2016. január 13., szerda

Penny Dreadful

Nagyon régen írtam sorozatról. Ennek két oka van: az első, hogy csupán 3 sorozatot nézek (Trónok harca, Outlander, Vikings), amelyekről már írtam korábban néhány sort, a második pedig, hogy bár bele-belekóstoltam pár másikba, egyik sem fogott meg annyira, hogy lelkes nézővé váljak és késztetést érezzek örömöm megosztására.
Most azonban, hogy már a második évadját is elfogyasztottam a bejegyzésnek címet adó alkotásnak, úgy érzem, kellene néhány sort írnom róla, hátha más is kedvet kap egy kosztümös horror sorozathoz.
Hazánkban Londoni rémtörténetek címszó alatt fut és ez kifejezetten találó, hiszen Londonban játszódik és valóban a klasszikusnak számító rémtörténetekből építkezik. Az eredeti cím egyébként a 19. századi olcsó ponyvamesék nevét takarja.
Port.hu-n az ismertető meglehetősen kurta és semmitmondó, ám ez nem is baj, hiszen egyrészt mindenki ismeri a szereplőket, másrészt úgysem úgy látja viszont őket, ahogy gondolná:
"Hogy felkutassák és legyőzzék a viktoriánus London összes természetfeletti lényét, a felfedező Sir Malcolm Murray (Timothy Dalton), az amerikai pisztolyhős, Ethan Chandler (Josh Hartnett) és még néhány társuk szövetkeznek."
Ez a pár sor senkit se tévesszen meg, nem egy szokványos természetfeletti csihi-puhi történetről vagy nyomozósdiról van szó. Ez egy horror köntösébe bújtatott dráma.
Kifejezetten hangulatos és merész alkotás. A képi világa gyönyörű. A díszlet, a ruhák, a színek mind hozzák a megfelelő korhangulatot, míg a naturalistán véres képsorok megalapozzák a rémmeséket.
Elég erőteljesen korhatáros és most nem csak a szokványos "itt egy vámpír, ott egy vérfarkas, amott meg egy cafatosan véres hulla" értelemben, hanem a tabudöntögető mellékszálak tekintetében is. Van tehát benne bőven erőszak és sötétség a mezei gyilkosságtól a pajzánság bugyrain át a lelki szennyfoltokig. Nekem nagyon tetszett ez a fajta horror, mert izgalmassá és fordulatossá tette az epizódokat, de nem esett túlzásba, sem a vért, sem a szereplők rohamos fogyatkozását illetően. Mégis inkább komor hangulatú drámának mondanám, mint vérpermetes alkotásnak.
Vanessa Ives
A történet fő hangsúlya a karaktereken és azok sötét titkain nyugszik. Nem mondanám őket hétköznapi embereknek, hiszen korán sem szokványosak, mégis a problémáik nagyon is egyszerűek. Esendő lelkek ők, akiket megkísértett a tudásvágy, a hatalom, a kíváncsiság és minden egyéb, amit Lucifer csábosan elsuttoghat az ember fülébe. Csakhogy nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, nem csupán a szereplőknek, hanem a nézők számára is, hogy mindennek ára van, nem is kicsi.
A szereplők tehát nagy súlyokat cipelnek, egyre mélyebbre süllyednek a sötétségben és kapálózva menekülnek önmaguk, múltbeli vétkeik, vagy belső démonjaik elől. Az pedig, hogy akadnak "külső" démonok, mint Drakula csak hab a tortán.
Ehhez mérten a jellemek összetettek és ezt a színészek zseniálisan adják elő. Persze vannak köztük tipikus karaktereknek számító alapok is, mint az apafigura és a jószívű hős típus, mégsem lesz egyszerű a képlet.
Eva Green, aki Vanessa karakterét kelti életre, zseniális. Olyan tekintete van, hogy az ember kétszer is meggondolja tőle, meg merjen-e egyáltalán szólalni. Ráadásul nagyszerűen adja a hideg és kimért, a finom és kedves, valamint a szó szerint megszállott nőt is. Nem klasszikus szépség és ez tovább növeli szimpátiáját.
Dr. Victor Frankenstein
A másik kiemelésre érdemes ember, Harry Treadaway, aki olyan szinten belemerült a csodabogár doktor szerepébe, hogy nélküle meg sem lehet ismerni. Nem épp megkapó figura a sorozatban, bár néha kifejezetten humoros, pedig a színész a valóságban elbűvölő. Ő s megérdemel egy tapsot.
Természetesen a többiek is jól hozták a rájuk bízott karaktert és Reeve Carney számára kifejezetten előnyös volt Dorian Gray dekadens és tenyérbemászóan vonzó bőre. A szereplőgárdára tehát nem eshet panasz.
A forgatókönyv is izgalmas és attól, hogy az alapjául szolgáló rémtörténeteket mindenki ismeri, cseppet sem kiszámítható.
Szót kell még emelnem a 18-as karika nem horror oldaláról. Manapság a sorozatokban, filmekben szinte alap az erotikus jelenet és nem is szoktak fukarkodni vele. Az a bohémség azonban, ami ezt a sorozatot jellemzi, nem épp megszokott. A szerelmi cérnák ugyanis olyan kuszák, hogy a néző bekészíthetne egy papírt és ceruzát strigulázni, ki kinek volt meg. Oké, Dorian Gray egyértelműen toronymagasan vezet, de ő egész más súlycsoportban játszik, mint a többiek. Szóval a néző készüljön fel nem csupán a vérre és drámára, hanem a szexualitás szinte minden válfajára.
Még egy dolgot muszáj megemlítenem, a mágiát. Ez igazán a második évadban bontakozik ki, ahogy képbe kerül a boszorkányság. Tetszett, ahogy vászonra vitték az átkokat és egyéb varázslatokat. A legjobban azonban mégis az ördög nyelve tetszett. Végre nem egyszerű latin kántálás volt, hanem valami fülbemászó, kissé idegen hangzású, mégis ismerős. Egyébként bár a mágia fontos elem, itt sem estek a készítők túlzásokba.
Összefoglalva tehát ez egy remek horror-dráma sorozat kosztümökbe bújtatva és érdekes karakterekkel előadva. Engem megnyert és alig várom a 3. évadot. (Információim szerint, májusban érkezik.)
Azoknak ajánlom, akik kedvelik a klasszikus rémmeséket és szeretnének egy új megközelítésben találkozni velük. Akit azonban megrémiszt a lélek sötét oldala és nem feszegetne tabukat, óvatosan közelítsen.

Ízelítőnek kedvenc dalom a sorozatból, mert Abel Korzeniowski dalai gyönyörűek:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése