Jace szemszöge (Üvegváros 9. fejezet)

Egy igazi The Mortal Instruments csemegébe vágtam bele fejszémet (megkopott angoltudásomat) és hoztam el a magyar rajongók számára.
Cassandra Clare a mai nap folyamán feltöltötte a honlapjára (link a bejegyzés végén) az Üvegváros egyik jelenetét Jace szemszögéből. Már több ilyen PoV (point of view) készült korábban is. Mindig mosolyogva olvastam, de mivel véleményem szerint, olvasni anyanyelven a legélvezetesebb és szeretném megosztani másokkal is ezt az élményt, vettem a bátorságot és lefordítottam. Csipetnyi szabad szellem van benne és talán néhány mondatot a saját ízemre formáltam, de teljes mértékben követtem az Üvegvárosból kiragadott részeket.
Nem is húzom tovább, úgyis ez lesz a leghosszabb bejegyzésem, csak jó szórakozást kívánok hozzá! :)

Jace még keményebben préselte a földbe, a teste keményen feszült a testének, a szívverése pedig majd olyan hangosan dübörgött a lány fülében, mint a ház összeroskadó romjainak hangja.

***

Később, Jace emlékezett kicsit, hogy a birtok megsemmisítette magát, összetört az egyetlen otthon, amit tíz éves koráig ismert. Emlékezett az ugrásra a könyvtár ablakán át, a kúszásra és a gurulásra a füvön, hogy megragadta Claryt, maga alá fordította és saját testével takarta, amíg körülöttük hullottak a birtok darabjai, akár a jégeső.


Érezte a lány légzését, szíve zakatolását. A sólymára emlékeztette, a szívverése gyorsaságára, ahogy kuporgott vakon és bizakodón a kezében. Clary a pólója elejébe kapaszkodott, bár Jace nem hitte, hogy észrevette arccal a vállának. Borzalmasan félt, hogy nem volt elég, nem tudta teljesen betakarni, maradéktalanul megvédeni. Sziklákat képzelt a kavicsos földön bukfencezni, olyan nagyokat, mint egy elefánt, készen arra, hogy összezúzzák mindkettőjüket, összezúzzák Claryt. A föld reszketett alattuk és keményebben feszült Clarynek, mintha ez valahogy segítene. Tudta, hogy ostobaság, mint becsukni a szemet, hogy ne lásd a közeledő kést.

A dörej elhalkult. Meglepetten vette észre, hogy ismét hall: kis dolgokat, a madarak csiripelését, a szelet a fák között. Clary hangját, lélegzetét. „Jace – Szerintem valahol elhagytam az irónodat.”

Hátrébb húzódott és lebámult a lányra. Találkozott a tekintetük. A holdfényben Clary zöld szemei feketéknek tűntek. Vörös haja porral volt teli, arca csíkos volt a koromtól. Látta pulzusát a nyakán. Kimondta az első dolgot, amire gondolni tudott kábultan, „Nem fontos. Feltéve, hogy nem esett bajod.”

„Jól vagyok” Clary felnyúlt, ujjai hegyével finoman beletúrt a hajába. Ezt Jace teste, adrenalintól túlfűtve, úgy érzékelte, akár szikrákat a bőrén. „Volt néhány fűszál a hajadban”- mondta a lány.

Aggodalom volt a szemében. Aggódott érte. Visszaemlékezett az első alkalomra, mikor megcsókolta az üvegházban, ahogy végre megkapta, végre megértette, hogy valaki ajka megsemmisítő lehet, felkavar és lélegzet nélkül hagy. A világ összes szakértelme, minden technika, amit ismertél vagy tanultál kirepül az ablakon, amikor a jó embert csókolod.

Vagy a rosszat.

„Jobb lenne, ha nem érintenél meg” –mondta a fiú.

Clary keze mozdulatlanná dermedt tenyerével Jace arcán. „Miért?”

„Tudod, miért. Te is láttad, amit én, igaz? A múltat, az angyalt. A szüleinket.”

A lány szemei elsötétültek. „Láttam”

„Tudod, mi törtét.”

„Sok dolog történt, Jace.”

„Nekem nem.” A szavak gyötrelmes suttogásként kúsztak ki a száján. „Részben démon vagyok Clary. Részben démon. Ennyit te is megértettél, ugye?”

A lány elfordította az állát. Jace tudta, mennyire nem szereti a megjegyzéseket arról, hogy valamit nem ért, vagy nem tud, vagy nem szükséges tudnia. Szerette ezt benne és megőrjítette. „Ez nem jelent semmit. Valentine megőrült. Ő csak hencegett…”

„És Jocelyn? Ő is megőrült? Láttam, mivel próbálkozott Valentine. Megpróbált hibrideket létrehozni – angyal/embert, és démon/embert. Te vagy az előbbi, Clary és én az utóbbi. Félig szörnyeteg vagyok. A testem része az, amit mindenáron fel akartam égetni, ki akartam irtani.”

„Nem igaz. Nem lehet. Nincs semmi értelme…”

„Bizony van.” Miért nem érti meg? Jace számára nyilvánvaló volt, alapvető. „Ez mindent megmagyaráz.”

„Úgy érted, megmagyarázza, miért vagy olyan fantasztikus Árnyvadász? Hogy miért vagy hűséges, rettenthetetlen, becsületes és minden más, ami a démonokra egyáltalán nem igaz?”

„Megmagyarázza” – folytatta színtelen hangon a fiú – „hogy miért érzek irántad úgy, ahogy.”

A lány lélegzete sípolt fogai között. „Ezt meg, hogy érted?”

„A húgom vagy” – szólt Jace. „A húgom, a vérem, a családom. Az lenne a dolgom, hogy megvédjelek…” Hangtalanul, szomorúan nevetett fel. „Hogy megvédjelek az olyan fiúktól, akik éppen azt akarják tenni veled, amit én.”

Hallotta Clary lélegzetét elakadni. Még mindig őt bámulta és bár elvárta a rémületet a szemeiben, néhány változást – amiért nem gondolta volna, hogy valaha ilyen őszintén vagy tapintatlanul kimondja, hogyan érez – de semmit sem látott. Csak kíváncsiságot látott, mintha egy ismeretlen ország térképét tanulmányozná.

Szinte szórakozottan a lány ujjai az arcáról az ajkaira kúsztak, körberajzolva a szája vonalát a mutatóujja hegyével, mintha vázlatot készítene. Csodálat volt a szemeiben. Jace érezte a szívverését felgyorsulni és a teste, az áruló, is felelt az érintésre.

„Pontosan mit is akarsz tenni velem?” – suttogta Clary.

Jace nem tudott parancsolni magának. Lehajolt, ajkai súrolták a lány fülét. „Megmutathatom.”

Érezte a lány remegését, de teste borzongása ellenére, a szemei hívták őt. Az adrenalin keveredve a vággyal és a kétségbeesés vakmerőségével felpezsdítette a vérét. Megmutatom neki – gondolta. Egy része meg volt győződve arról, hogy el fogja lökni. A másik része túlságosan tele volt Claryvel: a közelségével, az érzéssel, ahogy összesimultak, hogy tisztán gondolkozzon. „Ha azt akarod, hogy hagyjam abba, most szólj” – suttogta a fiú. Amikor Clary továbbra sem mondott semmit, a halántékához érintette az ajkát. „Vagy most.” Az ajka megtalálta az arcát, arccsontja vonalát, megízlelte a bőrét, édes-sós, por és vágy. „Vagy most.” Ajkaival végigkísérte arccsontja vonalát és a lány ívben megfeszült. Arra késztette, hogy a földbe vájja ujjait. Clary ziháló légzése megőrjítette és ajkát a lány ajka fölé helyezte, hogy megnyugtassa suttogva, kijelentve, nem kérdezve: „Most.”

És megcsókolta. Először gyengéden, óvatosan, de hirtelen a lány kezei ökölbe szorultak a pólója hátán és puhasága a fiú mellkasához nyomódott. Jace érezte, hogy a szilárd föld engedett alatta. Csókolta, ahogy mindig is akarta, vadul és teljesen fesztelenül, a nyelve pásztázott a lány szájában, hogy párbajra hívja az övét. Clary csak annyira volt merész, mint ő, kóstolgatta, felderítette a száját. A lány kabátjának gombjaiért nyúlt, amint Clary könnyedén megharapta az alsó ajkát és az egész teste megrándult.

A lány kezeit az fiúéra helyezte és egy pillanatra Jace attól félt, azt fogja mondani neki, hogy állj, ez őrültség volt, holnap mindketten utálni fogják magukat. De: „Majd én” – mondta Clary és nyugodtan kioldotta a gombokat, majd a kabát szétnyílt. A póló, amit alatta viselt majdnem átlátszó volt és a fiú láthatta alatta a teste körvonalát: a mellei görbületét, a dereka vonalát, a csípője kiszélesedését. Jace szédült. Látott már más lányokból ilyen sokat korábban is, természetesen, de sosem számított.
És most semmi más nem számít.

Clary felemelte a karjait, feje visszahanyatlott kérleléssel a szemeiben. „Gyere vissza” – suttogta. „Csókolj meg újra.”

Jace felmordult, nem gondolta, hogy korábban tett volna ilyet és visszazuhant a lányra, csókolta a szemhéját, a nyakát, az ütőeret rajta – a kezei a vékony blúz alá csúsztak meleg bőrére. Biztos volt benne, hogy az összes vér elhagyta az agyát, ahogy a lány mellétartójának csatján matatott – ami nevetséges volt, miért jó Árnyvadásznak lenni és szakértőnek lenni mindenben, ha nem tudod kikapcsolni egy melltartó csatját? – és hallotta a saját megkönnyebbült sóhaját, ahogy kioldotta és kezei a lány csupasz hátához értek. Tenyerei alatt érezte a lapockák törékeny vonalát. Valahogy a kis sóhaj, amit Clary kiadott sokkal erotikusabb volt, mint látni bárki mást meztelenül.

A lány kezei, kicsik és határozottak, Jace pólója szegélyét húzták felfelé. Feltolta őket a bordáira, hogy még több bőr érintkezhessen. Tehát ez a különbség, gondolta a fiú. Ezt jelenti a szerelem. Mindig büszke volt magára, a technikájára, az önkontrollra, a reakcióra, amit ki tudott csalni. De ahhoz szükség volt értékelésre, távolságot igényelt és most nem volt távolság. Semmit sem akart maga és Clary közé.

A kezei megtalálták a lány farmerjának övét, a csípőcsontja vonalát. Érezte a lány ujjait meztelen hátán, ahogy megtalálták és körberajzolták a hegeket. Nem volt biztos benne, hogy Clary tudta, mit csinál, amikor csípőjét a fiú csípőjéhez nyomta remegésre és gyorsabb tempóra késztetve vele. Jace még erősebben szorította magához, csípőjét a lányéhoz igazítva és érezte a zihálását a szájában. Azt hitte, hogy talán elhúzódik, de e helyett a csípője köré fonta lábait, még közelebb vonva magához a fiút. Egy pillanatra, azt hitte talán elájul.

„Jace”- suttogta Clary, majd megcsókolta a nyakát és a kulcscsontját. A fiú kezei a derekáról a bordáira vándoroltak. A lány bőre hihetetlenül puha volt. Clary felemelkedett, ahogy a fiú kezei becsusszantak a melltartója alá, és megcsókolta a csillag alakú sebhelyet a vállán. Jace meg akarta kérdezni, hogy minden, amit tett, rendben volt e, amikor Clary élesen hátrahúzódott tőle egy meglepett kiáltással…

***
„Mi az?” – kérdezte Jace mozdulatlanná dermedve. „Fájt valami?”
„Nem. Csak ez volt az.” Clary megérintette a fiú nyakában lógó ezüstláncot, rajta a kis ezüstszínű fémkarikával. Ez ütődött a testének, ahogy előrehajol és most alaposabban is megnézte magának.
Egy gyűrű volt az… Kopott fém csillagok mintázatával… De hiszen ő ismeri ezt a gyűrűt!
A Morgenstern- gyűrű. Ugyanaz, amelyik Valentine kezén ragyogott az álomban, amit az angyal mutatott nekik. Az övé volt, aztán Jace-nek adta, hiszen mindig apáról fiúra szállt.
„Ne haragudj!” – mondta Jace. Tekintetében álomszerű tűz csillant, ahogy ujjai hegyével végigsimította a lány arcát. „Elfelejtettem, hogy rajtam van ez a vacak.”
Clary ereiben hirtelen megfagyott a vér. „Jace” – szólt halkan. „Jace, ne!”
„Mit ne? Ne hordjam a gyűrűt?”
„Nem. Ne… engedj el! Hagyd abba egy pillanatra!”


Az eredeti szöveg (angolul) megtalálható itt:
http://cassie-claire.com/cms/jacemanor
Köszönet érte Cassandra Clare-nek (a sorozat írójának), amiért így elkényeztet minket és Kamper Gergelynek (a hivatalos magyar fordítónak) a magyar kiadásból kölcsönvett részekért.