletes ajándék volt számomra.

A borítót nem kell magyarázni, egyszerű, érthető, teljesen oké. 348 oldalával pedig egy rendes terjedelmű kötet.

Fülszöveg:

„Mi voltunk a modern zenetörténelem legvalószínűtlenebb listavezetői. Örmény-amerikai zenekar. Vad és agresszív metálriffek, mindenféle konvencióra fittyet hányó, tempóváltogatós ritmusok és örmény népi dallamok elegyéből álló, gyakorlatilag beskatulyázhatatlan zene, az egésznek a tetejébe pedig én, amint hol hörgök, hol üvöltök, hol lágyan énekelek. Meg persze a szövegek, ahol avantgárd bolondságoktól habzó szájú társadalompolitikai kirohanásokig terjedt a skála, akár egyetlen soron belül is. Nem volt könnyű hallgatnivaló.”

Ennek ellenére a System zenéje világszerte hallgatók millióinak szívébe lopta be magát, mióta a kilencvenes évek közepén berobbantak a zenei életbe. Közel 40 millió eladott albummal, három Billboard-listát vezető lemezzel és hűséges rajongók hatalmas táborával a zenekar uralta az alt-rock és a metalszínteret, és újrafogalmazta, hogy a rocksztárok miről beszélhetnek és miről nem, mit tehetnek és mit nem, mit képviselhetnek és mit nem.

Serj története sokkal több, mint rock 'n' roll mese: egy bevándorló története és egy aktivista ébredése is benne van. A Down With The System nyomon követi a főhőst Bejrúttól Los Angelesig, Örményországtól Új-Zélandig, és feltárja, hogy mindeközben mit tanult a zenéről, a művészetről, az aktivizmusról és önmagáról.

Először is szeretném kiemelni a fordítót, Draveczki-Ury Ádámot, aki alapos munkát végzett. Szuper módon lábjegyzetelte a könyvet, érezhetően utánanézett a dolgoknak. Gyanítom, szintén rajongó.

A könyv fizikai megjelenése teljesen rendben van. Kellemes fogni, olvasni. A kötet végén pedig akad néhány fénykép, ami elsőre remek kis extrának tűnt, ám a könyv felénél elszállt a varázs. Mintha a szerző csak egy bizonyos időpontig válogatott volna a fényképei közül, és inkább magának, mint az olvasónak. Vagy kevesebb kellett volna belőle, vagy épp sokkal-sokkal több.

Ennyit az olvasói szempontokról, most térjünk át a rajongóira. (Ez most megint egy személyesebb hangvételű bejegyzés lesz.)

Mondhatom, hogy rajongó vagyok, de nem az elfogult vagy épp megszállott fajtából. Inkább csendesen, a saját örömömért rajongok. Ezért nem tudtam volna felsorolni a zenekar minden tagjának nevét. Azt sem feltétlenül tudom megmondani, melyik dal, melyik albumon szerepel. A dalszövegekből pedig csak pár sort vagyok képes idézni. Igen, érzem, hogy már csóválja is a fejét az erre tévedt nagybetűs rajongó a hiányos tudásom miatt. De nem hiszem, hogy ettől kevésbé szeretem ezt a zenét, mint a felsorolt tényanyag birtokában lévő másik hallgató. Egyszerűen én így működöm, és ez talán ennél a bandánál még jobb is. A lényeg, hogy bár minden egyes dalukat milliószor hallottam már, nem mondhatom, hogy sok háttértudással rendelkeztem a zenekart illetően. Ez pedig olvasás szempontjából a lehető legjobb dolog volt, mert csupa új információt kaptam. Rácsodálkozhattam néhány dologra, és a sok újdonság mellett még jól is szórakoztam. Úgyhogy mérsékelt tudású rajongóknak ez a könyv épp ideális.

A kötet nyitánya egyébként elég erős, jól belecsap a misszió közepébe. Ez speciel nem volt számomra újdonság, tudtam, hogy örmény banda, tudtam, mi fán termett az örmény népirtás, meg úgy általánosságban meglehetősen sokat tudok a népirtásokról. Az viszont, hogy ezzel indítunk, és ennyire részletesen, picit meglepett, ami pedig egy nagyon hatásos írói döntés volt.

"Stepan szenvedése persze most már bennem, a leszármazottjában él tovább, mint ahogy az összes rokonom és az örmény nép szenvedése is: ott lüktet az ereimben, feszíti a tüdőmet, dobol a szívverésemben. És ezen örökség letéteményeseként kötelességemnek – egyben pedig megtiszteltetésnek – érzem, hogy harcolhatok az enyéim elszenvedte népirtás elismertetéséért."

A könyv nem csupán egy memoár, egy zenekar történetének elmesélése, hanem egy újabb eszköz Serj Tankian számára, hogy szót emeljen az igazságtalanságok ellen. Ezt jó, ha az olvasó észben tartja. Nekem tetszett, átjött az üzenet.

Apropó zenekar, fontos azt is szem előtt tartani, hogy ez csupán egyetlen nézőpont. Ez csak egy ember nézőpontja a bandából, és nem mind a négyüké. Viszont sosem éreztem túlságosan elfogultnak. A szerző élt önkritikával, és érezhetően nem kívánta sem megbántani, sem rossz fényben feltüntetni társait. Nagyon szimpatikus hozzáállás.

Meg úgy egészében Serj egy nagyon szimpatikus figura. Egyszerre aktivista, hippi és kicsit kattant művész, de nagyon-nagyon szimpatikus. Tetszettek a gondolatai, a meglátásai, és hogy egyszerre próbált informálni (rengeteg politikai elmélkedés, történelmi gyorstalpaló van a kötetben), rajongókat kiszolgálni (például konkrét számok keletkezési körülményeivel), korképet adni a 2000-es évek eleji metál zenekarok felemelkedéséről, és ráadásnak  átadni egy humanista nézőpontot, miközben vicces anekdotákkal szórakoztatott. Egy katyvasz ez a könyv, ám a jó értelemben vett katyvasz. Mert bármennyire is szerteágazó, könnyen lehet követni, és az idővonalon csupán picike ugrások vannak.

Néha simán a képembe vágták, hogy ha nem tetszenek az itteni dolgok, akkor menjek haza. „Remek, hová? – kérdeztem ilyenkor magamban, némi kiegészítéssel. – Ezzel az erővel te is elhúzhatsz a picsába, hacsak nem vagy őslakos amerikai…”

A szerző stílusa nekem vitte a hátán ezt a könyvet. És mint már írtam korábban, kevés előzetes tudásom volt a zenekar dolgairól. Egy dolog azonban rettentően foglalkoztatott: Miért nincs évek óta új album? Miért hagyták abba gyakorlatilag a csúcson? Mi a fene történt velük? Talán ezek a kérdések foglalkoztatják a legjobban a rajongókat, és ezáltal a könyv olvasóit. Ezzel pedig a szerző is tisztában van, így fokozatosan és lassan építi fel a válaszokat, hogy a végére mindenki megkapja azt, amit keres. Úgyhogy, ha valaki ezen kérdések miatt venné kézbe a könyvet, hajrá, vannak itt válaszok, csak előtte sok-sok más téma fog előkerülni.

Van itt minden, mint egy fesztiválon. Családi és egyéni múlt, politikai nézőpontok, útkeresés, zenei fejlődés, a zeneipar működése, kapcsolatok alakulása, a turnézás kevésbé napos oldala, milyen bevándorlónak lenni, spriritualizmus, globális problémák és itt-ott felbukkanó más híres zenészek. Rengeteg téma, rengeteg apró történet, és bár csapongónak tűnik, a végére összeáll a kép. A fejezetek egyébként is jól tagolják a szerző gondolatait.

Úgyhogy senki se számítson arra, ez a könyv csak a zenéről fog szólni. Serj esetében nincs olyan, hogy "csak", mindig van még valami más is. Viszont, aki Systemet hallgat már megszokhatta azt a kaotikus harmóniát, amit megteremtettek, és ami egyedivé teszi őket. 

"Egyetlen dal vagy album sem lehet objektív értelemben jobb a másiknál, hiszen mindenki másképp reagál a különféle muzsikákra. Épp ez a lényeg. Zenéket osztályozni olyan, mintha érzelmeket osztályoznál."

Számomra pozitív élmény volt ez a könyv. Megkaptam a választ a rajongói kérdésekre, közben pedig rengeteg információt is adott a zenekarról, miközben kicsit meg is ismerhettem őket, vagy legalábbis az énekest. Cseppet sem éreztem soknak a politikai témákat, mert mindig akadt néhány vicces anekdota is, így egyszerre volt komoly és könnyed olvasmány. Valahogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt. Természetesen meghozta a kedvemet az albumok ismételt végighallgatásához, sőt, Serj szóló munkáihoz is, amelyeket bevallom, csak felületesen ismertem eddig.

Nekem tehát tetszett ez a könyv. Bátran ajánlom a hozzám hasonló visszafogott rajongóknak, mert tényleg sok érdekes dolgokat tudtam meg. Azok a rajongók pedig, akik mindent is tudnak már az albumokról és a zenekarról, nos, rajongók, tehát nincs szükségük ajánlásra, biztosan kézbe veszik ezt a könyvet. És jól teszik, mert garantáltan találnak majd benne ők is valami újat, érdekeset vagy épp szórakoztatót. Aki pedig valamilyen furcsa okból nem hallott volna még a világ egyik legsikeresebb metál zenekaráról, hát sürgősen pótolja, ha a metál nem a zsenáre, ezzel a kötettel.

Zárszónak pedig nagyon remélem, hogy Serj háta rendbe jön, és nem lesz szükség egy újabb véres összetűzésre, hogy ismét alkossanak valamit. Mert igen, rajongó vagyok, nem tehetek mást, reménykedem. Remélem, hogy zenélnek még együtt, és talán adnak pár koncertet Európában is, mert tinikorom óta erre vágyom. (Lett is volna lehetőségem rá, már megvolt a jegyem, csak aztán jött a covid...)