Tejeskávé

Megint blogolós kedvemben vagyok. ^^
Ha már az előző bejegyzésemben személyes történeteket emlegettem, leírok most egy aranyos "kalandot" alapjáraton dög unalmas életemből.
Egy korábbi bejegyzésemben írtam Johnnyról és megemlítettem, hogy van még egy hasonló történetem. Úgy érzem, itt az ideje leírnom, nehogy elfelejtsem.
Szóval Tejeskávé...
Ő valójában egy fiú, csak mivel nem tudom a valódi nevét, kapott tőlem egy fedőnevet, hogy beszélni tudjak róla a barátnőimmel. Igazából szinte semmit sem tudok róla, csak néhány morzsát: tízes évei végén, vagy a húszas évei elején járó, hímnemű, afrikai felmenőkkel rendelkező (vagyis kreol bőrű, szép barna szemű, göndör fekete hajú -> innen a fedőneve ^^), nem túl magas, helyes és kedvesnek tűnő egyén. Aki ráismer, kérem azonnal értesítsen! :D
Na, de lássuk csak, honnan "ismerem".
Június 30-án Budapesten tartózkodtam délelőtt az Aréna plázában a keleti pályaudvar felőli bejáratnál. Félreértés ne essék, nem vagyok egy plázatöltelék típus, csak kellett egy hely ahol ücsöröghetek, míg a barátnőm vizsgázott és utána jöttünk hazafelé vonattal, így az Aréna pláza volt helyileg a legmegfelelőbb, plusz van légkondi és Tesco, így nem haltam szomjan a 40C°-os hőségben. Szóval bő 3 órát ücsörögtem a plázában és ebből kettőt a bejáratnál a bőrkanapén ülve. Zenét hallgattam és néztem a forgó reklámhirdetéseket és a szemben lévő kirakatban ügyködő srácot, aki épp az akciós matricát ragasztgatta. Rettentő unalmas volt. (Meg kell jegyeznem, hogy a kedvenc sapkám volt rajtam, ami igazi hippi vagy rasztasapi, ki melyikhez hasonlítja, mert csíkos és nagyon színes.) Szóval unalmas perceimben tekingettem körbe, míg az emberek jöttek mentek, hol leültek a mellettem álló másik kanapéhoz, hol továbbálltak. Aztán észrevettem, hogy a tőlem jobbra álló kanapéra, amit csak egy dísznövény és egy reklámhirdető henger választott el az enyémtől, leült egy srác. Ő volt Tejeskávé. A további unalmamat, így kissé megtörte, mivel időnként feléje pillantottam, (hisz lányból vagyok és helyesnek találtam) hogy meg van e még. Egyszer találkozott is a tekintetünk, de olyan álmos voltam, hogy nem zavartattam magam, csak a képébe bámultam, aztán átpillantottam a kirakatra.
Úgy egy teljes órát ücsöröghettünk szinte egymás mellett. Biztosra vettem, hogy vár valakit és amilyen borúsan látom a dolgokat, feltételeztem, hogy a barátnőjét. Egyszer csak mozgást érzékeltem. Felállt és összeszedte a cuccait. Akkor vettem csak észre, hogy egy nagy sporttáska és egy kerek sátor (a magát kibontós fajta) pihent eddig mellette. Magamban búcsút vettem Tejeskávétól. Ő azonban hirtelen megállt előttem. A sapimnak van egy kis simlédere és zene dübörgött még mindig a fülembe, így lassan reagáltam. Megállt előttem és kedvesen így szólt: "Ne haragudj! Vigyáznál a cuccomra, amíg elmegyek a mosdóba?" Pár másodpercig eltartott feldolgozni az információt, de aztán lelkesen rávágtam: "Persze, persze!" heves bólogatások közepette. Tejeskávé, így lepakolt mellém és elment, hogy elvégezze folyóügyeit. Én meg próbáltam összekaparni magam, mert még mindig unott és álmos voltam.
Zene kikapcs, gondolatok bekapcs. Azon kezdtem agyalni, mit fog tenni, ha visszaér. Leül mellém, vagy visszaül a másik kanapéra? Aztán meg azon töprengtem, megszólítsam, vagy sem? Na, jó elég gyáva természetem van, de úgy unatkoztam és szükségem lett volna egy kis társaságra.
Aztán Tejeskávé visszatért és megköszönte, majd leült mellém. Vagyis a kanapé túlsó oldalára. Csendben vártam, hátha megszólal, vagy bármi, de nem tette. Aztán már épp bátorságom morzsáit csipegettem, mikor megszólalt a mobilom. Csikoszokni barátnőm hívott, hogy végzett és már a Blahánál jár, vagyis 5 perc és a keletinél lesz, induljak el. Magamban mormoltam egy nagy: A francba! felkiáltást, aztán felkaptam a hátizsákomat. Gyorsan hátraszóltam még Tejeskávének, hogy : Szia!, aki ezt kissé meglepetten ugyan, de viszonozta és magam mögött hagytam.
Gondolatban búcsút vettem tőle örökre és míg a keletihez sétáltam az olvasztó forróságban, lesett, hogy nagy valószínűséggel a VOLT-ra igyekszik a sátor és a sok cucc miatt. A keletiben Csikoszoknit könnyen megtaláltam, aki aztán elsietett, hogy találkozzon még az egyik barátnőjével, mert valamit oda kellett neki adnia. Én meg vártam a csomagjaival és így le is késtük a vonatot. Bár nem bántam, mert a fesztiválozók szinte özönlöttek a soproni gyorsra és semmi kedvem nem volt 3 órát végigállni hazáig. Szóval álltunk még egy órát Csikoszoknival a keletiben, aki amint meséltem neki Tejeskávéról sűrű bocsánatkérés áradatba kezdett a rossz időzítéséért, bár semmi oka nem volt rá, mert úgysem beszélgettünk volna...
Ezzel azonban még nincs vége a történetnek.
Újfent bebizonyosodott számomra, hogy kicsi a világ. Július 3.-án ugyanis mentünk VOLT-ra. Szintén a nagyon színes, így feltűnő sapimban voltam és egy feminista szövegű fekete pólóban. Sopronban két barátnőmmel (az egyik Csikoszokni volt) leszállok a vonatról kora délután. Még mindig nagy a hőség és a kialvatlanságom nem sokat segített, ahogy a késő vonat sem koncentrációképességemen. Úgyhogy ismételten be voltam lassulva, ráadásul én vagyok az állandó GPS, így barátaim rám hagyatkoztak, merre menjünk.
Kiértünk az állomásról a nagy tömeggel egyetemben, akik szinte mind a fesztiválra érkeztek. Indultam lefelé a lépcsőn, hogy besétáljunk a városba, mert Csikoszokninak beígértem egy városnézést is erre a napra. A lépcső alján pedig Tejeskávéba botlottam. Egy nagy csapat úgy 6-7 fő társaságában ácsorgott a vasútállomás előtt és ugyanolyan meglepett fejjel nézett rám, mint én őrá. Megtorpantam, mire barátnőim kórusban kérdezgettek: "Merre menjünk?" Felpörögtem és Csikoszoknit oldalba böködve kerültük ki Tejeskávét és a barátait. Közben furán magas hangon, halkan nyikogtam, hogy : "Ott van! Tejeskávé! Mondom, Tejeskávé!" Mikor hallótávolságon kívülre értünk nagy lelkesen magyarázni kezdtem, hogy ő a Tejeskávé. Csikoszokni egyből felvillanyozódva ujjongott velem és megjegyezte, hogy ő is kiszúrta ezt a fiút.
Egész a Várkerületig sétáltak utánunk, aztán elváltak útjaink. Ismét búcsút kellett vennem tőle, ám ezúttal végleg... bár ki tudja, hiszen a világ olyan kicsi....

Ennyi lenne a kis nyári "kalandom". Nem nagy szám, de nekem fontos, mivel feldobta a kedvemet. :)
Gyors helyzetjelentés: Írásban haladok, de kissé megint döcögősen. Gossip Girl-t nézek és újra elkezdtem olvasni a kedvenc könyvemet a Battle Royale-t (harmadszorra). Ezenkívül kegyetlenül lusta vagyok...

Anime

Mindenki rendelkezik sok-sok személyes történettel. Lehet ez másoknak unalmas, átlagos vagy akár semleges, de ha jobban belegondolunk mind érdekes, elvégre magáról az életről szól és arról vagy azokról, akik átélték.
Most egy aprócska történetet írok le arról, hogyan ismerkedtem meg az animével.
Csakúgy, mint a korosztályom szinte minden tagja, én is ezeken nőttem fel, csak még nem tudtam, hogy anime a helyes megnevezés. Minden délután beültünk a környékbeli kölykökkel a tévé elé, hogy megnézhessük a Dragon Ball legújabb részét. Rajongtam érte, bár akkor csak egy mese volt a sok közül. Szinte törvényszerű volt, hogy minden gyerek nézze vagy ezt, vagy ha épp lány, akkor a Sailor Moon-t. Lány létemre utáltam, ami a fiúk hatásának volt köszönhető. Mindig az ellenkező nemmel barátkoztam (legalábbis általános második osztályáig) és gyakran néztek engem is fiúnak rövidre nyírt hajamnak és cseppet sem lányos megjelenésemnek köszönhetően. De én ezt egyáltalán nem bántam, sőt élveztem.
Az első, így egy igazi shounen anime volt. Aztán jött a Pokemon pár évvel később. Bár azért annyira nem voltam oda, csak hatott rám a birkaszellem. Ekkor sem tudtam, hogy igazából egy japán animációs filmet nézek...
Az igazi áttörést az Inuyasha jelentette számomra. Pont abban a korban voltam, hogy kezdtem unni a meséket. Aztán egy unalmas vasárnap délelőtt megnéztem az egyik korai részből csupán az utolsó öt percet és innen nem volt megállás. Függője lettem és amint egyre több animét adtak a tévében, beszippantott ez a világ. Már tudtam, mi fán terem az anime, mi a különbség a többi rajzolt történet és e között. Elkezdtem információkat gyűjteni erről a műfajról és mindenről, ami hozzá tartozik. Aztán az internetnek köszönhetően még több és több animét tudtam nézni. Szinte válogatás nélkül faltam az animéket. Fel sem tudnám sorolni az összeset, amit megnéztem, vagy elkezdtem nézni. Nagy rajongójuk lettem, ám nálam a rajongás mértékkel zajlik. Nem álltam ki az utcára, hogy világgá kürtöljem és nem kezdtem el téríteni az ismerőseimet. Szerettem, élveztem és csak ez volt a lényeg.
Nekem mindig voltak, vannak és lesznek dolgaim, amiket nem hangoztatok, ez azonban nem jelenti azt hogy titkolom. Csupán ha megismerek valakit nem ezekkel a mondatokkal fogom kezdeni: Szia! Szellem vagyok és szeretem az animéket/ legnagyobb hobbim a képeslapok / vegetáriánus vagyok / szabad időmben történeteket írok / teljesen antiszociális vagyok. Hanem csak ennyit mondanék: Szia! Szellem vagyok. Egyszerűen nem érzem szükségességét, hogy mindent mások orrára kössek. Ha megkérdezik szeretem e az animéket, rávágom, hogy igen. Ha elhívnak egy étterembe és megkérdezik, mit kérek, akkor megmondom, hogy vegetáriánus vagyok. Ha a hobbim felől érdeklődnek, akkor mesélek a képeslapokról. Ez nálam így működik.
Na, de hogy legyen egy kis aktualitása is a dolognak. Sokáig anime függő voltam, aztán meguntam. Elegem lett, hogy nem találtam az ízlésemnek megfelelőt. Birkaszellem már egyáltalán nincs rám hatással. Ráadásul nem kedvelem az agyon reklámozott, mindenki odavan érte dolgokat. Így nem szeretem például a Bleach-et és a Narutót sem. Sőt talán inkább a shonen már nem az én műfajom, mert olyan, mint a rétestészta, se vége se hossza, akár a borzalmas szappanoperáknak.
Úgyhogy egy jó ideig nem is néztem animéket. Nem találtam olyat, ami lekötött volna és néhány kedvencemből kiábrándultam. Természetesen még mindig vannak kedvencnek nevezett sorozataim, de nem találtam melléjük újakat. Pár napja azonban kedvem támadt tenni egy próbát, hátha visszatalálok az animék világába. Így belekezdtem a Code Geass-be. Sikert aratott. Végre találtam egyet, ami az ízlésemnek megfelelő.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy újra anime függő lettem. Csak találtam egy tűt a szénakazalban, mivel nagyon ritkán lelek megfelelőre. Mégis kis reménnyel tölt el, hogy lehet más is, ami ilyen jó.
Végezetül szeretem az animéket, de válogatós vagyok, mint minden másban is.
A fenti kép (rákattintva nagyobb lesz) saját rajz az egyik kedvenc anime karakteremről Enma Ai-ról a pokoli lányról.

Somewhere over the rainbow...

Tegnap este, mikor kinéztem az ablakon, észrevettem egy szivárványt. Oda vagyok minden természeti jelenségért az esőcseppektől a villámokig. Úgyhogy felkaptam a fényképezőgépet és kisiettem az udvarra. Csodálatos látványban volt részem. Ezen a pici képen nem látszik, de teljes volt a szivárvány. (Twitterre több képet is feltettem.) Egybe le sem tudtam fényképezni a tökéletes boltív alakot, ami egy hatalmas égi kapuként nyújtózkodott az utca felett összekötve a szemközti házakat. Gyönyörű volt. Sajnos csupán pár percig csodálhattam, mivel kezdett elhalványodni, majd mire ismét az ablaküvegen keresztül akartam tovább bámulni, el is tűnt teljesen. Én azonban nem bánom. Pont ez a szivárvány varázsa, hogy csupán ritkán és rövid időre mutatja meg magát. Ha gyakrabban terpeszkedne az égen, ugyanolyan hétköznapi lenne, mint a felhők és a sorsukra jutna. A felhők is nagyon szépek, mégse nézik őket az emberek csodálattal. Csupán néha felpillantanak és nyugtázzák, hogy ismét ott lebegnek magasan a fehér labdacsok, mint megannyi puha vattacukor.
Csodálatos a természet...

Mostanában kicsit rossz kedvem van. Inkább fásultnak mondanám magam. A kedvindexem zuhanásának oka pedig Csikoszozni barátnőm nem túl jól alakuló tanulmányi ügyei. Sajnos átsorolták fizetősre, így pedig nem biztos, hogy folytatni tudja. Önző vagyok, beismerem. Az a problémám ugyanis, hogy nem láthatom, ha nem folytatja az egyetemet. Az ország túlsó felén lakik és Budapest volt a közös középpontunk, ahol megismertük egymást és szoros barátságot kötöttünk. A távolság viszont elválasztó is lehet, ezt tapasztalatból tudom. Épp ezért aggódom és ezért van rossz kedvem is. Nem szeretném elveszíteni az egyik legjobb barátomat...
Ha pedig ő nem lesz Pesten, illetve a koliban, mert végre tudtunk volna egy szobába is költözni, akkor kicsit borúsabbak a kilátások. Jó persze van még néhány barátom és szerencsére az egyikkel lesz néhány közös előadásom is. Szeptemberben mégis mindent előröl kell kezdenem, ami jó és cseppet nehéz is. Új rendszer, új épületek, új koli és szobatársak, új emberek. És persze új órák és sok sok utazás, de ezt már megszoktam. Kezdetei izgatottságom, így némi aggodalommal társul. De igyekszem magabiztos lenni és eddig minden akadályt sikerült valahogy bevennem, szóval reménykedem.
Egy idevágó idézet:

"A múlt talán egy horgony, amely visszahúz. Talán el kell engedned azt, aki voltál, hogy azzá válj, akivé leszel."

A kedvem pedig kihat mindenre. Jobban mondva megsínylem a hiányát. Épp ezért ragadtam kicsit le az írásban. Tegnap éjjel viszont visszatért az ihletem és most rengeteg jó ötlet futkározik elmémben, ha eszembe jut egy szó: revulsion.
Most mégis inkább blogot írok és nem a fejezeteimen ügyködöm, mivel ez is jót tesz. Gyakorlásnak megfelel, és ahogy Laurell K. Hamilton is mondta, aki írni szeretne az írjon sokat és még többet, akármiről, akárhol.
Ha már írás, akkor egy kis észrevétel. Azok az igazán jó történetek, amiken az írójuk szívvel dolgozik, saját magának is örömet okozva. Persze fontos a mások öröme is, de ha nem tölt el boldogsággal a leírt szavaid elolvasása, akár hetvenegyedszerre, akkor ott valami baj van. Hogy tetsszen másoknak, ha neked nem tetszik? Épp ezért nem értem azokat, akik a történetükben észrevett hibákra (elgépelés, apró vesszőhibák, vagy bármi más) azzal reagálnak, hogy ők nem szokták visszaolvasni, amit leírtak. Miért? Ha nem szeretik elolvasni művüket, akkor hogy tarthatják olyan jónak, hogy másokkal megosszák és hogyan várhatják el, hogy a többieknek tetsszen? Ezt egyszerűen nem bírom megérteni. Vagyis, inkább nem akarom megérteni, bár tudom az okot. Csupán a dicséret miatt csinálják, hogy mások kicsit hátraveregessék őket, amiért ilyen jó dolgot hoztak létre. Az alapszitu viszont az, ha te nem vagy elégedett valamivel, akkor ne várd el másoktól, hogy ő pedig azért is elégedett legyen vele. Persze tudom én, hogy a kritika olyan mint a drog, hamar függő lesz az ember és egyre több és több kell neki. De legyen már bennünk ennyi önkritika és ha alkotásra adod a fejedet, legyen az bármiféle, akkor törekedj a legjobbra.
Én igyekszem mindenből a legtöbbet kihozni, bár maximalista az alaptermészetem, így van egy kis előnyöm.

Ha már egyszer alkotás, akkor meg kell említenem, hogy fülbevalókat készítek és árulok. Majd itt is közzé fogom tenni a részletekkel együtt, de még várok vele egy kicsit. Előbb szűkebb környezetem reakcióját figyelem meg, aztán terjesztem ki a boltot, ha lesz rá igény. Eddig egy vevőm van és két érdeklődőm. Remélem lesz több is. ^^ Ha esetleg valaki olvasná ezt és még érdekelné is néhány egyedi (csak én készítek ilyet és máshol nem lehet kapni) fülbevaló, akkor az jelezzen megjegyzésben, vagy akár a chaten, ami mostanában olyan kihalt, mint egy temető a déli sarkon.

Atonement / Vágy és Vezeklés

Épp most fejeztem be egy nagyszerű filmet és késztetést érzek megosztására.
A címe, csakúgy, mint bejegyzésemnek, Vágy és vezeklés (Atonement). Véletlenül bukkantam rá egy a filmből készült rövid videóra, ami a bejegyzés címére kattintva megtekinthető. Kicsit utána olvastam és úgy gondoltam, unaloműzésnek jó lesz. A vélemények megoszlottak róla. Volt, aki dicsérte, míg mások unalmasnak találták. Megnézése mellett szólt mégis a színészi gárda. A főszereplő Keira Knightley és Saoirse Ronan, aki szintén főszereplője a történetnek, eddig még nem okozott nekem csalódást, így belekezdtem.
Rövid ismertető:

"A film története 1935 legforróbb napján kezdődik Angliában. A II. világháború fenyegető árnyékából még mit sem érez Briony Tallis, amikor gazdag családja összegyűlik a hétvégére hatalmas, viktoriánus kastélyukba. A rekkenő hőség és az elnyomott érzelmek felfokozzák az élénk fantáziájú, írói szárnyait próbálgató kamaszlány veszélyérzetét. Egy sor katasztrofális félreértés folytán megvádolja Robbie Turnert, a házvezetőnő fiát és Cecilia nővére szerelmét egy bűnnel, amit a fiatalember nem követett el. Ez a vád tönkreteszi Robbie és Cecilia bimbózó kapcsolatát és drámaian megváltoztatja mindannyiuk életét."

A történet cselekményéről nem szeretnék többet írni, mivel bár az ismertető alapján nem számít túl nagy meglepetésre az ember, mégis, ha bármit írnék, azzal elrontanám az igen is nagy meglepetések sorozatát. Szóval inkább az érzésekről írók, amiket kiváltott belőlem.
Először kedves kis történetnek indul és bár cseppet vontatottnak tűnik, egyáltalán nem unalmas. A több szál és az események két szempontból történő bemutatása pedig koncentrációt igényel. Először bele sem gondolunk, mit indít el egy apróság, csak miután eltelt jó néhány perc a filmből és egyre drámaibb fordulatot vesznek az események. Egyetlen rossz szavam sem lehet rá. Van mondanivalója, méghozzá nem is sablonos semmiség. Utána elgondolkozik az ember, hogy vajon ő mennyi ilyen apró kis döntést hozott és változtatta meg a körülötte élők életét, jövőjét. Mennyire befolyásolnak minket mások cselekedetei és vajon mi is ilyen hatásokkal vagyunk másokra? Ilyen nagy súlya van tetteinknek és képesek lennénk e együtt élni a következmények súlyával? A véletlenek tényleg csak véletlenek, vagy mi alakítjuk őket annak akarva, akaratlanul?
Elgondolkodtató film és az utolsó néhány perc csak felteszi rá a koronát. Számomra váratlan fordulatot hozott. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá: gyönyörű. Ritka kincs azt ilyen szépen összeszedett és megalkotott film, bár könyvadaptációról van szó, így az elismerés az írót illeti.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti az elgondolkodtató és valósághű műveket. Mivel a történet a második világháború idején játszódik, szerepet kap a háború borzalma is, ám csak kisebb mennyiségben. Ez a néhány képkocka mégis jól szemlélteti azt, amit mi fel sem tudunk fogni és ezért hálát adhatunk az égnek illetve tetszőleges istennek vallástól függően.

Itt szeretnék egy kis kitérőt tenni és elszakadni a filmtől.
Nem szeretem a háborús filmeket. Sőt egyenesen kiakaszt, hogy milyen sokat foglalkoznak mostanában a második világháborúval. Az első persze senkit sem érdekel, pedig az is épp olyan szörnyű volt annak, aki kénytelen volt átélni. Azokat az embereket pedig, akik büszkén verik a mellüket, mondván simán lerendeznék ők a dolgot a fene nagy "hazafiasságukban", vagy épp mások iránti ok nélküli gyűlöletükben, csak szánni tudom. El sem tudják képzelni, milyen az, ha rettegésben kell élni, mások életét kioltani csupán azért, mert valaki azt mondja. Ha bármikor szó szerint darabokra hullhat a világ körülötted és soha többet nem láthatod családtagjaidat, barátaidat, ismerőseidet. Fogalmuk sincs a valódi reménytelenségről. De persze ők azt hiszik, annyira okosak és ügyesek... Bár talán jobb lenne a világ, ha mindenki belegondolna saját tettei következményeibe, mielőtt cselekszik, vagy ha nem tette, akkor legalább vállalná érte a felelősséget és tanulna a hibáiból, átélve a csupán kimondott dolgokat, mégis tiszta szívből kívánom, hogy soha ne kelljen megtapasztalniuk. Maradjanak inkább tudatlanságban és békében.
A dolgok mindig lélekben dőlnek el. Szívünk választ és lelkiismeretünk gyötör. Ez alól pedig nincs kivétel. Hatással vagyunk egymásra és jobb, ha ezt minél előbb az eszünkbe véssük. Ez az élet, kihívás, nehézségekkel megtöltve és nem lesz könnyebb, ha homokba dugjuk fejünket. Viszont van lehetőségünk támaszt nyújtani másoknak és így mi magunk is kapunk némi segítséget. Erre azonban meg kell találni a megfelelő embert, ami rettentő nehéz.
Késő van és túl sok dolog kavarog a fejemben, így most be is fejezem egy idevágó idézettel.

"Ebben a pillanatban 6.470.818.671 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak egyetlen-egyre lenne szükségünk."

Csontváros

Ismét egy könyvajánlóval jelentkezem.

Már régóta szerettem volna írni erről a nagyszerű kötetről, csak valahogy nem jött az ihlet hozzá. Igazából most sem nagyon van, csupán gépelni támadt kedvem. Szívesebben fejezném be új rajzomat, de sajnos a megfelelő színű tűfilcem kifogyott és hiába mentem el a papírboltba, ott sem volt. Így kénytelen vagyok várni vele szombatig, amikor elutazom beszerezni néhány szükséges holmit és benézek papírboltokba is.

Szóval Csontváros.
Ezt a könyvet már nagyon régen kiszúrtam és sikeresen megkaptam névnapomra, ami hát elég rég volt már. Nem kezdtem el egyből a tanulás miatt, mivel 472 oldalas és biztosra vettem, hogy nem tudnám letenni. Így vártam vele és érlelgettem polcomon, ahogy a jó borokat szokták. Nyár elején pedig nekiugrottam és nem kellett csalódnom. Elég gyorsan kivégeztem és most alig várom a folytatást.
Néhány paraméter a könyvről: Az írónő Cassandra Clare /ez igazából művésznév/ először az interneten tűnt fel a nagyközönség előtt Harry Potter fanfictionokkal. Nagyon nagy sikere volt és még J. K. Rowling is elismerte munkáját. Mostanra pedig a New York Times egyik neves bestseller írója. A történet mellett ezért is kezdtem el ezt a könyvet. A kötet a Mortal Instruments (Végzet Ereklyéi /Bár ennek a kötetnek a borítóján még Halál Ereklyéi néven fut, valószínűleg eltérő fordítás miatt./) trilógia első darabja.
Rövid ismertető:

"Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz - amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi - még egy vércsepp sem - bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék.."

Izgalmas, fordulatos, habár elég jól átláttam a szálakon, így nem okozott túl nagy meglepetést. Tele van természetfeletti lényekkel (vámpírok, démonok, vérfarkasok, tündérek, boszorkányok) és különleges karakterekkel. A főszereplő Clary nagyon szimpatikus, csakúgy, mint Jace is, aki már nagy rajongótábornak örvend. Nálam valahogy mégsem váltott ki fangirl reakciót. Simon is szerethető karakter és én neki szurkolok. A kötet felvet néhány nehéz kérdést, főleg a végére és talán ezért vagyok annyira kíváncsi a folytatásra. A tabuk mindig is vonzottak. A borítója gyönyörű és elég vastag is, így teljesen megéri beszerezni szerintem. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szeretne kissé elszakadni a hétköznapoktól és belecsöppenni egy izgalmas kalandba.
A trilógia második kötete a Hamuváros, már beszerezhető, csak sajnos egyenlőre nincs rá pénzem, de ami késik, nem múlik. Az utolsó kötet pedig az Üvegváros címet viseli.
Twitter-en követem az írónőt, így tudom, hogy most jön ki egy újabb trilógiája a The Infernal Devices, aminek első kötete a Clockwork Angel most kerül bemutatásra az USA-ban. Ez a sorozat ugyanabban a világban játszódik, mint a Mortal Instruments, csak a múltban. Így mintegy előzményként is szolgálhat, bár nem tudom mennyire szoros a kapcsolat a két trilógia között. Nekem már most elnyerte tetszésemet és amint túljutottam ezen a trilógián és nálunk is elérhető lesz, biztosan beszerzem. A fantasy mellett ugyanis a kosztümös könyveket imádom a legjobban. Ez pedig ötvözi ezt a két műfajt.

Apropó Twitter. Már egy jó ideje fenn vagyok rajta és kezdem megkedvelni. Így megjelenítettem itt is jobb oldalt. Az én bejegyzéseim ugyan unalmasak és elég ritkák, de ha találok valami érdekeset, mindig továbbküldöm. Követek néhány írót, színészt és a Dalai Lamat többet között.
A lejátszót is frissítettem egy új számmal, ami most a nyitódallam és csak tegnap éjjel bukkantam rá, de teljesen oda vagyok érte.

Fontos még leírnom, hogy az egyik cicám Hermione tegnap boldog anyukává vált. Kicsit még fiatal ugyan az anyasághoz, hiszen épp csak egy éves, de nagyon gondoskodónak bizonyult. Két édes kis fekete cicussal bővült a család, akik annyira aranyosak, hogy nem tudok betelni velük. Egészségesnek és jól fejlettnek tűnnek. Remélem nem lesz velük gond és szépen fognak felcseperedni. A nemüket még nem állapítottam meg, mivel sötét kis kuckóba vackolta be őket az anyjuk és csak zseblámpával látszanak fekete színűk miatt. Remélem az egyik fiú és így legalább egyet megtarthatok.
A másik cicám (Amúgy három van összesen.) pedig ma olyan reflexszel és gyorsasággal fogott egeret, hogy még én is meglepődtem.Egyik pillanatban ott állt mellettem, a másikban már két méterrel arrébb, aztán hirtelen kisprintelt a fészerből a hátsókertbe a szájában egy egérrel. Ezek után biztosra veszem, hogy azt a néhány rigót, aminek a tetemét összeszedtem az udvarunkon, is ő fogta. Ügyes egy kandúrka. ^^ Kivételesen nem vettem el tőle az egeret. Régen mindig elkoboztam az elejtett zsákmányukat, ha még élt, pacifizmusom miatt. Most viszont nem avatkoztam közbe, mert már eléggé megszorongatta szegény egérkét, így nem volt sok hátra neki. A macska nyála ugyanis halálos a kisebb állatokra, így nem tehettem érte semmit. Remélem következő életében szerencsésebb lesz...

Egy jósnő naplója

Egy darabban hazaértem Csikoszokni barátnőmtől. Nagyon jó volt az a pár nap, amit náluk töltöttem. Nyaralás így kipipálva erre a nyárra és élményekkel gazdagodtam.
Az utazás viszont nem volt felhőtlen. Mikor elindultam a vonatok sokat késtek és még a légkondi is meghalt rajtuk, így alig éltem, mikor végre megérkeztem. De ez nem rajtam múlott, ellentétben a hazaúttal. GYŰLÖLÖM AZ EMBEREKET! Eddig sem kedveltem őket, de mostantól egyenesen utálni fogom. Tisztelet a kivételnek... amiből sajnos kevés van. Az embernek van ugyanis a legundorítóbb természete. Gátlástalanul beletapos mások lelkébe a saját önző és aljas érdeke miatt. Képmutató és kihasználja mások kedvességét. Szokták mondani, az állatok kiszámíthatatlanok. Hát szerintem ez egyáltalán nem igaz. Egy kutyától, macskától, elefánttól, kígyótól, sőt még egy cápától is tudom mire számíthatok. Egyértelmű jeleket küld és nem bújik mézes-mázos álarc mögé. Az ember viszont hátba támadja a másikat és ez az egyetlen faj, ami rezzenéstelenül pusztítja el fajtársát. Amikor pedig szembesülök az emberiség valódi természetével, szégyellem, hogy én is egy vagyok közülük. De igyekszem mindent megtenni, hogy ne süllyedjek olyan mélyre, mint egyesek.
Életem egyik legnagyobb csalódása és rossz élménye ütötte ki nálam ennyire a biztosítékot, mivel magamnak köszönhettem. Én voltam az ostoba, hogy hagytam magam átverni, pedig a vészcsengőm csilingelt, mégsem hallgattam rá... De megjegyeztem a leckét és soha többé nem fog előfordulni ilyesmi.
Most, hogy ezt kiadtam magamból értelmesebb dologról fogok írni, méghozzá egy könyvről.

Rövid ismertető:

"Sokan kérdezték már tőlem, hogy van-e olyan dolog, amit jósnőként elhallgatok előlük, amit úgy érzek, hogy nem szabad elmondanom? Nincsen semmi, amit ne mondhatnék el. Mégis, az évek alatt, a munkám során oly sok minden kimondatlanul maradt. Hosszú éveken át gyűjtöttem, s hordoztam magamban a ki nem mondott szavakat, gondolatokat. Ezek öltenek most alakot, ebben a könyvben. Naplószerűen jegyeztem le történeteket, s azok tükrében mutatok rá, a bennük rejlő mélyebb felismernivalókra, tanulságokra, spirituális törvényszerűségekre, fejlődési lehetőségekre. Kérem, fogadják tiszta szívvel, s nyitott elmével! Hisz eljött az idő, amikor a titkokat, amiket eddig nem mondtam el senkinek, most elmondom Önöknek!" Az olvasó egy igen értékes kötetet tart a kezében, mely segíthet számára feltárni az eddig rejtve maradt sorsbeli, spirituális és kozmikus kérdésekre a választ. Hatékony eszköz ez a kis könyv, kulcs saját szívünkhöz, és annak boldogságához, iránytű a lélek világához.

Ezt a kötetet még karácsonykor vettem anyukámnak. Szereti a spirituális dolgokat. Meg akarta tanulni a tarot-kártyavetést és kettőnk közül ő hisz jobban a természetfelettiben. Igaz, elég gyakran lehurrogom ezért, mivel a racionális gondolkodás szerves része a természetemnek, mégis megfogott ez a könyv. Érdekesnek találtam, így miután anyukám kiolvasta, én is belekezdtem.
Többnyire regényeket olvasok, így kicsit bele kellett rázódnom ebbe a stílusba és jobban oda kellett figyelnem, hogy megértsem, mit is szeretne közölni velem az írónő.
Maga a könyv elég picike, keményfedelű, aranyos darab. Tökéletesen elfért a laptopom mellett, vagy a kisebb táskámban, így a vonaton olvasgattam. Persze ehhez hangulat és kellő agyi frissesség kellett, így nem haladtam vele túl gyorsan. Aztán miután itthon maradtam és nem kellett sokat utaznom, félretettem. Úgy egy hete pedig újra elővettem és egy nap alatt befejeztem az elmaradt fejezeteket.
Elgondolkodtató volt. Bár nem hiszek a jóslásban, mégis úgy érzem, szívesen elbeszélgetnék az írónővel. Talán tudna nekem is némi segítséget nyújtani, vagy inkább térképet a sorsról és életem útjairól, amik falusi földutak nagy bukkanókkal. Viszont tartok tőle, hogy csalódást okozna. Bizalmam ugyanis a fentebbi kirohanásomból jól láthatóan megrendült embertársaimban.
A könyvet viszont ajánlom mindenkinek, aki spirituálisan érzékenyebb, szeret eltöprengeni a dolgokon és nem riad vissza egy kis vallási felhangtól sem. A jósnő ugyanis hívő, így a spiritualitást is kissé vallásosan közelíti meg.

Helyzetjelentés:
Kicsit leszívta energiáimat a nyaralás, így lusta vagyok és nem haladok az írással. Pedig mielőtt elmentem a megkezdett novellám folytatásának is nekiláttam. Pár nap pihenő, aztán összeszedem magam. Olvasok, mint mindig, most épp Coelho-t. És kezdek megtelni izgatott várakozásokkal. Várom már a szeptembert és hogy visszamenjek az egyetemre, bár cseppet tartok is tőle...
Megint antiszociálisnak érzem magam. Igazából, amint hazaérek, azzá válok. ez van, ha az ember lányának legközelebbi barátai pár száz kilométer távolságban vannak. Rajzolni is szeretnék, mivel az megnyugtat és van egy befejezetlen karkötőm is. Na, meg ha bevásároltam ezüstözött karikákból és kampókból nekilátok a fülbevaló készítésnek is. És megint festegethetek porcelánt, ám ezúttal köcsögök helyett tálakat.