Függetlenül attól, hogy augusztusban írtam utoljára bejegyzést ebben a rovatban (Mondtam, hogy rendszertelen lesz...), könyvmolyságom cseppet sem lankadt. Még mindig a nyomtatott betűk bűvkörében élem életemet, úgyhogy ideje egy kis bepillantást engednem, mégis hogyan történik mindez.
Ebben a bejegyzésben könyvtárakról lesz szó, természetesen teljesen szubjektív szempontból. Előbb azonban egy rövid anekdota még szeptemberből:
Queen B.-vel megnyitva utolsó egyetemi évünket beültünk a Libribe, hogy kipróbáljuk a Cafe Frei kínálatát. Miután letelepedtünk egy asztalhoz és megkaptuk az italunkat, a következő beszélgetés zajlott le:
Queen B.: – Jól ülsz?
Én: – Igen. Na, mit is akartál elmondani?
Queen B. mély levegőt vesz, mielőtt folytatja, engem meg már esz a kíváncsiság, mi lehet az a nagy dolog, amihez előbb le kellett ültetnie.
Queen B.: – Nem gondolod, hogy túl sokat olvasol?
Én: – Nem.
Queen B.: – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani.
Mivel lezártnak tekintettem a témát, mosolyogva belekortyoltam a kávémba.
Nincs olyan, hogy valaki túl sokat olvas. Könyvekben határ a csillagos ég és ebben nem nyitok vitát. :)
Aki együtt lakik egy könyvmollyal, számoljon a fanatikusok hajthatatlanságával...
Hozzá kell azonban tennem, hogy pár nappal később újra felmerült a téma és akkor egész más megvilágításban látta a helyzetet. Először ugyanis azt gondolta, azért nincs "normális életem", mert helyette a könyveket bújom. Csakhogy utána rájött, hogy én nem helyettesítek valamit az olvasással, hanem kitöltök vele. Például én vagyok az egyetlen a koliban, aki még főzés közben is olvas. Végül tehát arra jutott, hogy tényleg sok időt töltök könyvekbe temetkezve, de nem túl sokat. Helyes megállapítás!
A könyvtár - olvasási szenvedélyem fényében nem túlságosan meglepően - fontos szerepet tölt be az életemben.
Szülővárosom picike, de aranyos könyvtárát szoktam rendszeresen fosztogatni. Legutóbb is sikerült 10 könyvvel megritkítanom a polcait. Anyukám, mikor meglátta az újabb könyvhegyet, csak a fejét csóválta. (És még a koliban is van egy kisebb tornyom muhahaha.)
Nagyon szeretek ott bóklászni, van kedvenc könyvtárosom, aki név szerint köszönt, bárhol futunk össze és tényleg igazi kincsesbánya.
Viszont a könyvtár nekem nem csupán szórakozás, hanem munka is. Mint minden bölcsészszakos egyetemista, én sem maradhatnék távol a közgyűjteményektől még ha akarnék sem. Szeretem a könyvtárakat, úgyhogy ez nekem nem okoz problémát, viszont van olyan könyvtár, amit szívesen látogatok és van olyan, amit kevésbé.
Szóval most sorra veszem lehetőségeimet és elmondom, szerintem mitől könyvtár a könyvtár. Személyes vélemény következik egy kis aktualitással és bosszankodással fűszerezve.
A legjobb könyvtár egyértelműen az, ahonnan lehet kölcsönözni is és lehetőleg nem drága. Épp ezért az Egyetemi Könyvtár volt eddigi egyetemista pályafutásom legjobb barátja. Diákoknak ingyenes, közel van az egyetemhez, viszonylag gyorsan kihozzák a könyveket (max. fél óra), esetek többségében meg is találom ott, amit keresek, egyszerűen kezelhető a katalógus és sok könyvet lehet kivenni, akár két hónapra is. Kell ennél több?
Csakhogy előző vizsgaidőszak elején (májusban) felújítás miatt bezárták. Ezt akkor is bosszankodva vettem tudomásul, mikor pedig pár napja kaptam az üzenetet, hogy januárig nem is lesz nyitva, majdnem felrobbantam mérgemben. Hogyan lehet fél évre elzárolni az egyik legnagyobb gyűjteményt? Felháborító...
Épp ezért más alternatíva után kellett néznem.
A kari olvasó egy ideig elment, mint szükségmegoldás, de ott alig találtam olyat, ami kellett és csak 3 könyvet lehet kivenni, azt is legfeljebb két hétre. Helyben olvasni nem rossz, bár akkor inkább a szakos könyvtárba megyek, ott jobb az olvasási hangulat, de általában sokan vannak.
Szükségem volt tehát egy jóval nagyobb gyűjteményre, így két lehetőségem maradt, az OSZK (Országos Széchényi Könyvtár) vagy az FSZK (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár).
 |
| "Tudod, hogy könyvmoly vagy, ha még mindig feldúl, mikor az Alexandriai Könyvtárra gondolsz." |
Számomra az OSZK tipikus könyvtár. Igaz, csak helyben olvasható, de akkor is a könyvtár fogalom tökéletes példánya. Persze vannak bosszantó tulajdonságai: fel kell hozzá mászni a várba, ami nem öt perc, lassan hozzák ki a könyveket és a katalógusra is rá kell érezni, de ott aztán tényleg minden megvan. Ha ott nincs, nem is létezik alapon, igazán praktikus hely. Engem ráadásul nem zavar, hogy sötét és kissé nyomasztó bent a hangulat, mert nekem az ilyen "elbújok a világ elől" zugoktól mindig igazi olvasási hangulatom lesz.
Szóval nem lett volna rossz választás, de a praktikusság győzött, így voltam kénytelen megbarátkozni Ervinnel.
Miért kellett vele megbarátkoznom, mikor szinte a főváros összes egyetemistája imádja? Hát, pont ezért...
Ervin olyan, mint egy napközi. Állandó a tömeg, nyitáskor igazi harcok mennek az asztalokért és nincs igazi könyvtárhangulata. Az ember besétálhat kabátban, hátizsákkal (én akkor is tüntetőleg lepakolok egy szekrénybe) ehet és ihat a könyvek mellett, ráadásul nem csak olvasni járnak oda az emberek. A nagy többség hozza a saját kis jegyzeteit, tankönyveit és ott tanul. Ez még nem lenne baj, csak bosszantó, mikor tömve van az egész épület és nem tudsz szerezni egy asztalsarkot, hogy kijegyzetelhess egy csak helyben olvasható könyvet... Plusz néhányan aludni járnak oda. (Nem vicc, egyik csoporttársam rendszeresen megteszi.)
Szóval Ervin nem a szívem csücske, de elhatároztam, megbarátkozom vele. Boldogan jelentem, sikerült. Meggyőzött a gazdag könyvgyűjtemény a sok könyvecske a szabadpolcon, amire pont szükségem van és mivel én nem a nagy olvasóban szoktam üldögélni, ahol a legnagyobb a nyüzsgés, hanem a legfelső emeleten, elbújva hátul a sarokban, megtaláltam a könyvtárhangulatot is. Szükségem is volt rá, mert eltart egy ideig, mire kikörmölöm a megfelelő köteteket.
Ráadásnak pedig találtam benne egy nagy pozitívumot, sok ismerősöm jár oda, így néha kapok társaságot is. Igaz, ha belemerülök egy könyvbe, se kép, se hang, míg valaki meg nem bökdös.
Nos, ilyen a kapcsolatom a könyvtárakkal. Szeretem őket, hajlandó vagyok a kompromisszumokra és szívesen kipróbálnék még többet. A legjobban azonban, mint minden fanatikus könyvmoly, arra vágyom, hogy legyen egy saját magánkönyvtáram olvasó sarokkal, nagy ablakokkal és kényelmes fotellal.
Zárszónak hoztam még egy életképet. Levéltárazás után (jobban szeretem, mint könyvtárazni) gyászos jövőnkről beszélgettünk Pékkel. Ugyanaz a konzulensünk és épp azon nyafogtunk, mikor tudunk felmutatni legalább egy oldalt a szakdogából (Ja, már megint szakdolgozatot írok. Hullajó...), mikor a következő beszélgetés zajlott le:
Én: - Decemberben már biztos le kell tennünk valamit az asztalára.
Pék: - Igen, akar majd olvasnivalót a téli szünetre.
Én: - Ó, én szívesen adok neki kölcsönkönyvet.
Pék: - Jó, akkor majd hozz neki egy regényt a könyvespolcodról, hátha leszereljük vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése