Sorozatajánló II.

Mivel mostanában elég sok sorozatot nézek elsősorban a Netflix széles választéka miatt, úgy döntöttem mégis csak rovatot készítek korábbi bejegyzésem mintájára. Hoztam is újabb 4 sorozatot, hátha valaki kedvet kap hozzájuk.

A boszorkányok elveszett könyve

"Az évadnyitó részben Diana Bishop, a kiváló történész (és vonakodó boszorkány) visszatér az Oxfordi Egyetemre. A Bodleian Könyvtárban egy ősi, mágikus kéziratra bukkan. Az egyetemen tanító biokémikus (és vámpír), Matthew Clairmont évszázadok óta keresi ezt a könyvet, amelynek felbukkanása felkelti a kongregáció vezető boszorkányának figyelmét is, aki még a vámpírok előtt meg akarja szerezni azt. Matthew szembesíti Dianát a kérdéssel: miért rejtegeti a könyvet, és miért tagadja meg az erejét?"

Ez a sorozat az HBO kínálatában szerepel és egy könyvsorozat alapján készült. Ha valaki kíváncsi a könyvre, ITT olvashat róla bővebben. Az első éved a könyvtrilógia első részét dolgozza fel és 8 epizódból áll. A második évad már készítés alatt van, így a folytatás garantált.

Két dolog igazán vonzó ebben a sorozatban, a díszlet és a hangulat. A történet nagy része Oxfordban játszódik, elsősorban az egyetem és annak könyvtára területén, így a nézőt elég hamar lenyűgözik a csodálatos épületek. A látványvilágra tehát nem eshet panasz, főleg, hogy a misztikus vonal többnyire takarékon mozog. A hangulat pedig azért tud kifejezetten vonzó lenni, mert az olyan nézők, mint én, akik misztikus sorozatokon szocializálódtak, elég erőteljes nosztalgialöketet kapnak tőle. Mostanában nincsenek jó varázslatos sorozatok, mert általában szappanoperává avanzsálva csak a szereplők szívügyeivel foglalkoznak. Itt viszont a romantikus szál finoman van adagolva és épp elég rejtélyes a könyv és a kihalás veszélye, na meg a főhős családi vonatkozásai, hogy fenntartsa az érdeklődést. A tempó tehát rendben van. Persze nem hibátlan alkotás, mert néhol nem magyaráz meg dolgokat, így kissé esetlegesnek tűnik egy-egy mellékszereplő motivációja és időnként kicsit gagyinak hat ez a "Vámpír vagyok, úgy megennélek, de inkább légy a feleségem." vonal. A boszorkányos varázslatok azonban, nem túl magas költségvetés ide vagy oda, rendben voltak.

Összességében számomra egy kellemes kikapcsolódást nyújtott. Tudom ajánlani azoknak, akik kedvelik a misztikus romantikus sorozatokat.

Dead to Me

"A férjét meggyilkoló cserbenhagyásos gázolót kereső forrófejű özvegy összebarátkozik egy különc, de örök optimistával, aki nem az, akinek mutatja magát."

Ez a sorozat a Netflixen fut és egyelőre egy évadnál jár, ami 10 epizódot jelent. Viszont itt is elindult már a következő éved legyártása, így lehet várni a folytatást.

Ez egy kifejezetten szórakoztató vígjáték. Az előzetes alapján sokkal bohókásabbnak gondoltam, ám inkább sötétebb és szarkasztikus humorral van megáldva. A két főszereplő hölgy szövege remek, viselkedése kaotikus, ami tökéletesen passzol a gyász témájához, és a készítők nem féltek újabb és újabb csavarokat belevonni. Igaz, a nézőt elég hamar bevonják a "nagy titokba", ám így is van bőven izgalmi faktor. Az események egyébként kényelmes tempóban haladnak és a karterek is ennek megfelelően formálódnak. A helyzetek néhol abszurdnak tűnnek, de mégis elég valósághűek és ami a legfontosabb, emberiek. A néző hamar átérzi a helyzeteket és drukkol a szimpatikus karakterekért. Ha pedig ez nem lenne elég, mindig ott lebeg valami a múltban, ami nem teljesen egyértelmű és tovább árnyalhatja a képet.

Nekem nagyon tetszett, kifejezetten szórakoztatónak találtam, így kíváncsian várom, hogyan csavarják tovább a következő évadban. Elsősorban azoknak ajánlom, akik egy kreatív vígjátékra vágynak. Hölgyek előnyben, de az urak is jól szórakozhatnak rajta.

Black Mirror

"A Fekete tükör valóban egyfajta enciklopédiája a jelenlegi világban tapasztalható társadalmi, médiafogyasztásbeli, életvitel trendjeit illető folyamatoknak, melyekben egy rettenetes új világ baljós képes sejlik fel. A sorozat epizódjai a technológiai fejlődés veszélyeiről szólnak egy-egy az alternatív valóságban vagy a közeli, illetve távoli jövőben játszódó történet formájában."

Ez a zseniális sorozat is a Netflix kínálatában szerepel. Egyelőre 5 évadra rúg, ám minden évad más epizódszámmal rendelkezik és az egyes részek játékideje is változó. Mivel minden rész külön egész történetet mesél el, mindez cseppet sem zavaró, sőt, a sorrend, ahogy a néző halad, szintén teljesen mindegy. Mi San Diegoval az utolsó, vagyis ötödik évaddal kezdtük el a sorozatot, míg Nel barátom időrendben haladt az első évadtól, mégis ugyanúgy tetszett mindegyikünknek.

Ahogy a cím is mutatja egy egy fekete tükör a mai modern társadalomnak és ez elég sokszor egy negatív jövőképpel párosul. Az egyetlen közös tulajdonság az egyes részekben az, hogy mind valamilyen technológiai jelenségre reflektálnak és az esetek nagy részében elég kemény társadalmi problémákat hoznak velük párhuzamba. Persze akad közöttük ütősebb és kevésbé ütősebb rész, de mind-mind remek alkotás. Illetve minden epizódnak van valóságalapja, így hitelesnek és még borzongatóbbnak hat.
Ez egy kiválóan összerakott, jól átgondolt és erőteljes üzenettel rendelkező sorozat. Nekem nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek. A társadalomkritika szerintem mindig elkél.

Eufória

"Sam Levinson sorozata egy 2012-es izraeli széria amerikai változata, az eredeti megtörtént eseményeken alapul. A történet a középiskolás tinik életébe, annak is az árnyoldalába nyújt bepillantást. Miközben ifjú hőseink keresik helyüket a világban, megtapasztalják a drogot, a szexet és az erőszakot."

Sokáig gondolkodtam, hogy bevegyem-e ezt a sorozatot ebbe a bejegyzésbe, vagy sem. Ebben a rovatban ugyanis kizárólag olyan sorozatokról szeretnék írni, amelyek tetszettek és tudom ajánlani másoknak. Az Eufória azonban nem tetszett igazán. Viszont végignéztem, így mégsem volt a teljesen élvezhetetlen kategória, ezért adok neki egy esélyt olvasóim számára.
A sorozat az HBO-n fut és jelenleg egy évadból és 8 epizódból áll, ám a készítők már dolgoznak a folytatáson. Elég népszerű alkotás és több ismerősöm látta és a lelkesedésük miatt, kíváncsi lettem rá. Aztán kicsit fanyalogtam, mert a Skins című sorozatra emlékeztetett, amit anno úgy két epizódig bírtam elviselni, mielőtt feladtam volna. Ezt viszont végignéztem, úgyhogy fogyaszthatóbbnak ítélem.
Az alapötlet egyébként jó, de ha tényleg ilyen ma tininek lenni, akkor nagyon örülök, hogy nem most vagyok tizenéves. Azért remélem, hogy a sorozat sarkít és túltol dolgokat, mert ha tényleg csak drogokból és szexuális tartalmakból el egy mai tinédzser mindennapja, akkor nagyon tudom sajnálni őket. A történet epizodikus jellege, hogy minden részben egy-egy szereplő nem épp boldog életének motivációit mutatja be, kifejezetten tetszett. Az is tetszett, hogy komolyan foglalkozott a depresszió kérdésével és igen, a drogfüggőséget is jól átgondoltan fűzte bele. Azonban az összhatás akkor is rendkívül nyomasztó. Engem legalábbis lehozott az életről és nem a jó, elgondolkodtató értelemben.
Nem mondanám, hogy tetszett, de kicsit értem, miért találják sokan vonzónak ezt a sorozatot. Számomra ez az évad bőven elég volt, nem vágyom a folytatásra és nem igazán tudnám ajánlani sem. Viszont, ha valakit érdekel a drogfüggő kamaszok szexuális élete, kezdjen bele bátran. Nem biztos, hogy korrekt képet fog kapni (legalábbis én nagyon remélem), de nyomasztó az biztosan lesz.

A Nagy Fal

Korábbi bejegyzéseimben már panaszkodtam, hogy nem érem utol magam teendőimben, amit nagyon jól bizonyít, hogy még mindig van mesélni valóm kínai utamról. A végére hagytam az egyik legkedvesebb helyszínemet, a Nagy Falat.

Nagy Fal

A kínai nagy falat mindenki ismeri, mindenki hallott már róla és mindenkinek eszébe jut, ha Kínára gondol. Nem volt ezzel másként csapatunk sem, így az útiterv egyik sarkalatos pontja lett, hogy megnézzük ezt a lenyűgöző látványosságot.

A fal lényegében védelmi erődítmények rendszere, ami fokozatosan épült ki. Kezdetben, az időszámításunk előtti 3. században, különálló erődítményekből állt, amelyeket a későbbi dinasztiák vagy használtak, vagy nem, vagy építettek hozzá, vagy nem. A ma is látható falszakaszt a Ming-dinasztia idejéhez (14-17. század) kötik, mivel innentől használtak téglát az építések során. Funkcióját tekintve a nomád népek elleni védelmi erődítmény volt, ám ebben nem volt kifejezetten sikeres.

A fal hegyvonulatokon húzódik végig, így kanyarogva követi a természetes domborzatot. Teljes hossza vitatott, mert itt is - ott is akadnak szakaszok, többnyire eléggé leromlott állapotban, de így is 7200 kilométerről beszélhetünk, amihez ha még hozzáadjuk a helyenként felelhető épületnyomokat, akkor 50 ezer kilométernél tartunk. Persze ezt semmiképpen sem összefüggően kell elképzelni, hanem szakaszosan.

Ami magát a falat illeti, átlagosan 10 méter magas és a tetején 4-5 méter széles. Gyakorlatilag egy magaslati, széles sétálóutca a hegyeken át. Hegyek pedig vannak bőven, így gyönyörű a kilátás.

A századok során, mikor a fal nem volt épp használatban, a környékbeli lakosok előszeretettel lopkodták. Konkrétan elhordták a tégláit, hogy házakat építsenek belőle. Méretéből adódóan a karbantartás elég drága lett volna, így több szakaszt egyszerűen magára hagytak, így az idő és környezeti hatások miatt pusztulásnak indult. 1987-ben azonban a Világörökség részének nyilvánították és a kínai állam elég hamar rájött, mekkora üzlet van a turistákban, így bizonyos szakaszait felújították.

A fal jelenleg három szakaszon látogatható. Kettő a fővároshoz közel helyezkedik el, egy rövidebb szakasz pedig a tengernél húzódik. Mi a Pekinghez kicsit távolabbi részét néztük meg, a Mutianyu-t.

Mutianyu 70 kilométerre van a fővárostól, így külön kisbuszt béreltünk, ami elvitt a fal lábáig. Ez a falszakasz régebbi, mint a Badaling (a másik Pekinghez közeli látogatható rész), 2250 méter hosszú és 22 őrtorony található rajta. Mivel kicsit távolabb helyezkedik el a fővárostól, itt kevesebb a turista.

nyári bob és libegő

A falra két helyszínen lehet felmenni és több opció választható: felsétálhat az ember millió lépcsőn vagy felmehet libegővel. Visszafelé szintén lehet választani ezt a két opciót kiegészítve azzal, hogy nyári bobbal is le lehet jönni a falról. Csapatunk felfelé a libegőt választotta, míg lefelé ketté váltunk, mivel fele a bobot, fele pedig a libegőt preferálta. Én nagyon szeretek libegőzni, így végig maradtam ennél a kényelmes és bámészkodás szempontjából ideális megoldásnál.

Mikor felértünk a falra, csapatunk ketté vált. Egyik fele jobbra indult, a rövidebb 1-2 őrtornyos szakasz felé, másik fele pedig a kihívást választotta balra a hosszabb falszakaszon. Nem volt számomra kérdés, hogy merre induljak, mert a célom azt volt, hogy minél többet derítsek fel ebből a csodálatos építményből.

úton

No, és hogy milyen a falon sétálni? Elképesztő és izzasztó. Az elején csak élveztük a pillanatot, a különleges helyszínt, a gyönyörű kilátást, a napsütést és bohóckodtunk minél szórakoztatóbb képeket készítve. Aztán a meleg egyre nagyobbnak tűnt, a lépcsők egyre meredekebbnek és az őrtornyok árnyékos hűvössége egyre hívogatóbbnak. Öten haladtunk együtt a távolabbi cél felé, mikor a nagy vidámságban San Diegót már megint elkapta a versenyszellem. Épp úgy, mint egy évvel korábban portugáliai túránkon, felkiáltott: "Verseny a következő toronyig!" Csakhogy most akadt is ember, aki válaszolt a kihívásra kis csapatunk másik férfitagja, így mi lányok lemondó mosollyal figyeltük, ahogy a fiúk rohannak fel a lépcsősoron a következő toronyig. Persze, amint felértek, kidőltek, méghozzá annyira, hogy nem is folytatták tovább az utat. Ribizly barátom szintén hátramaradt velük, így már csak ketten haladtunk tovább a cél felé.

Ahogy korábban írtam, a fal a hegyvonulatot követi, vagyis nem egyenes, amiből következik, hogy tele van lépcsőkkel.

lépcsők

Konkrétan lépcső követ lépcsőt és ezek a lépcsők teljesen különböző méretűek. Hol nagyon picikék, hol normál lépcsőfoknak tűnnek, hol pedig hosszú lábú óriások számára lennének csak ideálisak, olyan hatalmasok. Ráadásul hosszan nyúlnak felfelé, így az ember egy idő után a végtelennek tűnő lépcsőkön találja magát. Szóval nem épp egy könnyű séta főleg nyáron a nagy hőségben.

Társammal azonban elég céltudatosak voltunk és számunkra kényelmes, de nem épp lassú tempót diktálva haladtunk a legtávolabbi pontja felé. Nos, majdnem teljesítettük a teljes távot, mert az utolsó őrtorony előtt olyan meredek és olyan hosszú volt a lépcsősor, hogy úgy döntöttünk, inkább visszafordulunk. Ó, igen, mert ugyanezt a távot visszafelé is meg kellett tennünk, hogy lejuthassunk a falról...

Mikor haladtunk vissza összeszedni csapatunk lemorzsolódott tagjait és találkoztunk néhány turista sráccal, konkrétan félreugrottak az utunkból. Jót nevettünk rajtuk, mert el tudtuk képzelni mit gondolhattak, mikor megpillantottak két csapzott, izzadt, nagy tempóban menetelő, kipirult lányt.

őrtorony

Nagyon büszke vagyok magamra, hogy a lehető legtovább sétáltam a falon és nem riasztottak vissza a lépcsők. Ráadásul ez a három óra lépcsőzés épp ideális volt, hogy a korábbi hegyi túránk izomlázát megszüntesse. Szóval megérte a fáradtságot.

A Nagy Fal számomra kínai utunk egyik fénypontja volt és azt kell mondanom, nélküle nem lett volna igazi ez az utazás. Ha valaki Kínába látogat, semmiképpen se hagyja ki.

Van még egy tévhit, amit szeretnék eloszlatni. A fal nem látszik az űrből, ez csak amolyan legenda. Viszont repülőről biztosan gyönyörű, ezért is lehet elég borsos árért helikoptertúrát tenni a fal fölött.

eredeti lépcső

Illetve van még egy dolog, ami érdekes. Mint a bejegyzés elején írtam, a falat felújították, szóval azok a lépcsőfokok, amelyeken haladtunk, a nem is annyira távoli múltban kerültek oda. Azonban volt egy lépcsősor, ami az eredetit mutatta. A régi lépcsőket plexi lapokkal fedték be, így jól meg lehetett csodálni, milyen állapotok is uralkodtak itt a felújítás előtt.

Mikor hazaérve úti beszámolót tartottam, többek szemében csalódást láttam, mert úgy ítélték meg, ez a rekonstrukció már nem olyan értékes, mint az eredeti. Nem értek egyet. A felújításnak köszönhetően az egyébként életveszélyes állapotba leromlott romok ismét látogathatóak és tekintve, hogy az eredetit követték, épp olyan nagyszerűek. Az ámulat így is elfogott ezt az építészeti kuriózumot látva, míg a távolban megbújó, nem felújított szakaszok látványa, ahol az őrtornyokat felverte a gaz, sajnálatot ébresztett bennem. Mennyivel jobb ilyen szép állapotban látni ezt a történelmi kincset, mint elhanyagoltan és romosan. Mutatok is róla még néhány szép képet:

csinos őrtorony

Olyan szépen kanyarog!

Bizonyíték, hogy ott jártam...

úton a falról lefelé

A Dalai Láma macskája

Nagyon sokáig szemeztem ezzel a könyvvel. Nagyon szeretem a cicákat, így minden érdekel, ami róluk szól, ám a macskás könyvek nem mindig váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ráadásul elég nehéz volt levadászni ezt a könyvet, mert nem minden könyvesboltban árulják. Végül mégis meggyőzött a borítón szereplő cica gyönyörű tekintete és sikerült beszereznem, amit egyáltalán nem bántam meg.
Nagyon tetszik a borító, de ez egy macskaszerető szempontjából nem meglepő. 252 lapjával nem egy vastag olvasmány, épp ideális méret utazáshoz.
Fülszöveg:

"Egy ​éhező és sajnálatra méltó kiscicát kimenekítenek Újdelhi sikátoraiból és egy olyan életben lesz része, amilyenről nem is álmodhatott. Egy gyönyörű, a hófödte Himalájára néző szentélyben, a dalai láma macskájaként kezd új életet.
Ez a melegszívű, bohókás de bölcs, soknevű cica bepillantást enged a dharamsalai élet zárt világába. Kis kémként tudósít Őszentsége bizalmas találkozóiról a hollywoodi hírességekkel, filantrópusokkal, önsegítő könyvek szerzőivel, és ezen keresztül megtudhatjuk, hogyan lelhetünk boldogságra ebben a rohanó, anyagias világban."

Mikor elkezdtem a könyvet, aggódtam kicsit a macska narrációja miatt. Ez ugyanis az a tényező, amin a macskás könyvek elbukhatnak. Néhány fejezet után azonban örömmel nyugtáztam, hogy ez a veszély itt nem áll fent.
A soknevű macska csak egy kis fűszer ehhez a könyvhöz és cica mivolta abból áll, hogy mindig az események középpontjában van, ahogy azt egy szőrmóktól mi emberek megszokhattuk. A könyv tehát okkal használja egy macska nézőpontját és cseppet sem akar ezen a vonalon túlságosan messzire menni. Persze akadnak gondolatok, amelyek a macskalétet fényezik az emberekkel szemben, ám elég csekély mértékben és csupán a szórakoztatás kedvéért.
A kötet lényegi eleme így egyáltalán nem a macska, bár ezt a főhős cicahölgy valószínűleg kikérné magának, hanem a buddhizmus. A szerző ezt kívánja bemutatni a laikus nyugati olvasóknak és ehhez a macska nézőpontja egy kiváló eszköz. A főhős ugyanis, hiába született Indiában, meglehetősen laikus a buddhizmussal kapcsolatban, ám a Dalai Láma ölében dorombolva nem maradhat sokáig az. Egyre többet és többet tud meg a vallásról és annak filozófiájáról, amit nem restell megosztani az olvasóval.

"A buddhizmus célja nem az, hogy megtérítse az embereket. Hanem az, hogy olyan eszközöket adjon nekik, amelyekkel nagyobb boldogságot érhetnek el. Hogy boldogabb katolikusok, boldogabb ateisták, boldogabb buddhisták legyenek."

A narráció tehát kifejezetten leleményes. Az olvasó fejezetről fejezetre újabb és újabb vendégek macskaszemen át történő megfigyelésével megismerkedik egy-egy újabb buddhista gondolattal a boldogság és megvilágosodás érdekében. Ráadásul ezek a gondolatok hétköznapi problémákba ágyazva jönnek, egy-egy hétköznapi témát járnak körül, így minden olvasó könnyedén azonosulni tud velük. A könyv így cseppet sem szájbarágós, sőt, távol áll tőle.

"A legtöbb macska és ember nevében szólva, azt hiszem pontosan fogalmazok, ha azt mondom, hogy a változás az, amit leginkább mással szeretnénk, hogy megtörténjen, és nem velünk."

Nekem nagyon tetszett, hogy szépen adagolva egyre többet és többet tudtam meg a buddhizmusról. Főleg, hogy nyáron a rengeteg Buddha szobor között, épp erre a tudásra vágytam. Persze ahhoz ez a könyv nem elég, hogy valaki elmélyedjen a tanokban, ám kezdetnek, kedvcsinálónak tökéletes.
Ami a hitelességet illeti, a Dalai Lámának valóban van macskája vagy legalábbis él macska a környezetében és tényleg rengeteg látogatója is akad és sokat utazik, de ez egy regény, így nem kell készpénznek venni. Ez azonban nem von le semmit a kötet értékéből.
Összességében nekem tetszett ez a könyv és a sok pozitív buddhista üzenet, ami benne van. A macska pedig egy kedves narrációt adott neki, amitől még gördülékenyebb volt az olvasás. Tudom ajánlani mindenkinek, aki bepillantana a buddhizmus világába, aki egy kis kedvcsinálóra vágyik belőle és persze mindenkinek, aki szereti a cicákat.

Kiegészítés:
A könyvnek van folytatása. A második kötet, A dorombolás művészete szintén elérhető magyarul. A harmadik kötet, The Power of Meow azonban nem jelent még meg hazánkban és eléggé kétségesnek tartom, hogy a jövőben meg fog. Pedig, ha a folytatás is ennyi kedves gondolatot tartalmaz, ez igazán sajnálatos volna.

A boszorkányok elveszett könyve

Erre a könyvre az egyik olvasóm hívta fel a figyelmemet. Akkor azonban nem akartam új sorozatba belekezdeni, mert ez bizony a Mindenszentek trilógia első része, így csak elraktároztam az információt. Aztán elkészült a könyv filmsorozat adaptációja, ami nem volt rossz (majd ha utolérem magam blogbejegyzésekben, írók róla egy új sorozatajánlóban), így újra eszembe jutott és feltettem a kívánságlistámra. San Diego pedig erről a listáról választott nekem karácsonyi ajándékot, így meg is kaptam az első kötetet.

Kifejezetten mutatós darab a kemény kötéssel és a szép sötétkék védőborítóval. 696 laphoz azonban el is kél mindez.

Fülszöveg:

"Diana ​Bishop, az alkímia történetével foglalkozó fiatal történész – aki akarata ellenére lett boszorkány, és azért választotta a tudományos pályát, mert így kíván megszabadulni e terhes örökségtől – az oxfordi Bodley könyvtárban ráakad egy titokzatos, elveszettnek vélt könyvre, az Ashmole 782 névre hallgató kéziratra.
Rajta kívül azonban más túlvilági lények, démonok és vámpírok is ott nyüzsögnek a könyvtárban, és az ő érdeklődésüket is felkelti az eltűnt kötet, mert olyan titkokat sejtenek benne, amelyek meghatározóak lehetnek a teremtmények – azaz a nem-emberek – sorsára nézve. Azt is meg szeretnék tudni továbbá, hogy a boszorkány-történésznő miként bukkanhatott rá erre a kivételes ritkaságra.
A Diana körül gyülekező túlvilági teremtmények központi figurája egy ezerötszáz éves vámpír, Matthew Clairmont, aki mellesleg az oxfordi egyetem professzora és az Angol Tudományos Akadémia tagja. Ők ketten elhatározzák, hogy megfejtik az eltűnt kézirat titkát."

Minden adva van ebben a könyvben, hogy imádjam. Történelem, természetfeletti rejtélyek, nyomozás és érdekes karakterek érdekes helyszíneken. A rajongás azonban elmaradt, sőt kifejezetten nehezen tudtam megkedvelni ezt a könyvet.

A felsorolt dolgokból adódóan lelkesen olvastam és kíváncsi is voltam sok mindenre, de nem szippantott be a történet. Egyszerűen nem tudtam igazán elmerülni benne, mert voltak vele kisebb-nagyobb problémáim.

Az első probléma a szerző stílusa volt. Deborah Harkness nem a jó értelemben terjengős író. Olyan nagy beleéléssel és élvezettel ír hosszú-hosszú oldalakon át a semmiről, hogy az már művészet, de sajnos nem a könnyen csúszó fajtából. A kötet nagy részét egyszerűen untam. Untam a főhősnő ruhatárát, ami egyébként szinte kizárólag macskanadrágokból áll, untam az étel és italfogyasztását (Oké, mindenkinek kell ennie, de nem érdekel a reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora menüje minden egyes nap...) és untam a semmit mondó párbeszédeket. A karakterek nagy előszeretettel csacsogtak könnyed kis témákról, ám mindez a történetvezetés szempontjából teljesen érdektelen volt. A legjobban mégis az bosszantott, hogy ha már ennyire részletezni akart, akkor miért nem az érdekes dolgokat részletezte. Írhatott volna Oxfordról, a városról, az épületekről, az egyetem minden zegéről és zugáról, a könyvtár polcairól, bármiről, csak ne Diana cicanacijáról és teájáról. Ráadásul képes volt több oldalon át leírni egy jógaórát minden pózzal és elhangzó szóval, ami bár magam is jógázom, cseppet sem érdekelt, ám nem volt képes alkímiai alapismeretek részletezésébe bocsátkozni. Pedig utóbbinak lett volna értelme és relevanciája a cselekmény szempontjából.

Az írónő sajnos a háttérvilág felépítésében is hajlamos volt elveszíteni a fókuszt. Minden szokványos klisét a fokhagymától a napfényig megmagyarázott a vámpírokról, míg a boszorkányok esetében minden olyan mellékesnek tűnt. Ja, hogy tudnak repülni? Megesik. Jósolnak? Igen, nem mondtam még? Ó és ott az a picike mellékes időutazós képesség, de kit érdekel, beszéljünk inkább arról, milyen bogyós gyümölcsöket ehetnek a vámpírok... Csak én érzem teljesen aránytalannak a természetfeletti lények jellemzését? Illetve ott voltak még szegény démonok, no de hogy minek, azt nem tudom, mert sok vizet nem zavartak. Néha olyan érzésem volt, hogy az írónő nem igazán tudta eldönteni, miről szóljon ez a könyv.

Az esetek nagy részében egyébként ez egy romantikus történet. Van a nő, aki meglátja a férfit és bumm örök szerelem, vagy valami ilyesmi. A románc ugyanis hétköznapi módon indít, majd a kötet második felére átcsap turbékolásba. A szokványos randiktól rövid úton eljutunk az ásó kapa és nagyharang sem választhat el minket részig, de hogy itt is tudja az írónő húzni az oldalakat még tovább és tovább jöhetnek a klisék: késleltessük a szexet, amíg lehet; turbékoljunk minden második oldalon és becézgessük egymást orrvérzésig. (Oké, utóbbinál bennem van a hiba, mert gyűlölöm a becézgetést.) Szóval szerelmi szál terén ebben a könyvben nincs új a nap alatt.

Ami a karakterek jellemét illeti, a mellékszereplők többnyire szimpatikusak voltak, ám a két főhős néhol sántított. Időnként mind a hősszerelmes nő, mind a hősszerelmes úr  ellentmondásba került önmagával, ettől pedig nem lopták be magukat jobban a szívembe.

Mindezen problémáim azért voltak annyira zavaróak, mert maga a cselekmény izgalmas is lehetett volna. Egy régi kézirat körül megy a hajsza, ami nagyon jó alapötlet. A helyszínek érdekesek és a több száz éves vámpírok kellő mennyiségű alternatív történelemórát tudnak tartani, hogy megfűszerezzék a könyvet. Ráadásul az események az utolsó 100-150 oldalra kicsit felpörögtek megvillantva, milyen is lehetett volna ez a történet sallangok nélkül. Az alap tehát még mindig tetszetős, csak a kivitelezéssel voltak gondjaim.

Összességében azt kell mondanom, ez a könyv nagyon túl van írva érdektelen dolgokkal, amitől minden varázslat és történelmi báj ellenére unalmasnak hat. Az olvasót így nem tudja magába szippantani és nem tudja kellően felcsigázni (bár a lezárás kifejezetten kecsegtető), hogy igazán jó véleménnyel legyen róla. Meg nem bántam, hogy elolvastam, de valójában az sem lett volna baj, ha kimarad az életemből.

Csak azoknak ajánlom, akiket nem zavar a terjengős stílus, akik elsősorban románcról olvasnának és nem korszakokon átívelő rejtélyekről és akiknek a kedvenc természetfeletti lénye a vámpír. Ha viszont valaki nem rajong az érdektelen információk áradatáért és mozgalmas cselekményre vágyik, ne ezt a könyvet válassza.

Kiegészítés:

Már a teljes trilógia elérhető magyarul. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy belekezdek-e a második részbe (Az éjszaka árnyai) vagy sem. Egyrészt nem fogott meg annyira, hogy a folytatás nélkül hiányérzetem legyen, másrészt viszont az első rész lezárása hangyányit érdekesebb folytatást ígért. Ezen még valószínűleg gondolkodni fogok egy ideig.

Mozgóképek LXXXIV.

Múlt hónapban 9 filmet néztem meg. Nem meglepő ez az arány, tekintve hogy január elején szabadságon voltam és az Oscar gála előtt sok jó film került a mozikba. Ezért van az, hogy a fent említett 9 filmből ötöt moziban láttam.

Aki bújt

"Az Aki bújt főhőse egy ifjú ara, akinek csatlakozva újdonsült férje vagyonos, különc családjához, a tradíciók szerint részt kell vennie egy játékban – ami halálos játszmává fajul, melyben mindenki az életéért küzd."

Már a mozikba kerülésekor szemeztem ezzel a filmmel. Az előzetes alapján szórakoztatónak és teljesen komolytalannak tűnt, így meg is beszéltük Applequeen barátommal, hogy elmegyünk rá. Csakhogy annyit piszmogtunk, hogy mire egyeztettük naptárainkat, levették a műsorról. Azért teljesen nem feledkeztem meg róla és amint sikerült letölteni, meg is néztem.

Ez a film részben teljesítette az elvárásaimat, mert valóban nem vette komolyan magát, így végig szórakoztató maradt. A horror címkét pedig kissé klisés, ám meglepően kreatívan véres jelenetekkel érdemelte ki. Bár a főhős biztosan összeszedett egy vérmérgezést közben, ettől el lehetett vonatkoztatni. Az egyetlen dolog, amitől ez a film nem lett egy szórakoztató horrorvígjáték, az a vége. A meglehetősen egyszerű alaphelyzetet ugyanolyan egyszerűen zárták le. Ez történetvezetés szempontjából nem volt baj, ám látványra, nos, hagyott maga után némi kivetnivalót. A záró monológ azonban cseppet kárpótolta a nézőket.

Ez a film nem egy eget rengető alkotás, de meglehetősen szórakoztató. Nem bántam meg, hogy megnéztem, így tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a vicceskedő horrorfilmeket. Aki viszont igazán rettegni akar vagy komolyabb cselekményre vágyik, csalódni fog.

Bazi nagy francia lagzik 2.

"A Verneuil család ismét visszatér! Claude és Maria Verneuil újabb nehézséggel szembesül. Négy vejük, Rachid, David, Chao és Charles úgy döntenek, hogy családjaikkal együtt külföldön próbálnak szerencsét. Claude és Marie el sem tudják képzelni, hogy távol legyenek szeretteiktől, ezért mindent elkövetnek, hogy visszatartsák őket a költözéstől…"

Ez a film tökéletes példája annak, amikor egy jó és sikeres alkotásról kényszeredetten lehúznak még egy bőrt. Az első rész ugyanis zseniálisan szórakoztató volt. Finom humor, átérezhető konfliktushelyzet, annak megfelelő kibontása és persze feloldása jellemezte, ahogy egy vígjátékban dukál. Épp ezért, nagyon aggódtam, mikor meghallottam a folytatást, hogy ezt a színvonalat tudják-e majd tartani. Hát, nem voltak jogtalanok félelmeim.

Az új rész szinte koppintotta elődjét, mert ugyanazt a humorforrást játszotta ki és bár még mindig jól kezelte a kultúrák összeütköztetését, megkopott a bája. A történet vagyis az új konfliktushelyzet azonban csapnivaló volt. Már a legelején érződött, hogy csupán hirtelen felindulás a költözés és a továbbiakban is ennek megfelelően, súlytalanul alakult ez a "probléma". A megoldása meg, hát elég cukormázas lett és nem igazán illett a kezdeti üzenethez.

Ez a film tehát egy jóval gyengébb folytatása elődjének. Szórakoztatónak szórakoztató, ám semmivel sem ad ennél többet. Akinek tetszett az első rész, tehet vele egy próbát, de ne legyenek magas elvárásai.

Akik már nem öregszenek meg

"Az első világháború iránti személyes érdeklődése által vezérelve Peter Jackson exkluzív hozzáférést kapott a BBC és a Brit Birodalmi Hadtörténeti Múzeum archívumaihoz, ahol több mint 600 órányi felvételből válogatta össze a film anyagát. A csapatok mozgása során ill. a harctéren rögzített filmfelvételek mellett hangszalagra rögzített korabeli beszámolókat is felhasználó dokumentumfilm eddig sosem látott közelségből mutatja be a frontvonalban zajló csaták kegyetlen valóságát. A filmből amellett, hogy láthatjuk, hogyan ettek, ittak, aludtak, miként formáltak barátságokat és mivel töltötték a lövészárkokban azokat a perceket, amikor nem zajlott csata, megismerhetjük a katonák viszonyulását is magához a konfliktushoz. Jackson és csapata speciális képalkotási és retusálási technológiákat felhasználva elérte, hogy a száz éve készített felvételek közel olyan minőségben jelennek meg a mozivásznon, mintha csak tegnap vették volna fel őket. A fekete-fehér felvételek színessé alakítása korábban sosem látott részleteket tár fel a nézők számára a háború mindennapjairól."

Nagyon vártam ezt a dokumentumfilmet és rettentően sajnáltam, hogy alig került hazánkban moziba. Azért így is sikerült egy előadást elcsípnem az Urániában, így megfelelő módon, széles vásznon nézhettem meg.

Ez a film elképesztő. A képsorok és a narráció pontosan és következetesen van összeválogatva, így a filmnek szép íve van. A technikai bravúroktól, a hanghatásoktól és a színes képsoroktól pedig elámul az ember. A film velejét azonban maga a narráció adja, ahogy több idős bácsi elmeséli nekünk, mit éltek át a háború során. Itt kell megemlítenem, hogy nagyon hiányzik ennek a dokumentumfilmnek egy jó szinkron. Az ember ugyanis szeretne ráfeledkezni a bámulatos képsorokra, de nem tud, mert ha egy pillanatra is leveszi a szemét a magyar feliratról,  elveszíti a narráció fonalát. Értem én, hogy hozzá tartozik az idős emberek hangja az összhatáshoz, de ha valaki nem anyanyelvi szinten beszél angolul, felirat nélkül nem fogja tudni követni a hadaró, erőteljes akcentussal elhangzó és kissé csapongó mondatokat. Szóval szerintem a teljes élmény érdekében, elkelne neki egy jó szinkron. Persze így is érdemes mindenképpen megnézni, mert olyan hétköznapi, ám meglepő dolgokat árul el a nagy háborúról, amit szerintem nem sokan tudnak.

Nekem nagyon tetszett és csak ajánlani tudom.

Little miss sumo

"Hiyori, a 20 éves női szumózseni mindent megtesz, hogy forradalmasítsa Japán ősi nemzeti sportját, amelyben hagyományosan csak férfiak vehetnek részt."

Netflixen nem csak filmek és sorozatok vannak,  hanem elég szép számmal dokumentumfilmek is. Ez a rövid (csupán 20 perces) film is közéjük tartozik.

Elég érdekesnek tűnt, egy női nézőpont az egyébként férfiközpontú Japánban. Mondott is néhány számomra új és érdekes információt, de valahogy kevésnek éreztem. Talán a játékidő rövidsége miatt, talán mert a főszereplő életébe is minimálisan pillantott be, talán, mert nem feszegette erőteljes kritikával a női és férfi szumó kapcsolatát, a lényeg, hogy érdekesnek, ám kis semmilyennek találtam. Nem ártana még néhány hasonló témát boncolgató, ám mélyebbre ásó alkotás.

Azoknak tudom ajánlani, akiket érdekel a női szumó elég szűk világa. Ízelítőnek ugyanis tökéletesen megfelel.

Élősködők

"A film antihőse Ki-taek, akinek családja igazi semmirekellőkből áll. Ők mindig a könnyebbik utat választják – bármit megtesznek, csak dolgozni ne kelljen. Irigykedve nézik a Park család fényűző életmódját, és ördögi tervet eszelnek ki, hogy a közelükbe férkőzzenek. Azonban természetesen semmi sem a családfő tervei szerint alakul."

Szerintem ezt a filmet senkinek sem kell bemutatnom, mert olyan sikere van, hogy mindenki, aki a filmeket szereti, hallott már róla. A nagy hírverés nélkül is megnéztem volna, mert az ázsiai filmek elég érdekesek tudnak lenni.

Ez a film egy szépen felépített és izgalmas cselekménnyel fűszerezett társadalomkritika.  A szereplők emberiek, így a néző nem tud egyértelműen állást foglalni egyikük pártján sem, hanem hol ezzel szimpatizál, hol azzal. Illetve előre tudja, hogy ebből még baj lesz és ez az a feszültség, ami végig fenntartja a figyelmet. Szóval a történet remek és a kivitelezés is rendben van, épp annyira koreai, amennyire kell és cseppet sem esik túlzásokba. Ez tehát egy jó film, no de hogy nekem ez a volna a múlt év legjobb filmje, azt nem mondanám. Értem én, hogy nagyon sokan ezzel az alkotással ráeszméltek, hogy ázsiai körökben is vannak jó filmek, de kicsit túlmagasztaltnak érzem.

Összességében tehát tetszett, nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki egy jó társadalomkritikára vágyik. Ám szerintem, nem ez 2019 legjobb filmje.

Richard Jewell balladája

"Az átlagos kis biztonsági őr (Paul Walter Hauser), aki a szíve mélyén mindig zsaru szeretett volna lenni, az Atlantai Olimpián teljesített szolgálatot, amikor egy magára hagyott hátizsákot fedezett fel. A helyén volt az esze és a szíve, ezért sikerült idejében kiüríteni a környéket. Állítólag.
Az FBI azonban úgy gondolja, ő lehetett az elkövető, aki a saját hírnévért kockáztatta sok ember életét. A naiv, jó szándékú férfi és egy karrierje mélypontján lévő ügyvéd (Sam Rockwell) összefog, hogy bebizonyítsa az igazát."

Nel barátom nyert két jegyet a film premier előtti vetítésére és nagyon örülök, hogy elmentem vele. Ez a film ugyanis eléggé periférián van, pedig nagyon jó.

Furcsa egy olyan filmet nézni, aminek az ember könnyen megismerheti a kimenetelét. Ha ugyanis valaki utánaolvas, ki az a Richard Jewell, már tudja is miről szól ez a film és mi lesz a vége. Ez azonban cseppet sem von le a film élvezetéből, sőt, még feszültebbé teszi. A néző azon kapja magát, hogy egyre dühösebb és dühösebb a rendőrökre, a médiára és egy idő után még Richardra is, amiért ilyen sután kezeli a helyzetet. A színeszek   zseniálisak, tökéletesen átadják egy átlagember helyzetét egy cseppet sem átlagos szituációban.

Összességében tehát ez egy remek film, erős üzenettel hétköznapi emberekről. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, főleg ha valaki kíváncsi rá, milyen a valóságban egy "hős".

1917

"Javában zajlik az I. világháború, amikor két fiatal brit katonát egy lehetetlennek tűnő küldetéssel bíznak meg: az ellenséges vonalon kell áthatolniuk, hogy egy üzenetet kézbesítsenek bajtársaiknak. Egy napjuk van, hogy célhoz érjenek, különben 1600 társuk, köztük egyikük testvére is odavész. A két bátor harcos hihetetlen elszántsággal indul neki a német frontnak…"

Erre a filmre is Nel barátommal mentem el. A fent említett dokumentumfilm után pedig igazán kíváncsi voltam rá.

Ez egy teljesen rendben lévő háborús film. Látványos, izgalmas és minden benne van, ami egy háborús filmben benne kell, hogy legyen. Azonban épp az utóbbi miatt rettentően steril is. Szinte érzi a néző, hogy mi fog jönni, mert bizony az ő fejében is ott van az a bizonyos lista a háborús filmek elemeiről. Ezzel pedig annyira kiszámítható és annyi benne a szokványos elem, hogy nincs ami megragadja a nézőt. Mert a néző tudja, hogy ez egy háborús film, tudja hogy a háború rossz, de azt is tudja, hogy ez csak díszlet és nem a valóság. A két főhős mindent megpróbál, hogy szimpátiát keltsen a nézőben, de valahogy mégis távol maradnak. Számomra legalábbis távol voltak és ez az a távolság amitől nem úgy néztem ezt a filmet, hogy aggódtam értük, mintha én is ott lennék, hanem csak izgulgattam, mint egy mezei kalandfilm esetében. 

Nekem nagyon hiányzott belőle a személyesség, de ettől függetlenül tetszett és tudom javasolni háborús filmek kedvelőinek, mert korrekt darab.

Jojo Nyuszi

"A második világháború idején a magányos német kisfiú, Jojo elképzelései a világról alapjaiban rendülnek meg, amikor felfedezi, hogy egyedülálló anyukája egy zsidó lányt rejteget házuk padlásán. Csupán tökkelütött képzeletbeli barátjára, Adolf Hitlerre támaszkodva, Jojo kénytelen átértékelni megrögzött nacionalista gondolkodásmódját."

Nagyon vártam ezt a filmet. Szeretem Taika Waititi humorát és igazán merésznek tűnt a témaválasztás. Egyáltalán nem csalódtam.

Ez a film egy tökéletes szatíra a náci ideológiáról. Remek húzás volt egy gyerek szemszögébe helyezkedni és finoman adagolni a mondanivalót. Mivel szeretem a kissé abszurd humort, ami a rendezőt jellemzi, nagyon jól szórakoztam a poénokon. A sok vicc azonban ne tévesszen meg senkit, ez nem egy könnyed délutáni vígjáték. A film egy pontja ugyanis humor ide vagy oda, jól gyomron vágja a nézőt. Ezt a gyomrost azonban könnyebb humorba csomagolva elviselni, ahogy a náci témát is. A színészek játéka remek, élen a főhőst játszó kisfiúval, a látványvilág szép és még a zene is tökéletesen passzolt a film különleges hangulatához.

Összességében tehát ez egy remek alkotás és bátran ajánlom mindenkinek.

Úriemberek

"Amikor híre megy, hogy az amerikai drogkereskedő, Mickey Pearson (Matthew McConaughey) túl akar adni szuperjövedelmező londoni marihuána birodalmán az egész alvilág felbolydul. Rengeteg lóvé forog kockán, nem is csoda, hogy a gengszterek között kirobban a harc. Bérgyilkosok, kisstílű bűnözők, nagypályások, dílerek, mindenféle kétes alakok bukkannak fel a meggazdagodás reményében. A helyzet kezd igen csak eldurvulni: egyre több hulla potyog, egyre több fegyver kerül terítékre, ám azt mégis nehéz lenne megjósolni, hogy végül kinek a kezében landol a csinos drogbiznisz."

Nyertem két jegyet a film premier előtti vetítésére, aminek nagyon örültem, mert szeretem Guy Ritchie filmjeit és végre volt valami, amire San Diego kifejezetten lelkesen kísért el.

Talán mondhatom, hogy ez a rendező nagy visszatérése. Mostanában ugyanis nem tett le ilyen jó filmet az asztalra. A sztori pörög, a párbeszédek pörögnek és az akció úgy halad előre egyre nagyobb fordulatszámon, ahogy a korábbi filmjeiben megszokhattuk. A karakterek rendkívül szórakoztatóak és úgy összességében ez egy kifejezetten szórakoztató gengszterfilm. Oké, néhol kiszámítható, én legalábbis - ismerve a rendező stílusát - előre tudtam, hol fog a sztorin csavarni, ám ez semmit sem vont le az élvezetéből.

Nekem és San Diegónak is nagyon tetszett és nyugodtan tudom ajánlani mindenkinek, aki egy jó filmre vágyik nem épp makulátlan úriemberek üzleti ügyeiről. Guy Ritchie kedvelőinek pedig kötelező darab.

Értékelés:

Akik nem öregszenek meg      ->  10

Úriemberek                              ->  10

Jojo Nyuszi                              ->   9

Richerd Jewell balladája         ->   9

Élősködők                               ->   8

1917                                        ->   7

Little miss sumo                     ->   6

Bazi nagy francia lagzik 2.     ->   5

Aki bújt                                   ->   4

Az epertolvaj

Szeretem Joanne Harris stílusát és szerettem a Csokoládé-trilógiát, így mikor megtudtam, hogy írt hozzá még egy negyedik kötetet is, azonnal lecsaptam rá.

A borító gyönyörű és nagyon kifejező. 436 lapjával kellemes vastagságú olvasmány és a fülszöveg a korábban megszokott édes és finom történetet ígéri.

Fülszöveg:

"Húsz ​év telt el azóta, hogy a Csokoládé című regényben megismert bájos és életvidám Vianne Rocher és kislánya, Anouk letelepedett az apró francia faluban, Lansuenet-ben. Vianne azóta valódi otthonra lelt, Anouk pedig kirepült a családi fészekből, a csokoládébolt azonban a régi: Vianne és másodszülött lánya, Rosette ugyanúgy készítik a személyre szabott édességeket.

Az álmos falucska élete váratlanul ismét felbolydul, amikor Narcisse, az öreg virágárus meghal és egy szamócában gazdag erdőt hagy Rosette-re, írásbeli gyónását pedig a helyi plébánosra. Az örökséget más is meg akarja szerezni, a faluba pedig új lakó érkezik Morgane Dubois személyében, aki üzletet nyit Narcisse egykori virágboltjának helyén, a csokoládébolttal szemközt.

Morgane éppen olyan karizmatikus és varázslatos nő, mint Vianne, az új üzlet pedig már-már hátborzongató módon éppen olyan mágikus erővel vonzza az embereket, mint annak idején a csokoládébolt…"

Továbbra is szeretem az írónő stílusát, szeretem a francia falusi közeget, ahová elrepíti olvasóit és persze imádom a hétköznapi boszorkányságot. Szóval jó volt ismét ebben a világban bóklászni, benézni a már ismerős csokoládéboltba és régi ismerősként köszönteni a szereplőket. Volt valami bájosan nosztalgikus benne, mint egy bögre kakaóban, ami a nagymamánál töltött estékre emlékeztet. Sajnos azonban ez már nem ugyanaz a kakaó...
Továbbra is kedveltem a szereplőket, de megkopott kicsit a bájuk. Változtak, öregedtek vagy épp felnőttek, amivel nincs is semmi baj, de már negyedik kötete olvasom, hogy ugyanazon problémaforrásból merítenek újra és újra, ami azért egy idő után elég unalmas tud lenni. Ez a problémaforrás pedig a kommunikáció hiánya. Egyszerűen képtelenek a pici falu lakói leülni és őszintén megbeszélni, mi nyomja a szívüket. Vianne mindent visszafolyt, Roux akár néma is lehetne, Reynaud atya pedig ismét úgy elmerült önmarcangoló gondolataiban, hogy senkit sem tudott meghallgatni. Szóval mindenki magában füstölög és egyedül Rosette-nek van rá mentsége, a problémák pedig csak gyűrűznek körülöttük.
Apropó probléma, az alap konfliktushelyzet nem eget rengető és inkább a kísérő események azok, amelyek igazán számítanak. Őszintén szólva Narcisse múltját sokkal érdekesebbnek találtam, mint a könyv jelenében zajló apró-cseprő ügyeket. Ráadásul Vianne visszafogottságából adódó "konfliktusok" is unalmasnak tűntek, hiszen a második kötet is egy hasonló alapon nyugodott, ám ott jobban ki lett fejtve.
A könyvben tehát fel-felvillantak azok a jellegzetes és csábító Joanne Harris elemek, valahogy az összhatás mégis kevés lett. Hiányzott egy igazi konfliktus, ami felkavarhatta volna ezt a falusi állóvizet és hiányzott néhány karakter jellemfejlődése. Mert az, hogy valaki újra és újra ugyanabba a hibába esik, csak más megfontolásból, cseppet sem nevezhető fejlődésnek. A történet így elég vérszegényre sikerült, amit a mágia egy újabb változata és a szokásos misztikum sem tudott orvosolni.
Ez tehát most lényegesebben gyengébb lett, mint a sorozat korábbi részei. Bánni persze nem bánom, hogy elolvastam, már csak a nosztalgikus hatás miatt sem, de teljes szívvel ajánlani nem tudom. Ha valaki olvasta az előző részeket és nagyon kíváncsi erre, ne legyenek nagy elvárásai, mert bár ránézésre tényleg olyan, mint a fent említett nagymama kakaója, már kihűlt és az íze sem az igazi.
Igazán remélem, hogy ezzel az írónő végleg elengedte szereplőit és Lansuenet faluját.


Kedvenc idézet a könyvből:

"Tudom, hogy egy gyermek csak kölcsönben van, és egy nap vissza kell adnunk a világnak, hogy nőjön, tanuljon, szerelmes legyen."