Felszabadulás

Ez a kötet Az Archívum folytatása. 

Megjelenésére nem lehet panasz. 300 oldalas és nekem a magyar borító jobban tetszik, mint az eredeti. Jól passzol az előző részhez mindenféle tekintetben.

Fülszöveg:

"Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.
Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?"

Ez a kötet jobb, mint az előző. Sokkal izgalmasabb, rejtélyesebb és hangulatosabb. Könnyedén bele tudtam süppedni a könyv világába, a kulcslyukakba és ajtókba Történetekkel és Könyvtárosokkal. A szereplőket is közelebb éreztem magamhoz, mint az előző részben, így valóban méltó folytatása lett.

Szükség volt már egy kis környezetváltozásra, valamire, ami kívül esik az Archívumon és a Coronado-n. Ez a változás pedig meg is történt, ahogy elkezdődött a tanév és Mac végre kénytelen volt kimozdulni. Az olvasó látótere ennek köszönhetően kiszélesedett, nem csupán földrajzilag a városra nézve, hanem emberileg is sok-sok új szereplő képében. Nagy szükség volt már erre a térre, ettől lett ugyanis izgalmasabb ez a rész.

A cselekménynek jót tett a több helyszín és a több szereplő. Én legalábbis nagyon élveztem a suliban töltött órákat és a bringázást egyik helyről a másikra. Az első kötet kicsit klausztrofóbiát idéző volt csupa folyosóval és falakkal, míg itt minden a tágasság érzetét keltette. Még az Archívum is a sok szekcióval és újabb megmutatott részekkel.

Az új kalandok kuszasága is tettszett az álmokon át az őrület kétségéig. Végre olyan szülői voltak a titkolózó kamasz főhősnek, akik tettek is valamit és megpróbáltak okot találni a viselkedésére. Az persze más kérdés, hogy mérföldekre jártak az igazságtól.

A rejtélyekre tehát nem lehet panasz, ködösek és kuszák, a végére viszont összeáll a kép, mint egy kirakós. Közben pedig további bepillantásokat kap az olvasó Mac múltjába. Igaz, a vastagon szedett múltbéli pillanatok ritkultak kicsit és már nem csupán Papira korlátozódnak. Néha az előző kötetből idéztek, ami csak szorosabbra fűzte a részek közötti kapcsolatot.

Papi kevesebb szerepet kapott Mac gondolataiban, de nem bántam. Olyan sok új és érdekes szereplő bukkant fel, akik ellensúlyozták az öreget. Az újak mellett azonban a régiekről sem feledkezett meg a szerző. És itt jön a könyv újabb pozitív élménye, a személyiségek kibontakozása.

Mac sokkal szimpatikusabb figura volt, talán pont kétségei miatt, mint az előző részben. Megkedveltem. Bár erőltetettnek éreztem, hogy minden srác pont körülötte forgott (még egy mezei futó is) és a végén jól megcsapkodtam volna. Értem én a kétségeit, ismertem már kötelességtudatát, de annyira bosszantott a bizalmatlansága. Mindenkitől azt kérte, hogy bízzon benne, ő viszont nem adott cserébe bizalmat. A bizalom ugyanis nem csak abból áll, hogy nem titkolózunk a másik előtt, hanem abból is, hogy elfogadjuk a segítséget. Az Archívum vezetőségének helyében a finálé miatt szigorú büntetést szabtam volna ki rá. Hazárd játékot játszott.

Ami a többi szereplőt illeti, Roland még mindig szimpatikusan rejtélyes, a többi Könyvtáros és az Alakulat pedig egyre érdekesebbnek tűnik. Tetszett a változatosságuk, bár még mindig nem tudom eldönteni, szimpatizálok-e a rendszerrel, vagy sem. Félreértés ne essék, Owen úgy őrült, ahogy van és a tévképzetei cseppet sem voltak hatással rám, csak valahogy ez a vasszigor - vagy legalábbis annak látszata - nem mindig tűnt helyénvalónak. Egy kis rugalmasság rájuk férne.

A kedvenc szereplőm tehát továbbra is Wesley. Nagyon kedvelem a srácot szemfestékkel vagy anélkül. A dumája továbbra is lehengerlő a személyiségéről nem is beszélve. Ő egy igazán erős karakter és egy világító pötty a sötét folyosón. Mindig előre mosolyogtam, mikor feltűnt és hiányoltam, mikor távol volt. Már csak miatta is érdemes volt elolvasni ezt a könyvet.

Csurrant-cseppent ugyan néhány információ morzsa az Archívumról és annak felépítéséről, de még mindig több a kérdés, mint a válasz, így kíváncsian várom a folytatást.

Összességében tehát jó könyv, remek folytatása az előző kötetnek.

Ajánlom mindenkinek, aki már olvasta Az Archívumot, garantáltan nem fog csalódni. Aki pedig még nem tette és kíváncsi egy misztikus és rejtélyes történetre, vágjon bele bátran. 

Kiegészítés:

Még egy kötet biztosan lesz, ám sajnos bővebb információkkal nem szolgálhatok. Valószínűleg még az írás stádiumában jár a dolog, mivel még az amerikai megjelenés dátumát sem tűzték ki. 

Türelmesen kivárom a magyar megjelenéssel együtt. 

A kapitány lánya

Két okból kezdtem bele ebbe a könyvbe: egyik ismerősöm ajánlotta és vonzott a történet korszaka.
A 20. század eleje kifejezetten izgalmas időszak sok érdekes eseménnyel, amit a fülszöveg is ígért. Családtörténeteket is kedvelni szoktam, főleg ha több generáción átívelnek. Tehát minden megfelelőnek tűnt, ám hamar kiderült, nem nekem íródott ez a könyv.
A borító szimpatikus, 500 feletti oldalszáma kevésbé.

Fülszöveg:

"New York sugárútjaitól az angliai Lichfield macskaköves utcáin át Toscana hullámzó dombjaiig a Kapitány lánya három generáció történetét öleli fel. A sodró lendületű romantikus történet főhőse két asszony, akik igencsak különböző társadalmi osztályhoz tartoznak, ám mindketten a legendás tengerjáró hajó, a Titanic túlélői. Egyikük, az egyszerű angol szövőnő, May Smith férjével és kislányával elindul, hogy a lehetőségek hazájába, Amerikába települjön. Ám amikor az „elsüllyeszthetetlen” Titanic jéghegynek ütközik, May minden álma darabokra törik. Az utolsó pillanatban a tengerbe ugrik családjával, de amint elengedi férje kezét, szeretteit messzire sodorja a víz. A zavarodott nőt behúzzák egy mentőcsónakba, ahol Celeste Parkes, az első osztály egyik utasa veszi szárnyai alá. Néhány perccel később a Titanic kapitánya May karjába ad egy pokrócokba bugyolált kislányt. May és Celeste megmenekül, és erős, élethosszig tartó barátság szövődik közöttük. Ugyanolyan mély barátság, mint amilyen mély a titok, amelyet May őriz a szívében a Titanic katasztrófájának napja után…"

Ez a kötet valóban családtörténet és akad benne bőven történelmi tragédia kezdve a Titanic elsüllyedésével és folytatva a világháborúkkal. Szóval az olvasó azt kapja, amit a fülszöveg ígér, ám nem biztos, hogy olyan formában, mint egyesek várják.
Az egyetlen problémám a könyvvel, ami rányomta bélyegét az olvasás teljes élményére, a nyelvezete volt. Érdekes történet, érdekes sorsok, érdekes események, de olyan érdektelen közlésben, hogy a lényeg úgy úszott el mellettem, mint kerti szék az óceán habjain.
Egyszerűen untam a sorokat, még akkor is, mikor a híres hajó megkezdte merülését a mélységbe. Igaz, a Titanic csupán összekötő kapocsként van jelen és nem pont ezen a katasztrófán van a hangsúly, mégis elvártam volna egy picivel több drámai hangvételt. Persze - bár lehet szidni a filmet és annak romantikus vonalát -, tény, hogy mindenkinek James Cameron filmje ugrik be, ha nagy hajókról és jéghegyekről van szó. Ezzel pedig nincs is semmi baj, mert tagadhatatlanul látványos, drámai és hangulatos alkotás. A hajó elsüllyedésének képkockáira senki sem panaszkodhat, mert a néző akár bejött neki a gazdag lány és a csóró srác románca, akár nem, átérzi a veszteséget. És épp ez az, amit hiányoltam. Minden olvasó tudja, hogy el fog süllyedni és sok ember veszik majd oda, épp ezért az író feladata, hogy ezen tudás és magas ingerküszöb ellenére személyessé tegye, belevonja az olvasókat, ami sajnos nem történt meg. Titanic jött, úszott, elsüllyedt, én meg úgy voltam vele, oké, oké, haladjunk.
A könyv ugyanis, bár gyorsan a tenger fenekére küldi a hajóóriást olyan lassan csordogál, mint kenu a sivatagban. Önmagában ezzel sem lenne gond, kedvelem a szépen kibontakozó dolgokat, de itt olyan sziruposan sűrű, hogy émelyegtem tőle.
Egyrészt szájbarágós, mintha nem bízna olvasói értelmi képességeiben és mindent, de tényleg mindent többször elismétel. Másrészt terjengős, nagyon-nagyon terjengős, ami a párbeszédekből egyértelműen látszik. A terjengős párbeszéd pedig eléggé mesterkélt. Például elhangzik egy kérdés, mire a válasz féloldalnyi monológ nevetségesen nagy szavakkal és csupa ismétléssel vagy érdektelen információval.
Leah Fleming stílusa tehát lassú, dagályos és nehezen emészthető. Az olvasó csak rágódik és rágódik az olvadt sajtként nyúló szóáradaton, miközben alig halad előre. Ezzel pedig számomra elveszett az olvasás igazi élménye, mert nem tudtam belekerülni a történetbe.
Pedig az ötlet remek, a háttér eseményei önmagukban is érdekesek vagy izgalmasak és a klisék sem voltak annyira elcsépeltek a belefektetett kutatásról nem is beszélve. Az írónő dolgozott rajta nem is keveset.
Talán a fent említett stílus volt az, amitől a szereplőket sem tudtam megkedvelni. Esendő emberek, hibákkal, boldog és szomorú percekkel, bőven lett volna ok a szimpátiára, mégis olyan távolinak éreztem őket. Hiába a sok katasztrófa, hiába a romantika, hiába a véletlenek kusza sora, végig idegenek voltak, akikért nem tudtam igazán izgulni. Egyikük sem ragadott meg, egyikük gondolatai sem kötöttek le, egyikük sem érdekelt igazán. Ez pedig baj, nagyon nagy baj. Legalább egy szerethető figurára mindig szükségem van, hogy élvezni tudjak egy könyvet.
Ami a történelmi eseményeket illeti, Titanic gyorsan elúszott, aztán jött az első világégés és már megint nem adott semmit. Most volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója, mégsem érdekli a szomszéd kiskutyát sem. Még mindig áll a tendencia (legnagyobb sajnálatomra), hogy igen, volt egy világháború, de utána volt még egy, ami sokkal nagyobb, szörnyűbb és érdekesebb. Ez pedig itt is megfigyelhető. Első háború jön, rossz persze (egy halott, akit csupán említettek maximum kétszer), de aztán vége van és bumm, jön a következő. Következő pedig csataképekkel, közelebbi áldozatokkal, klisékkel és nagyjából minden egyébbel, amit csak el lehet sütni a témában. Komolyan túl nagy kérés lenne picivel komolyabban venni az első háborút? A maga korában elképesztő pusztítást jelentett, amit nem szabadna alábecsülni és lekicsinyelni csak azért, mert a következőben kicsit hatékonyabban gyilkolták a lakosságot. (Gratulálok, emberiség, szép teljesítmény...)
Ettől függetlenül ebben a könyvben a második világháborús évek voltak a legizgalmasabbak és a legolvasmányosabbak. Lövészárokban kevesebb szónoklatot tart az ember.
A könyv végére a családok története kellőképpen összekuszálódott és persze össze is kapcsolódott a véletlenek tucatjának köszönhetően, így csak egy szálat kellett meghúzni és kész is a masni. Egy rózsaszín masni csipkéből, hogy minden olvasó elégedett legyen. Én is az voltam, mert lezáródott végre az egész babacipő-kalamajka.
Összefoglalva tehát nem rossz könyv, csak nem az én világom. Ez az írói stílus nem fekszik nekem.
Azoknak ajánlom, akik kifejezetten családtörténetre vágynak, mert ez az a javából, és azoknak, akiket nem zavar a kissé szájbarágós és terjengős stílus. Ők valószínűleg jobban fogják értékelni.

Apró megjegyzés:
Ha túlélnék egy hajótörést, majd szárazföldet érintene a lábam, a világ minden kincséért sem akarnék nemhogy hajót, hanem vizet látni és főleg nem indulnék el azonnal visszafelé ugyanazon az útvonalon, ahol korábban majdnem meghaltam. 

Olasz gasztronómia

Vannak bizonyos ételek, amit muszáj kipróbálni, ha Olaszországba utazik az ember.

Nekem három fogás szerepelt gondolati étlapomon: igazi olasz pizza, olasz tészta és olasz fagyi. Ez a három szerintem alap ínyencségnek minősül a csizma egész területén.

Pizza

Az első pontot hamar kipipálhattam, mivel már az első estén kerestünk egy hangulatos éttermet. Két kikötésem volt: legyen pizza az étlapon és legyen kockás a terítő. Mindkettő teljesült egy kisebb étterem teraszán, ahol gondolkodás nélkül lecsaptunk a pizzákra.

gombás

Első körben, ahogy a mellékelt képen is látszik, gombás pizzát választottam. (Mondjuk vegetáriánusoknak Olaszországban sem nagyobb a kínálat.) Pék pedig egy másik alap pizzát nézett ki magának, a sonkásat.

Mielőtt elutaztam, hallottam nagyon sok előzetes megjegyzést, ezek általában ilyen legyintős mondatok volt és végül alaptalannak bizonyultak. (Legalábbis 90%-ban.) Az egyik ilyen az volt, hogy az olasz pizza nem nagy szám, sőt nem is finomabb, mint az, amit Magyarországon lehet kapni.

Nos, tapasztalatból mondom, tévedés. Magyar ember tényleg a vastagabb tésztájú pizzákhoz szokott, az igazi olasz pedig nagyon vékony és ropogós, ami talán nem tűnik olyan laktatónak, de higgyétek el, egy ilyen adag pizza bőven elég, sőt. Attól ugyanis, hogy vékony a tésztája, nem lesz kevesebb. A hazai álolasz éttermekkel ellentétben, Rómában cseppet sem spóroltak a feltéttel. A gombás pizzám  50% tésztából és 50% gombából állt. Az íze pedig, hát pizza a javából.

Nagyon ízlett, így még egy alkalommal ettem ebből a gombás csodából és még két másik fajtát is kipróbáltam. A vegetáriánus pizzát pont ugyanebben az étteremben.

Amúgy minden sarkon van étterem terasszal, ám érdemesebb nem a legforgalmasabb helyen választani asztalt, hanem egy szűkebb kis utcában. Azok nem csak hangulatosak, hanem olcsóbbak is. (6 eurónál kezdődnek a pizza árak, de mondjuk a Colosseum mellett a kiindulási ár lehet 10 is.)

zöldséges

Az étlapok többsége kétnyelvű, így olaszul és angolul is végig lehet böngészni a kínálatot. A vegetáriánus pizzához azonban mindkét nyelven csak annyit írtak, zöldség mix. Gondoltam, bátor leszek és kipróbálom, hiszen a zöldségek többségét megeszem, pizzafeltétnek meg főleg. (Bár a spenótos pizza nem a szívem csücske.) Aztán, mikor kihozták szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy az olaszoknak a vegetáriánus alapétel a cukkini.

Ezzel persze nem is lett volna semmi baj, ha előtte pár nappal nem fogok ki egy förtelmes és ehetetlen, ételnek csúfolt cukkini adagot.

Az eset a tengerparton történt. Gondoltuk, úgyis lesz a strandon étterem, nem csomagolunk semmi élelmet (amúgy is épp meglehetősen üres állapotban volt a hűtőnk), amivel jól megszívtuk. A szokásos strandos kaják (hamburger, sült krumpli, hotdog stb.) helyett csupa halas dologgal szembesültünk. (Én meg halat sem eszem.) Tésztákkal és előre elkészített szendvicsekkel nem túl bizalomgerjesztő formában. Pék bevállalt egy halas lasagne-t, én meg megérdeklődtem, mi az, amiben nincs se hús, se hal. Pincérhölgy egyből rávágta: grillezett cukkini. Mivel baromi éhes voltan fél napnyi lubickolás után, rábólintottam. Aztán meg szörnyülködtem, hogy 4 eurót kidobtam az ablakon egy tál hideg, olívaolajban tocsogó, megviselt cukkinira. Leerőltettem pár falatot, rosszul is lettem tőle és azóta nem bírok cukkinira nézni.

Szóval megkaptam a vegyes zöldséges pizzámat cukkinival az élen és cseppet csalódott voltam. Pedig finom volt, jól készítették el a cukkinit is, csak nem bírtam elvonatkoztatni a korábbi rossz tapasztalatoktól. A fejemben a tengerparti förmedvény íze duruzsolt, így nem túl elegánsan lepiszkáltam szerencsétlen cukkinikat.

négy sajtos

A harmadik pizzafajta, amit kipróbáltam, a négy sajtos volt. Ez az, amit szerintem nem lehet elrontani.

Ezt egy másik étteremben kóstoltam, ahol a pizza kerülete picivel nagyobb is volt. Itt sem spóroltak a feltéttel. Pék szerint, akinek adtam egy szelet kóstolót, olyan volt, mintha egy tömb meleg sajtba harapott volna. Valóban elég tömény sajt íze volt, de nekem nagyon bejött. Szeretem a sajtot és mindenféle sajtos dolgot. 

Tapasztalataim alapján tehát az olasz pizzák beváltják a hozzájuk fűzött reményeket. Nagyon finomak, tartalmasak sok feltéttel és nagyon-nagyon laktatóak. Nem szabad kihagyni.

Tészta

Gasztro listám második pontját kétféle módon teljesítettem. Egyrészt étteremben, másrészt a szálláson mirelit változattal.

tejszínes, cukkinis penne tészta

Tésztafélékből meglehetősen bő a választék, bár a húsmentes étkek itt sem tobzódnak. Hosszas töprengés után így egy tál tejszínes, cukkinis penne tészta mellett döntöttem. (Ez még a tengerpari cukkini incidens előtt történt.)

Cseppet sem csalódtam. Kaptam egy hatalmas adag tésztát nagyon finom tejszínes, sajtos szószban úszva (tényleg úszva, nem csupán meglocsolva a tetején) cukkinivel ízesítve. Remek választásnak bizonyult és úgy tele lettem tőle, hogy még egy fagyi sem ment volt le desszertnek.

Az tészták hasonló árkategóriába esnek, mint a pizzák. Ez alól pedig a mirelit változat sem kivétel.

Egyik délben ugyanis, megunva a szendvicseket, kipróbáltunk egy zacskó mirelit tésztát.

gombás mirelit tészta

A csomagolás alapján szimpatikusnak tűnt. Serpenyőben 6 perc alatt elkészült, így bőven belefért az ebédidőnkbe és tényleg olyannak mutatkozott, mint amit a zacskója ígért.

Kettőnknek bőven elég volt és egy jóféle gombás tészta után könnyebben ment a munka.

A tészták tehát valóban remeknek minősültek. 

Pék amúgy a bolognait is kipróbálta és csak dicsérni tudta. Azt mondta, igazi paradicsomos íze volt, nem az az agyon cukrozott mű cucc, amit korábban néhány helyen evett.

Szóval az olasz tésztát szintén csak ajánlani tudjuk.

Fagyi

Útikönyvem szerint, nem kell meglepődni, ha öltönyös férfiakba botlik az ember Róma utcáin fagylaltot nyalogatva. És valóban, nekem is volt szerencsém ilyet látni.

kóser fagyi

A fagyi szerintem az olasz gasztronómia csúcsa. Ez az az étel, amiből jöhet bármikor bármilyen mennyiségben. Isteni finom és ez nem túlzás.

Találtunk egy remek kóser fagyizót a Ghettóban, ahol kedvező áron (2 euró a kis adag, ami a képen is látszik) természetes alapanyagokból készült kézműves fagyi kapható. A tetejében pedig még kóser is.

Az igazi olasz fagyi két ízből áll. Itt nem gombócok vannak, hanem adagok, amit lapáttal kennek a tölcsérre. Tehát alapból két ízt lehet választani a kínálat pedig bőséges. (Az ízeket angolul is kiírják.) Mondanom sem kell, hogy gyakori vendégek lettünk. Csak azt sajnáltuk, hogy utolsó napunkon, szombaton nem tudtunk búcsú kóser fagyit enni, mert ugyebár zsidó szokás szerint, zárva volt.

Viszont a Piazza Navonán, picit ugyan drágábban, de kipróbáltunk egy másik fagyizót, ami hasonlóan finom jeges csodát adott. A pultos srác ráadásul extra mosolygós volt, vagy csak jól mulatott döntésképtelenségemen.

Ha tehát az ember Olaszországban jár, muszáj kipróbálnia a helyi fagyit. Ennél jobbat nem találni, az biztos.

Kávé

A listámon szereplő ételeket tehát kipipálhattam, de volt még valami, ami ugyanilyen alap dolognak minősült, az olasz kávé.

Nem vagyok kifejezetten kávés, reggelente inkább teával indítom a napot, de néha megkívánok egy jó csésze feketét, ami nem is annyira fekete. Inkább a kávékülönlegességekre bukom.

Épp ezért egyik este indítványoztam, hogy keressünk egy hangulatos olasz kávézót és próbáljunk ki valamit. Kis bolyongás után találtunk is egyet, aminek teraszára kiülve elszürcsölhettünk egy kis koffeint.

Itt az itallap csak olaszul volt, bár valószínűleg az angol megnevezéssel sem mentem volna többre. Ha jól emlékszem, Mapuchinot vagy valami ilyesmit kértem, csak úgy találomra. Pék pedig jeges kávét akart és minimális olasz tudásommal (vagy inkább latin tudásom szellemével) kisakkoztam neki, melyik lehet az. Végül hideg kávét kapott, szóval majdnem bejött a dolog.

Ízre finom volt, de inkább a hangulat adta a varázsát és az, hogy utána még sétálgattunk, amihez kellő energiát biztosított.

Jeges kávé iránti vágyunk nem csillapodott, így a Borghese Galériában (amit büfével együtt csak ajánlani tudok csupa nagy betűkkel és felkiáltójelekkel) nem haboztunk lecsapni rá. 

Hihetetlenül finom jegyes kávéhoz volt szerencsénk tejhabbal, kakaóporral és nagy jégdarabokkal. Egész nap elszürcsöltük volna a napsütésben.

A galéria büféje amúgy az éhes műkedvelők Mekkája. Olcsó, szép és igényes. Nagy a választék, bár nincs minden étel felcímkézve, így nehéz dönteni. A vegetáriánus szendvicsbe itt is cukkinit tesznek, így maradtam a croissantnál. Nagyon jó volt végre friss és finom péksüteményt enni.

Összefoglalva Olaszországban a kávérajongók is megtalálják a kedvükre valót.

Néhány plusz infó a végére:

- A boltokban az élelmiszer nagyon drága. (1 euró alatt csak vizet kap az ember.)

- Nehéz jó kenyeret venni, mert vagy száraz, vagy túl édes.

- A helyi palackozott tea borzalmas. Túl édes és íztelen, cukrozott víz aromával.

- Instant kávét (3 in 1) ne keress, mert nem találsz.

- Ha összeadod a boltban megvett hozzávalók árát, rájössz, hogy lehet jobban jártál volna egy étteremben, hacsak nem vajas kenyér a menü paradicsommal.
- Városnézés közben legyen a táskádban egy üres palack, ugyanis minden második utcában találni hideg vizű kutat, ahol bármikor feltöltheti az ember, ha szüksége van rá. Egy turisztikai honlapon olvastam, hogy nem alkalmas ivóvízre, de ezt cáfolnám. Helybéli srácok vígan fogyasztják és jómagam is két hétig ittam, mégsem lett semmi bajom. A város egyik legnagyobb bája az állandó vízellátottság. 

- Helyi alkoholkülönlegesség: limocello. Ez egy citromból készült likőrszerű ital. Lényegében alkoholos limonádé. Kipróbálni javallott.

Utazás

Belföldön gyakorlott utazónak számítok. Rendszeresen ingázom a főváros és vidék között, kipróbáltam már minden városi tömegközlekedési eszközt és mostanában többet utaztam kis falucskákba (munka miatt kiküldetésben) és tavasszal a bécsi tanulmányi kirándulásunk egyik szervezője voltam. Szóval tudom, hogyan jutok el A pontból B-be és azt is, hogy közben mire lehet szükségem. A repülés azonban eddig csupán egy szám volt a bakancslistámon. Most végre kipipálhattam.

ilyen géppel utaztam

Rómába repülővel utaztam, mert gyorsabb és kényelmesebb minden másnál, ami valóban élmény volt.

Már akkor lefoglaltuk a repülőjegyet, mikor kiderült, utazni fogunk, vagyis hónapokkal korábban. Maga a jegy nem volt drága, meg is lepődtem, milyen olcsón megúszom. Csakhogy közben kiderült, a bőrönd feladása cseppet sem olcsó  és egy kézipoggyásszal akármilyen ügyes vagyok csomagolásban, mégsem mehetek el két hétre. Szóval csak jöttek és jöttek a plusz költségek. Kértünk transzfert (vagyis taxit), mert a reptér meglehetősen messze van a várostól, így a végösszeg már nem volt annyira kedvező.

A költségek persze benne voltak a buliban, erre tettem félre az ösztöndíjamból és a fizetésemből, így nem panaszkodom.

Maga a repülés nem egyszerű mulatság, nekem pedig extrán kalandosra sikerült.

A dolog ott kezdődött, hogy előbb fel kellett jutnom Budapestre és mivel reggel tízkor indult a gép, már előtte nap vonatoztam a fővárosba. Rokonoknál szálltam meg, ami tiszta sor. Legalábbis lett volna, ha nem késett volna a vonatom két teljes órát. Így csak késő este értem a fővárosba és alig aludtam pár órát, indulhattam is a reptérre.

felszállás, alant a Duna

Reptérre legalább két órával előbb ki kell érni. Nyolcra már ott is voltunk, leadtuk a bőröndöt, aztán egyből mentünk is tovább. A következő pont a biztonsági átvizsgálás volt.

Kézipoggyászt átvilágítják, az embereket meg fémdetektorral vizsgálják át. Betettem a hátizsákomat a tálcába, levettem az övemet (mert fém a csatja), aztán megpróbáltam átjutni a kapun. Persze becsipogtam. Az órámat ugyanis elfelejtettem levenni. Úgyhogy megmotoztak, még a cipőmet is levetetették velem, míg társam, Pék jót nevetett a kapu túlsó felén. Annyira nem volt vicces, na, jó, egy picit mégis.

Szóval bejutottunk nyolc körül és megkezdtük a várakozást. Ételt és italt nem lehet bevinni, sem fel a gépre, hacsak nem a reptéri boltokban vesz valamit az ember. A reptéri árak pedig az egekben vannak (600 ft. egy kis palack víz...), így vegetatív állapotban, adrenalinon élve vártunk és vártunk és vártunk...
A gép tízkor indult volna, de csak akkor kezdtük meg a beszállást, ami egy újabb hosszú és unalmas folyamat volt. Vártunk a folyosón, aztán egy hangárszerű, nem túl bizalomgerjesztő épületben, aztán a repülőgép mellett és csak ezek után, mire állva kezdtünk elaludni, szállhattunk fel végre.

A felhők felett...

Eddig csak filmekben láttam belülről repülőgépet és bár tudtam, kicsi, azért meglepett a szűkössége. Pici ablakok, pici hely az ember lábának, keskeny folyosó a székek között, szóval elég szűkös.

Mivel mindketten először utaztunk és ablak mellé akartunk ülni, egymás mögé telepedtünk le egy-egy pici ablak mellé. Ez jó is volt, míg le nem huppant mögém  egy ázsiai család és kezdetét nem vette az 5-6 éves kisfiú tombolása. A széken keresztül lerúgta a vesémet, csapkodta a lehajtható tálcát az ülésem hátulján, a napellenzőt és mikor nem rugdosott, mesét nézet olyan hangosan, hogy az egész repülő őt hallgatta. Szóval kellemes útitársam akadt...

A repülés élményét a hintázáshoz tudnám hasonlítani.

Felszállni könnyű és gyors. Egy nagy rántás, egy löket, ahogy elrugaszkodik, aztán feljebb és még feljebb, míg szintre nem kerül. Bennem nem keltett semmiféle rossz élményt, sőt, kifejezetten élveztem, ahogy a hintázásnál is a fellendülést szeretem jobban.

Az utazás meglehetősen sima. Néha picit megdőlt a gép, ahogy kanyarodott, vagy mikor egy nagy felhőn vágott keresztül, vagyis érezni a mozgást, de nem zavaró. Könnyen megszokja az ember, viszont a fül bedugul, ami zavaró. A motor elég hangos (főleg ha még egy kis ördögfióka is üvölt az ember háta mögött), így maximum hangerőn kellett zenét hallgatnom. Közben pedig a kilátásban gyönyörködtem, mert az aztán van. A föld sakktáblának tűnik a szabályos szín és formamintától, a felhők az ablak előtt is vattacukorszerűek, a tenger pedig vakítóan kék. A repülés legjobb része a bámészkodás. Végig az üvegre tapadtam és persze fényképeztem, ahogy a mellékelt képeken is látszik:

elértük a tengert

a tenger felett

olasz tengerpart

tavacska és felhőcskék

még több pelyhes felhő, alattuk valahol Róma

A picivel több, mint másfél órás utazást tehát felhők fényképezésével töltöttem és azzal, hogy a jegyzetfüzetembe firkálgattam.

Landolást jobban megéreztem. Mint hintázás közben, vagy a liftekben, a gyomor kicsit megemelkedik a zuhanó érzés közben. Az ereszkedés ráadásul lassúbb, mint a felszállás, így tovább is tart a dolog. Ez azonban csak picike kellemetlenség és közben a kilátás még szebb, ami elvonja az ember figyelmét.

És ennyi is volt a repülős kaland jó része. Jó-jó, de nem lettem rajongó. Néhány felhő nem kárpótol a hosszú várakozásokért a sok idegeskedésért.

Késtünk, sokáig kellett még landolás után is a gépben várnunk, majd a reptéren cirka fél órát szobrozni a szalag mellett a bőröndökre várva. Ez alatt a 20-30 perc alatt pedig megőszültünk, leizzadtunk és mindenféle rémképek peregtek le a szemünk előtt. Már láttam a bőröndömet Alaszkában és magamat, ahogy siratom kedvenc ruháimat. Aztán, legnagyobb megkönnyebbülésünkre, megérkeztek épségben.

A transzfer kocsink viszont a késés miatt már lelépett, így volt néhány újabb ideges percünk azon agyalva, hogyan jutunk be Rómába. A dolog szerencsére egy telefonhívás után megoldódott (Hasznos tudni: Ha egy olasz azt mondja 3 perc, akkor 23 percet ért alatta!) és kissé vakmerő olasz vezetési stílusban el is szállítmányoztak minket a szállásunkra. Ez úgy délután három óra magasságában történt, mire teljesen dehidratálódtam és nagyon megéheztem. Életmentő volt az a szelet csoki, ami a bőröndömben lapult.

Szóval nem lettem a repülés rajongója, főleg mert hazafelé is hasonló köröket futottunk. Transzfer ezúttal is pontosan 23 percet késett, megint sokat várakoztattak, ezúttal Pék csipogott be és őt motozták meg és újra egy órás késéssel érkeztünk. Ráadásul a landolás után épphogy elértem a vonatomat hazafelé, így bár reggel 9-kor kezdtem utazgatni, este 6 után értem csak haza.

itt a sirály - hol a sirály

Az utazásba persze nem csak a repülés tartozik bele, így illik picit írnom a helyi közlekedési viszonyokról is.

Bár az előzetes tervekben szerepelt, hogy tömegközlekedési eszközöket is igénybe fogunk venni (metrót vagy buszt), hamar lemondtunk róla. Róma nem nagy város, gyalog is könnyűszerrel be lehet járni. Ráadásul sokkal élvezetesebb is a macskaköves utcákon sétálni és megállni minden szökőkút mellett vagy templom előtt, (Ezekből ugyanis megszámlálhatatlanul sok van.) mint a pontatlan és zsúfolt buszon szorongani.
Úgyhogy, ha nem egyetlen nap alatt akarod végigjárni a főbb nevezetességeket, inkább sétálj. Hidd el, megéri.
Útikönyvem térképe a segítségünkre volt, de az sem gond, ha az ember picit bolyong. Csak mentünk az orrunk után és mindig kilyukadtunk valami szépnél. Például a Pantheont véletlenül fedeztük fel.
Közlekedni azonban még így is tudni kell. A robogók és autók (ennyi Smartot még életemben nem láttam...) a macskaköves utcákon is vígan száguldoznak, járda sok helyen nincs és a közlekedési lámpák (gyalogosoknak is van sárga jelzés, amin még nyugodtan át lehet kelni) is hiánycikkek itt-ott. Igaz, nincs is rájuk szükség, mert az olaszok körül sem néznek, csak megindulnak a zebrán és még a buszok is lefékeznek nekik. Szóval bátornak és kissé vakmerőnek kell lenni, ha át akar kelni az ember egy forgalmas úton. Először furcsa volt, de hamar beleszoktunk.
Parkolásnál minden apró helyet kihasználnak, láttam egy Smartot két cserép virág közé beparkolva. Igaz, szinte az összes kocsi oldala meg volt húzva, valószínűleg az ilyen manőverek miatt, de ez úgy tűnt, őket cseppet sem zavarja. Az autószerelők pedig jól járnak, minden sarkon van műhely.
Egyetlen alkalommal kényszerültünk vonatra (igazából HÉV), mikor a tengerpartra mentünk. Jegyet automatából kell venni. A kocsi zsúfolt, mint a 7-es busz Pesten csúcsidőben, vagyis nem túl kényelmes. Ám 40 perc alatt levitt minket a tengerpartra, így nem panaszkodtunk.

Visszatértem...

Jelentem, visszatértem.

Legnagyobb sajnálatomra letelt a két hét, amit Rómában tölthettem. Nagyon-nagyon-nagyon szívesen maradtam volna még. Sőt, szívem szerint haza sem jöttem volna legalább egy évig. 

A legaranyosabb szobor, amit valaha láttam

Imádom Rómát! Szerelmes vagyok a városba, a macskaköves utcákba, az ókori romokba, Bernini szökőkútjaiba, az őrült robogósokba és még az idegesítő sirályokat is szeretem.

Lelkesedésem persze nem alaptalan, ez volt életem legjobb nyara és a legszebb 13 nap zsinórban. Ebből kifolyólag nem tudok nem áradozni róla, amit a következő napokban bejegyzések formájában szándékozom a világra zúdítani. Talán néhányan érdekesnek találják majd és az is lehet, hogy valaki hasznosnak. Tekintsétek élménybeszámolónak és tippadónak mindazoknak, akik a közeljövőben az örök városba készülnek.

Mivel rengeteg (500 körül) fényképet készítettem és nagyon sok különféle élményben volt részem, tematikus bejegyzésekben szándékozom megvalósítani kislányos lelkesedésem szavakba öntését. 

A következő bejegyzések várhatók:

- Utazás (repüléssel és városi közlekedéssel egyetemben)

- Gasztronómia (mit ettem, merre és mennyiért)

- Munka és nyaralás (elsősorban dolgozni mentem, de a tengerpart sem maradhatott ki)

- Ókori Róma (Colosseumtól a sarkokon felbukkanó romokig)

- Művészeti Róma (festmények, szobrok, szökőkutak)

- Vallásos Róma (Vatikán és Ghettó)

A könnyebb átláthatóság érdekében pedig létrehoztam egy Róma címkét is nekik.

belépő gyűjteményem

Előzetesen annyit mondanék - ha még nem derült volna ki a kezdő sorokból -, hogy Róma gyönyörű, izgalmas és érdekes hely olyan látnivalókkal, hogy az ember retinája kiég a gyönyörűségtől. Jártam minden főbb nevezetességnél, a többséget belülről is megnéztem és kipróbáltam mindent, amit ez alatt a két hét alatt csak lehetett.

Élményeim felelevenítésében nem csupán a rengeteg fénykép lesz segítségemre, hanem az a kis füzet is, amit vittem magammal, és amibe szorgalmasan körmöltem gondolataimat. Elolvasni persze valószínűleg csak én tudom a hajnalonta lefirkált sorokat, de úgysem a nagyközönség számára készültek. 

A képeket sem fogom majd mellőzni, telepakolom vele bejegyzéseimet. Nem kis munka lesz kiválogatni a legszebbeket. 

római zsákmány

Szóval rengeteg élménnyel gazdagodva tértem haza, meg egy picikét nehezebb bőrönddel, mint amivel elindultam. Néhány apróságot ugyanis muszáj volt vennem nem csupán magamnak, hanem családnak, barátoknak is.

A mellékelt képen család illetve saját részre beszerzett ajándékok láthatók. Barátoknak hoztam még más dolgokat is, de ők előfordulhat, hogy olvassák ezt a beszámolót és nem akarom elrontani a meglepetés élményét.

Ahogy látszik, elhoztam a Colosseumot és a Vatikánt is egy pici svájci gárdistával együtt. No, meg a pápát. Képeslapok sem maradhattak ki, fel is adtam két tucatot, ami sajnos még mindig nem ért célba. Tudtam, hogy az olasz posta lassú, de ez már egy lajhárt is megszégyenítene. Magamat megleptem egy új pénztárcával (a régi már elég megviselt) egy kendővel (aminek kalandos története van) és egy pólóval, amin a város térképe szerepel. Én voltam ugyanis az idegenvezető és a térkép egy személyben. Hála útikönyvemnek, ami egyik képről sem maradhatott le.

Remek kis könyvecske, nagyon hasznos és 100%-ban praktikus. Csak ajánlani tudom. Biztos, hogy legközelebb is a National Geographic útikönyveiből fogok választani, ha új várost megyek felfedezni. És várom a zsebpénzt tőlük az ingyenreklámért, mert utcán, múzeumban, fényképeken csak az ő könyvüket reklámoztam. 

Visszatértem tehát, vagyis a blog ismét aktív, jöhetnek az új bejegyzések és jöhetnek az új könyvek. Rengeteg olvasnivaló vár rám a nyár további részében, hiszen az egyetlen regénnyel, amit magammal vittem az útra, sem haladtam sokat.

AFS-es olvasóimnak pedig üzenem, hogy pár nap türelem, és jön a következő fejezet.

Természetesen a szavazásról sem feledkeztem meg. 

Kérdésemre, hogy mivel ünneplejük meg a történetem 100. fejezetét szép számmal érkeztek voksok. Érdekes volt látni az arányokat, és bár kicsit nagyobb lelkesedésre számítottam a felajánlott extrák irányába, teljesen megértem a végeredményt. 

A csúszások mellett nem csoda, hogy a 112 szavazóból 86-an választották a 101. fejezet mielőbbi olvasását. Főlényesen győztek is a 14 Hanna szemszögére szavazó és a 12 Adam mellett voksoló ellen. 

Mindenkinek, aki szavazott, nagyon köszönöm a közreműködést, hiszen mindig kíváncsi vagyok a véleményetekre. A jutalom pedig a beígértek szerint érkezni is fog, amint kicsit kipihentem magam.

Mozgóképek XXII.

Úgy néz ki, a nyár jót tesz a filmes rovatnak. Múlt hónapban ugyanis négy filmet sikerült megnéznem és kétszer voltam moziban (A szépség és a szörnyeteg valamint Így neveld a sárkányodat 2). Meleg napokon egyszerűen jó beülni a sötét szobába egy adag fagyival és nézni valami jót.

Lássuk, milyen filmek voltak ezek és mennyire voltak jók.

Végtelen szerelem

"A Végtelen szerelem Alex Pettyfer (Magic Mike) és Gabriella Wilde (A három testőr) főszereplésével egy gazdag lány és egy karizmatikus fiú története, akik azonnal heves vonzalmat éreznek egymás iránt, és az ebből fakadó szerelmi szenvedély annál hevesebben lángol fel, minél jobban megpróbálják szétválasztani egymástól a fiatalokat a szüleik."

Nem vártam sokat ettől a filmtől, de mivel épp olyan hangulatban voltam, hogy romantikus filmre vágytam, megnéztem.

Kellemesen csalódtam. Persze tipikus film sok-sok klisével, senki se várjon tőle többet, mégsem rossz. A maga műfajában, ebben a romantikus, rózsaszín és kissé szirupos világban, megállja a helyét. A szereplők nem idegesítettek és itt-ott tudtam kuncogni is, vagyis szórakoztató volt. Nem éreztem túlságosan erőltetettnek sem, pedig a műfaj nagy része elég görcsös tud lenni, mert kellemes hangulatot és képi világot adott.

Szóval én azt mondom nem rossz, de kizárólag azoknak ajánlom, akik romantikus hangulatban vannak és szeretik a kifejezetten szerelmi történeteket és nem riadnak vissza néhány klisétől.

Én, Frankenstein

"200 évvel azután, hogy Dr. Frankenstein megteremtette szörnyetegét, Adam (Aaron Eckhart) még mindig itt él közöttünk. Amikor azonban egy háború közepén találja magát, melynek tétje az emberiség sorsa, ráébred, hogy ő maga hordozza a pusztulás kulcsát."

Szeretem a fantasyt, így általában minden műfajba tartozó filmet megnézek, főleg, ha olyan ajánlólevet kap, mint ez itt. Underworld alkotóitól? Jöhet! Csakhogy meg sem közelíti az Underworld színvonalát... 

A készítők nagyon lazát akartak alkotni, de nem jött össze. A sztori ugyanis harmatgyenge, merő unalom. Azon kívül, hogy démonok és vízköpők szaladgálnak, átváltoznak és ütik egymást fényhatások kíséretében nem sok dolog történik. A látvány jó, jó, de láttam már jobbat is.

A vicc csúcsa az, hogy a főszereplő nem sokat szerepel és még kevesebbet beszél. Csak van, ő is verekszik, összeszed egy csajt és adja a "világfájdalommal élek, mert csúnya múltam van figurát", ami szintén unalmas. Nem tudom, ki sorolná horror kategóriába, mert ez még a műfaj küszöbére sem tehetné egyetlen ujját sem.

Történet nélküli csihi-puhi egy kis fantasztikummal fűszerezve. Csak azoknak ajánlom, akik szeretik a komor fantasy látványvilágot és nem zavarja őket, ha a jó kontra rossz harcra van leredukálva az egész. Aki viszont valami izgalmasabbra, érdekesebbre és jóval többre vágyik, az nézze meg az Underworld filmeket vagy a Constantine-t.

Gaten Ragnarok

"Ebben a filmben a modern és az ősivilág keveredik egymással. A középpontjábanpedig Pal Sverre Hagen (Sigurd Svenden) régész áll, akifelfedezi az Oseberg hajón található titkos rúnák valódi jelentésétés ezzel felfedezéssel gyökeresen meg változik önmagának és családjának az élete is."

Ez egy tipikus családi kalandfilm, amiben szörny is van. Ennyi és nem több. 

A sztori nem túl magasröptű, a család klisés (özvegy apuka próbálja nevelgetni csemetéit, amiben munkamániája nem sok segítséget ad), a kaland inkább kalandocska és tele van tipikus szereplőkkel. Van itt kapzsi rossz fiú, önző hülye és anyapótló karakter is, hogy teljes legyen a műfaj repertoárja. A szörny elég mű és elég logikátlan, de családi fimtől ne is várjon el a néző többet. A régészeti háttér meg semmitmondó, annyira tudományos vagy érdekes, mint bármelyik régészeti kiállítás vitrinjének az árnyéka.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a családi filmeket, aki viszont valami kifejezetten kalandosra vágyik, keressen tovább, mert ennél sokkal-sokkal jobbak is vannak.

Az orvosdoktor

Ez a film könyv alapján készült, így ismertető helyett a könyv fülszövegét mellékelték hozzá a filmes oldalakon is. A lényeg benne van, így én is ezt hoztam:

"NOAH GORDON nevét híres orvosregények fémjelzik. Első, nagy sikert aratott műve, a Sámán, az amerikai indiánok végső kiirtásának idején az Újvilágba elvetődött skót orvos kalandjait örökítette meg, a szintén hatalmas terjedelmű és megrázó erejű Az orvosdoktor pedig a tizenegyedik század orvostudományának sötét berkeibe, Angliába, s onnan kiindulva a kelet-ázsiai birodalmakba kalauzolja el a tudásra szomjas Rob J. Cole-t, a Sámán főszereplőjének ősét, akit ugyancsak azzal az isteni ajándékkal áldott meg a sors, hogy kézrátétellel megérzi, megállapítja a közelgő halált. Ám ez az áldás azokban az időkben boszorkányságnak minősült, s hősünk is csak azon az áron menthette meg életét, hogy az arabok közt zsidónak adta ki magát, s katonaorvosként végigélte az egymás ellen zúduló keleti hatalmak rettenetes háborúit, miközben csakis a tudni vágyás vezette küzdelmes útján - no meg annak a tüzes szemű lánynak a szépsége, akit képtelen lett volna elhagyni..."

Ez a film zseniális. Nagyon tetszett, bár az eleje lassan indult be. Aztán viszont felpörögtek az események, jöttek az izgalmak és a drámai elemek és a végére egy nagyon jó, kerek történet lett belőle.

Fikció, mégis nagyon sok valóságos elemből építkezik és nagyon sok időtálló kérdést feszeget. Van itt minden a vallástól, a tudományig, a barátságtól a szerelemig, a kiközösítéstől a befogadásig. Remekül ábrázolták a tudomány korlátait, hogyan szabott gátat a gyógyításnak a vallás. Nem féltek a különböző vallások szembeállításától és a konfliktusok kiélezésétől. A karakterek szerethetők, emberiek, akikért lehet izgulni és aggódni joggal, hiszen olyan sok a betegség és olyan kevés a gyógyítás lehetősége.

A film hangulata és képi világa tökéletesen passzol és mindenféle tekintetben rendben van. Összegezve tehát egy remek film, amit csak ajánlani tudok. 

Értékelés:

Az orvosdoktor      ->   10

Végtelen szerelem   ->   9

Én, Frankenstein     ->   7

Gaten Ragnarok     ->    6