Andrea Cremer fantasy trilógiájának befejező kötete, amitől cseppet tartottam. Mindig van bennem egy kis félsz, ha egy történet lezárásáról van szó, itt pedig különösen aggódtam. Az első kötet (Az őrzők) tetszett, szinte azonnal megnyert magának, ám a második rész (A keresők) hatalmas csalódást okozott. Épp ezért tartottam tőle, hogy a mélyrepülés az utolsó kötetben is folytatódni fog. Szerencsémre azonban az írónő összekapta magát és felhúzta a kamikazerepülést bemutató könyv orrát. Ez a kötet sokkal jobb, mint a második, ám az elsőnél gyengébbnek éreztem.
Picivel több, mint 400 oldal és a borító ezúttal is igényesre sikerült. A holdfázisok sem maradtak le a fejezetek elejéről. A könyv vége felé kissé elszaporodtak az elgépelések, ám ezt el lehet nézni.
Ennyit a körítésről, jöjjön a lényeg:
"Calla mindig is szerette a harcot, de a végső küzdelemben nem csak a csatatéren kell helytállnia. Úgy dönt, hogy megmenti Rent, ám emiatt Shay féltékeny lesz. Callának gondoskodnia kell az öccséről, Anselről is, akit árulónak bélyegeznek. Bizonyítania kell, hogy méltó az alfa névre, és számtalan veszéllyel szembenéznie, hogy falkájával és a keresőkkel egyszer s mindenkorra megszabadítsák a világot a vigyázók mágiájától. Végül azt is el kell döntenie, mihez kezdjenek a háború után – feltéve, hogy túlélik."
A finálé meglehetősen akció dúsra sikerült, aminek kifejezetten örültem. Még mindig akadt benne felesleges fecsegés, ám az izgalmas harcjelenetek miatt el lehetett viselni.
A szerelmi háromszög tovább bonyolódott, ahogy Ren és Shay egy oldalra került és Calla tovább vívódott közöttük, ami bosszantott. Már vagy kismilliószor letette a voksot Shay mellett, mégis újra és újra Renre gondolt. Ezzel pedig nem könnyítette meg egyik fiú helyzetét sem. Azt azonban meg kell jegyeznem a hölgy javára, hogy legalább megpróbált határozottnak tűnni.
Már az első könyv olvasásakor tudtam, ki lesz végül Calla társa, így a végkifejlet cseppet sem lepett meg. Talán csak egy kevésbé radikális módra számítottam, amivel a harmadik fél eltűnik a színről. Az írónő által választott megoldás azonban kényelmes volt, nem csak neki, hanem főhősének is, aki megmenekült a nyílt döntéstől.
Hiába fantasy, hiába mágia és akció, ez egy eléggé romantikus történet. A többi szereplő magánélete ugyanis meglehetősen nagy hangsúlyt kapott. Ethan és Connor is megtalálta a társát, Ansel is inkább a szívével küzdött, mint az agyával, ami kitöltötte a könyv akció nélküli részeit. Nem is zavartak volna, ha nem baromi rossz az időzítésük, mert mindenki a halálos csata közepén akart Rómeót játszani.
A szerelmeseken így nem akadtam fenn, ellenben egy egész más kapcsolattól. Ren és Adne egymásra találása förtelmesen nyálasra sikerült. Ren amúgy is problémáktól terhes vállára szakadt származásának titka, amit biztosan nem könnyű megemészteni. Mégis, mikor találkozott ismeretlen húgával, szinte azonnal egymás nyakába borultak és egyből úgy viselkedtek, mint egy összeszokott testvérpár és minden lehetőséget megragadtak, hogy közöljék, ők márpedig vérrokonok. Teljesen irracionális.
Ha már Ren, nem bírom ki, hogy ne írjak még pár sort a fiúról. Ő volt a kedvenc karakterem, így haragszom az írónőre, amiért ennyire elbánt vele. Sokkal többet érdemelt volna.
A szokásos szájkarate és szerelmi katyvasz mellett, ebben a részben végre összecsap a két oldal, ami nem marad áldozatok nélkül. Egy véres csata azonban járjon is veszteségekkel, így ez rendjén is van. Szerencsére nem lett a végtelenségig elnyújtva és csak a főgonosz legyőzése okozott egy kis keserűséget. Zavart, hogy Shay szinte legyőzhetetlenné vált dupla kardjával és hogy ő a végére mindent megkapott. A csata előtti "meg fogok halni, de te légy boldog" hisztijétől pedig a falat kapartam. Két kötet óta nem tudom, mit látott benne Calla. No, de én már csak ennyire Ren drukker vagyok...
A történet lezárása különösen ötletesre sikerült. Tetszett minden rózsaszín beütésével együtt.
Összességében tehát ez egy hullámzó tendenciájú történet ügyes lezárása. Cseppet sem bánom, hogy elolvastam és bátran ajánlom mindenkinek, aki átrágta már magát az előző két könyvön. Nem hiszem, hogy csalódást okozna, talán csak egy kis keserűséget az olyan Ren rajongóknak, mint én is vagyok.
Elég sok kísértetekkel / szellemekkel foglalkozó animét láttam már, mégsem tudom megunni ezt a témát. Ezért is néztem meg a Tasogare Otome X Amnesia (vagy angol címén: Dusk Maiden of Amnesia) sorozatot.
Manga alapján készült és 12 epizódot tartalmaz. Műfaji besorolása misztikus vígjáték, mivel meglehetősen szórakoztató jelenetek vannak benne egy kísértethistória keretbe ágyazva. Nyomokban tartalmaz ecchi (vagyis enyhén erotikus) elemeket is, ám ezek elsősorban a poénok miatt kerültek bele, illetve a romantika sem áll távol tőle.
Ismertető:
Teiichi Niiya a régi iskolaépületben bóklászva belefut a suli kísértetébe, Yuukoba. A lány azonban cseppet sem szokványos szellem, bohókás és vidám, aki folyton megpróbálja kínos helyzetekbe hozni a fiút, és aki nem emlékszik a múltjára. Niiya ezért segít felgöngyölíteni a szellemlány körüli történeteket, hogy visszaszerezzék emlékeit. Ehhez megalapítják a Paranormális Megfigyelések klubját, természetesen Yuuko elnökletével, amihez hamar csatlakozik a szeleburdi Okonogi Momoe és a kissé morcos Kanoe Kirie. A klub sorra deríti fel és oldja meg az iskolában terjedő kísértethistóriákat, amik valahogy mindig kapcsolódnak Yuukohoz.
Ez nem épp szokványos kísértettörténet, mivel Yuukot nem csak látni és hallani lehet (természetesen nem mindenkinek), hanem tapintani is. Ráadásul eszik, öltözködik, vizes lesz az esőben és így tovább, vagyis gyakorlatilag úgy viselkedik, mintha még élne.
A nyomozások többségéről kiderül, hogy zsákutca, mégis egyre több apróságra derül fény Yuuko múltjáról. Közben pedig a néző megismerheti a személyiségét a többi szereplővel együtt.
Cselekményről nem szeretnék többet elárulni. Bohókásan szórakoztató egyre hangsúlyosabbá váló drámai szállal (hiszen Yuuko mégis csak halott) és egy kibontakozó szerelemmel. A hangulata így kellemes, még a sötét részeknél sem kifejezetten nyomasztó, inkább amolyan könnyed kategória.
Yuuko, Teiichi, Kirie, Okonogi
A szereplők hamar megkedvelhető figurák.
Teiichi egy kedves srác, aki folyton elpirul, ha Yuuko célozgat, vagy épp túlságosan rámenős vele. Közben pedig észre sem veszi, hogy a klub minden hölgye érte epekedik.
Okonogi már a lelkesedésével elárulja magát, teljesen bele van habarodva a szerinte menő kísértetűző srácba, míg Kirie inkább távoli csodálója a fiúnak.
Kirie karaktere nekem különösen tetszett, ahogy egyszerre volt egy kemény csaj és egy tipikus lány, aki ha egyedül marad, a sarokban sírdogál és önértékelési gondokkal küszködik. Ráadásul ő az egyetlen, aki tökéletesen átlátja a két főszereplő kapcsolatát és nem rest Teiichi orrára koppintani, mikor ostobán viselkedik.
Yuuko két arca
A legérdekesebb karakter azonban természetesen a főhősnő, Yuuko. Sokkal összetettebb személyiség, mint első pillantásra tűnik, ám ennek megvan a maga oka és mikéntje. Ez azonban az anime lényege, így inkább nem árulok el róla többet.
Írok inkább az ecchi vonalról. Nem vagyok ennek a műfajnak a híve, ám itt cseppet sem zavart. Jókat nevettem Teiichi gyatra próbálkozásain, amivel próbálta távol tartani magától a lelkes és alul öltözött szellemlányt. Yuuko ugyanis nem épp a szemérmes fajta, teljes nyugalommal csobban be a medencébe egy éjszakai fürdőzésre meztelenül, vagy öltözik át a fiú jelenlétében. Csupán egy dolog hozza zavarba, ha Teiichi földi maradványait bámulja, hiába csak egy csupasz csontváz az egész. Szóval aki nem szereti a spontán lehulló ruhadarabokat és a kivillanó testrészeket, az se riadjon vissza. Szerintem megtartották a határt a vicces és a fárasztó között. Ráadásul, ha valakit elkap az anime hangulata és érdekli a cselekmény, könnyedén elsiklik a néhány ecchi jelenet felett.
Tetszett, hogy a kísértetek megjelenését új módon szemlélte. Yuukot csak az láthatja, aki hisz a létezésében és észre akarja venni és ő is pont úgy, ahogy elképzeli. Ezért tudja Yuuko néha a frászt hozni az iskola többi tanulójára, mikor ők vérszomjas kísértetre számítanak. Itt ugyanis a szellem megjelenési formája csupán a képzelet függvénye.
Illene írnom még a szerelmi szálról, ez a vonal azonban teljesen egyértelmű. A két főhős szinte első látásra egymásba szeret, aztán túl kell lépniük néhány szokványos (pl: féltékenység) és kevésbé szokványos problémán, hogy együtt lehessenek. A kötelék persze épp elég erős közöttük, hogy vegyék az akadályokat még akkor is, ha tartanak egy kis "mosolyszünetet". Egy élő és egy holt kapcsolata azonban garantáltan nem könnyű eset, amit a sorozat utolsó részei bizonyítanak.
A történetre és a karakterekre tehát nincs panaszom, ahogy a kivitelezésre sincs.
A grafikája szép, igényes és a zenéket is eltalálták. Nekem nagyon tetszettek a színek, a kissé borongós, mégis élénk pasztellszínek. Egyedül Yuuko megrajzolásán akadtam fenn kicsit.
Engem nagyon emlékeztetett egy másik animére, a Pokoli lányra (Jogoku Shoujo / Hell Girl), ami az egyik kedvencem. Enma Ai fiatalabb ugyan, de az iskolai egyenruhája és a frizurája rettentően hasonló. Ráadásul volt néhány olyan képkocka, különösen a vörös hátterű vagy pókhálóval ékesített jeleneteknél, amik rettentően emlékeztettek rá. (Pont mint a mellékelt bal oldali képen.) Ha ez nem volna elég, még Yuuko és Enma halála is hasonló.
Ez talán az egyetlen negatívum amit fel tudok hozni a Tasogare Otome X Amnesia ellen.
Összefoglalva tehát egy szórakoztató sorozat. Bátran ajánlom a kísértethistóriák kedvelőinek és bárkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik.
Bár sem az opening, sem az enging nem fogott meg igazán (passzolt a sorozathoz, de nem adott semmi pluszt), az utolsó részben igazi kincsre bukkantam. Ez a dal csodálatos, szomorúan gyönyörű.
Extra:
A sorozathoz készült egy Ova is, mintegy 13. epizódként. A történet fő szálához nem ad semmi pluszt, csak egy kis vidám rész a szereplők kedvelőinek.
Régen írtam animéről, úgyhogy már itt az ideje egy újabb bejegyzésnek.
Általában nyáron vetemedem anime nézésre, mivel ekkor van hozzá elég szabadidőm és az olvasztó forróságban úgyse lehet mást csinálni, mint bámulni valamit a sötét szobában.
Szóval feltúrtam az íróasztalomon tanyázó kusza jegyzetlapokat (kissé szétszórt vagyok, asztalomat, fiókomat különféle fecnik birtokolják, amikre felfirkantottam valamit, ami érdekesnek vagy később még hasznosnak tűnhetett), hogy megtaláljam az animés cetlimet. Erre firkáltam fel néhány sorozat címét, amikbe korábban itt-ott belebotlottam és érdekesnek tűntek. Köztük volt a bejegyzés tárgya, az Amnesia is, amire végül a választásom is esett.
2013-as vagyis meglehetősen friss anime mindössze 12 epizóddal. Az alapjául egy játék szolgált (ami meg is látszik a sztorin) és van belőle visual novel is.
A történet meglehetősen kusza, az ember csak pislog és semmit sem ért.
Ismertető saját kútfőből:
A főszereplő lány néhány emléktöredék után egy kávézó kanapéján tér magához és semmire sem emlékszik. Nem tudja ki ő, hol van, és kik azok az emberek, akik körbeveszik. Ráadásul egy furcsa fiú lebeg mellette, akit csak ő lát és hall. A fiú, Orion elmondja neki, hogy ő egy tündér, aki véletlenül a lány lelkébe ütközött, ezért veszítette el az emlékezetét. A főhősnő kénytelen úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hogy visszaszerezze elvesztet emlékeit. Közben pedig a világ állandóan változik körülötte, mert a háttérben több bujkál, mint néhány elfelejtett emlék...
Ahogy már írtam, a történet meglehetősen kusza. Ezen pedig nem sokat segít a négy helyes srác, akik a főhősnő kegyeibe kívánnak férkőzni és a gyanús fotós idegen, aki sokkal furcsább, mint első ránézésre tűnik.
Nem szeretnék többet mondani a cselekményről, mert akkor valószínűleg sokat árulnék el belőle és estig ezt a bejegyzést írnám. Legyen elég annyi, hogy sokáig nem lehet érteni, mi is folyik itt és legfőképp, hogyan lehetséges ez és miért.
A grafikára nem lehet panasz. Szépen és igényesen vannak megrajzolva a szereplők és a háttér is tetszetős. Az egyetlen furcsasága (a fiúk ruhatárát leszámítva) a szemszínekben van. A szereplők egy részének két élesen elütő szín adja az íriszét, amik közül az egyik általában rózsaszín. Ettől eltekintve azonban megnyerő figurák.
Ha be kellene skatulyáznom egy műfajba, misztikus bishounennek titulálnám. A misztikum adja a keretet, hogy a női nézőknek kedvezhessen. A fiúk természetesen impozáns látványt nyújtanak és mindegyik külön egyéniség.
Shin, Ikki, Toma, Kent
A néző egymás után ismerheti meg őket, jellemüket és kapcsolatukat a főszereplőnővel. A maga módján mindegyik szimpatikus. Shin a tipikus rossz fiú, akibe minden lány könnyen belehabarodik, hiába goromba a modora. Ikki a szívtipró, aki lovagias és saját női rajongóklubja is van. Toma a rendes srác, aki mindig vidám és kedves és akinek csak a főhős boldogsága a fontos. Kent pedig az analitikus zseni, aki nincs épp az emberi kapcsolatok magaslatán.
Minden női néző megtalálhatja tehát a kedvére valót köztük és ha a négy fiú közül mégsem tudna választani, ott a joker jelölt, a rejtélyes hosszú hajú fazon.
Nekem Kent volt a legszimpatikusabb. Jót mosolyogtam az "udvarlási szokásain" és ő volt az egyetlen, aki megpróbálta megérteni a főhősnőt és a körülötte zajló zűröket.
Apropó főhősnő, akinek az animében el sem hangzik a neve (a készítők amúgy a nem túl fantázia gazdag Heroine nevet szánták neki) elég esetlen karakter. Az elején szimpatikus volt, együtt éreztem vele a sok zavaros kérdés között és alapvetően egy rendes lány. Aztán, ahogy teltek a részek, idegesített. Nem értek egyet Orionnal, cseppet sem tudott megbirkózni az új helyzetekkel, csak sodródott egyik fiútól a másikig. Ráadásul minden augusztus elsején, mintha elfelejtette volna az előzőben tapasztaltakat. Volt hogy a négy fiú közül kettő eszébe sem jutott, nem is próbált beszélni velük. No, igaz a beszéd nem az erőssége. Az utolsó két részen kívül könnyedén meg tudom számolni, hányszor nyögött ki hangosan egy épkézláb kerek mondatot. Nem lett a szívem csücske.
Orion ellenben egy aranyos figura, nagyon kedveltem.
Szóval ez egy karakterközpontú anime, ahol szinte minden a részletekben rejlik. Megdolgozza az ember agyát és fantáziáját, ahogy értelmet próbál keresni a furcsa dolgokban. Én legalábbis sokat töprengtem közben, hogy összerakjam a szálakat.
Aztán a végkifejlet megmagyarázott mindent, bár nem vagyok épp elégedett vele. A legutolsó jelenet azonban kárpótolt, Heroine pont azt kapta az ajtó mögött, amire számítottam.
Meg kell még említenem a zenét, amit nagyon jól eltaláltak. Tökéletesen passzolt az anime hangulatához és az opening különösen ütősre sikerült.
Összességében tehát egy érdekes, de kusza anime. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de kedvencem sem lett.
Azoknak ajánlom, akiket nem zavar, ha sokáig a sötétben kell tapogatózni és azoknak, akik kifejezetten bishounenre vágynak. Aki azonban pörgős akciót és konkrét tényeket szeretne, keressen valami mást.
Múlt hétvégén unokatestvéremmel (10 éves fiú) hosszú eszmecserét folytattam filmekről, elsősorban az animációs és a fantasztikus kategóriákban. Nem túl meglepő módom imádja a rajzfilmeket és minden olyan filmet, amiben autók, lőfegyverek, robbantások és humoros jelenetek vannak. Aztán, mikor minden feldobott filmcímre rövid értékelésemmel válaszoltam, epésen megjegyezte: "Te minden filmet láttál már?" Ezen persze jót nevettem és "Nem. Ami most megy a moziban, azt még nem láttam." riposzttal vágtam vissza.
Kétségkívül sok filmet néztem már, mivel szeretem őket és igyekszem tartani a tempót a filmgyárak őrülten gyors működésével. Mégsem tartom magam igazi mozirajongónak. Jobban szeretek olvasni.
No, de az elmúlt hónapban mégsem hanyagoltam el a filmeket. Ezúttal 7 alkotás került megtekintésre, amikről a rovat rutinjához híven írok is egy kis rövid véleményt pontozással megkoronázva.
Menedék
"Egy titokzatos fiatal nő érkezik Észak-Karolina egyik kisvárosába, ahol megtalálja az igaz szerelmet egy magányos apuka személyében. A megindító romantikus thriller alapjául szolgáló könyv írója Nicholas Sparks, a best-seller szerző, akinek a Szerelmünk lapjai és a Kedves John is köszönhető."
Könnyed, romantikus, tipikus Sparks.
Aki szereti Nicholas Sparks könyveit és a belőlük készült filmeket, nem fog csalódni. Én úgy vagyok velük, hogy egyszer meg lehet nézni, ha az ember valami romantikus történetre vágyik. Ám eddig egyedül a Szerelmünk lapjai volt az, amire 10 csillagot adnék, a többi nekem túlságosan hasonló koncepciót követ, ami egy idő után unalmassá válik.
Nem bánom hogy megnéztem, de nem is hagyott mély nyomot. Romantikakedvelőknek ajánlom.
Ned Kelly - A törvényen kívüli
"A film Ausztráliában játszódik, az 1880-as években. Ned Kelly korán elveszti apját, és sanyarú körülmények közt, a rendőrség folyamatos zaklatása mellett nő föl. 16 évesen igazságtalanul lótolvajlással vádolják és bebörtönzik. Négy évvel később szabadul, lélekben megkeményedve, de megesküszik, hogy tisztességes életet fog élni. Egy angol földesúr birtokán vállal segédmunkát, emellett kesztyű nélküli ökölvívással is keresi a kenyerét. De a hatalom olyannyira elfogult az ír bevándorlók első generációjával szemben, hogy amikor egy rendőr kikezd Ned húgával, Kate-tel, és az ezt követő dulakodásban megsérül, mégis Nedet és anyját vádolják gyilkossági kísérlettel. Ned menekülni kényszerül: megfogadja, hogy bosszút áll családjáért, és visszavág annak a társadalomnak, amely mindannyiuk életét tönkreteszi. Öccsével, Dannel és két barátjával, Steve Harttal és Joe Byrne-nel bandát alapít. Együtt átvágnak Ausztrália félreeső vidékein, városokat és bankokat rabolnak ki, miközben állandóan átverik a rendőrséget. Ned híre hamarosan elterjed, az emberek legyőzhetetlen banditának hiszik. Miközben a tömegek számára hőssé válik, az állam a legelső közellenségként körözi."
Bár követem a friss filmeket, a régieket sem vetem meg, főleg ha ilyen jó színészek vannak benne.
Ha azt mondom, Heath Ledger, bőven megmagyaráztam, miért néztem meg ezt a filmet. Ha azonban valakinek ez nem lenne elég nyomós érv, annak itt a további magyarázat címszavakban: Ausztrália, 19. század, igaz történet, hőssé vált banditák. Ez amolyan Robin Hood sztori kicsit más köntösben. Dráma, senki se várjon boldog befejezést és könnyed akciót. Néhol elég lehangoló, ám az üzenet így is átjön. Jó film, nekem tetszett.
Odd Thomas - A halottlátó
"Odd Thomas egy békés amerikai kisvárosban éli hétköznapi, ugyanakkor nem mindennapi eseményekben bővelkedő életét. A 20 éves fiatalember ugyanis különösen erős hatodik érzékkel rendelkezik, amely lehetővé teszi számára, hogy lássa a világunkban rekedt holtak szellemét, és esetenként segítsen nekik továbblépni a következő világba. Mostanában azonban egyre több gonosz szellem is kószál a városka utcáin. Odd tudja, hogy valami hatalmas tragédia közeleg. A fiú minden erejét bevetve igyekszik megakadályozni a fenyegető mészárlást, de az idő egyre fogy..."
Kedvelem a természetfeletti történeteket, a kísértethistóriákat különösen. Épp ezért egyből megtetszett Odd Thomas a maga lazaságával és különleges érzékeivel.
A film nem teljesen veszi magát komolyan és talán ezért tetszett. Vannak itt holt szellemek, démonok meg sok-sok furcsa ember, akiknek a normális nem épp azt takarja, ami megszokott. Kicsit mind zakkantak, de ettől bájosak. Van egy bohókás bája a filmnek, amit még a gyilkosságok és a tömegméhszárlás fenyegetése sem tud teljesen elnyomni. Persze a főszereplőnek kell megmentenie a világot, amit lazán igyekszik is végrehajtani. Bár van benne néhány csavar, meglehetősen kiszámítható film.
Jól szórakoztam rajta és bátran ajánlom a természetfelettiért rajongóknak.
Croodék
"Croodék igazi modern család. Abban az ősi, elfeledett korban élnek, amikor a természet még kísérletező szakaszában van: fura lények és növények veszi körül vagy próbálják megenni őket, és ők nem hagyják magukat. Sokáig nem dugják ki az orrukat a barlangjukból, de egy szerencsétlen baleset következtében kénytelenek előjönni, és attól kezdve számukra csupa kaland, meglepetés és váratlanul felbukkanó húsevő az élet. Azután találkoznak egy fiatalemberrel, aki született kísérletező. Ráadásul megtetszik neki a család kamaszlánya - és vele együtt szeretné felfedezni ezt a folyton fejlődő, ismeretlen, de nagyon érdekes világot."
Aranyos mese a kisebb korosztálynak. Tipikusan az a film, amit kisgyerekes családoknak tudok ajánlani közös délutáni filmezéshez. Ez ugyanis egy kissé különc család kapcsolatait mutatja be sok színes kaland közepette.
Rajongok a mesékért, ám ahhoz, hogy egy mese igazán lenyűgözzön több kell néhány vicces megjegyzésnél és pár aranyos karakternél. Kell a mesék mélyén megbúvó üzenet, ami észrevétlenül feszültségben tart a boldog befejezésig. Ez ennél a filmnél sajnos elmaradt. Aranyos, de nem nekem való, a gyerekek viszont garantáltan élvezni fogják.
A zöld urai
"Az erdő mélyén különös lények élnek és furcsa dolgok történnek - mind biztos távolban az emberi szemektől. A világunkkal párhuzamosan létezik egy eddig sosem látott dzsungelbeli civilizáció, melyben a jó és a rossz örök küzdelme folyik. Egy csoda folytán egy fiatal lány is belekeveredik ebbe a fantasztikus világba, ahol néhány furcsa társ oldalán kénytelen keresztülverekednie magát a gonoszok csapdáin, hogy megmentse a titkos világot és a miénket."
Ez a film már megközelíti azt, amit az igazán jó meséktől elvárok. Ráadásul a grafikája is jobban tetszett, mint az ősembercsaládnak. (Igaz, én régi vágású lány vagyok és a kézzel rajzoltak örök dobogós helyen trónolnak a szívemben a modern digitálisakkal szemben.)
Apa-lánya kapcsolat, jó és a rossz küzdelme, világ megmentése, vicces csigák és egy porszemnyi szerelem. Kell ennél több? Szerintem nem. A karakterek szerethetők, lehet értük izgulni, hiszen tényleg veszélyben forognak, lehet velük vagy épp rajtuk nevetni, ahogy ügyetlenkednek, vagyis ideális szórakozást nyújt. Nekem nagyon tetszett és bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a meséket.
Utódok
"Neje elvesztése után Matt, a középkorú hawaii családapa magára marad két lányával, a tízéves, koraérett Scottie-val, és a tizenhét éves, lázadó Alexandrával. Miközben próbálja rendbe hozni a kapcsolatukat, a családi birtok jövőjéről is döntenie kell. Övék ugyanis a sziget legértékesebb tengerparti erdősége. Mattnek egy hete van, hogy határozzon, eladják-e egy vállalkozónak. Közben megtudja, hogy nejének viszonya volt valakivel, ami új megvilágításba helyezi házasságát. Matt és a lányai felkerekednek, hogy felkutassák a titokzatos szeretőt."
Az ismertető pontosan elmondja miről szól ez a film, valahogy én mégsem untam. Talán mert szeretem a drámákat, talán mert kedveltem a karaktereket, talán mert lassú és unalmas vagyok. Aki akciót szeretne, vagy nagyobb fordulatokat, az válasszon másik fimet. Ez lélektani alkotás és nem az az ember orra alá dugdosó fajta. Nem mondja ki, mit akar üzenni, a nézőnek kell rájönnie, mit is lát egy apa küzdelmeiben.
Nem is tudom, kinek ajánlhatnám, talán drámakedvelőknek vagy George Clooney rajongóinak. Döntse el mindenki maga, belevág-e egy lelkeket boncolgató alkotásba.
Érettségi buktatókkal
"A vidéki nagyvárosban már csak a vizsgák vannak hátra a diákoknak 1990 júniusában. Az általános örömmámorban Lucas kertelés nélkül elmondja a filozófiatanárának, hogy mit gondol róla. Ám a megkönnyebbülés csak addig tart, míg meg nem tudja, hogy a rettenetes Martineau professzor fogja felügyelni a szóbeli vizsgákat. Még azon az estén Lucas egy partin találkozik Clemence-szel. Bár a két fiatal első látásra egymásba szeret, anélkül válnak el, hogy Lucas megkérdezné a lány nevét. A barátaival együtt keresni kezdi, mígnem rájön, hogy a lány apja nem más, mint a professzor."
Francia vígjáték, ami igyekszik visszarepíteni a '90-es évekbe.
A történet az időháttér ellenére azonban teljesen aktuális és született már sok-sok film ebben a témában. Mégis úgy érezem, igazán eltalálták. Tetszett a humora, az európai stílus, még a francia báj is. Aki nem tudná, hogy francia film, azt a buli spontán sztriptíze azonnal rádöbbenti. Átlagos srácok kissé sarkított, de szerethető jellemekkel és persze zűrös magánélettel.
Aki szereti a tinifilmeket, nem fog csalódni. Bátran ajánlom mindenkinek, aki nevetni akar és kikapcsolódni. Nagyon jól szórakoztam rajta.
Értékelés számszerűsítve:
Érettségi buktatókkal -> 10
A zöld urai -> 9
Ned Kelly - A törvényen kívüli -> 8
Odd Thomas - A halottlátó -> 8
Utódok -> 8
Menedék -> 7
Croodék -> 6
A 10-es pontozás csak azt mutatja, mennyire tetszettek nekem a felsorolt filmek egymáshoz viszonyítva. Van, amikor könnyű dolgom van és van, amikor nehezen döntök, mint most is. Hiába különböző műfajú és témájú a 8 pontot kapott három film, egyszerűen nem tudtam mást adni nekik, mivel lényegében ugyanannyira tetszettek. Remélem, a következő hónapban könnyebb dolgom lesz.
Ez lesz életem első magazinkritikája és valószínűleg az utolsó is.
Nem vagyok nagy újságolvasó. A Metropol és a Kisalföld a két újság, ami néha-néha megfordul a kezemben és mindkettőben szinte csak a Garfield, Kázmér és Huba és a sudoku érdekel. Ez nem volt másképp tinikoromban sem. Sosem vettem tinimagazinokat vagy női magazinokat. Életemben egyszer adtam ki pénzt egy Im-re, tizennégy évesen, mikor először utaztam egyedül Pestre. Akkor is csak azért, mert kellett valami olvasnivaló a hosszú útra. Az összes többi tinimagazin gimiben szünetekben került a kezembe, mikor a barátaim megvettek egyet-egyet, én is átlapoztam őket. Egyedül a Mondo magazin kötött le, az indulásakor meg is vettem jó néhány számot, aztán hamar lemondtam róla. Most legfeljebb szobatársam magazinjai kerülnek hozzám, ha nagy ritkán szerez egyet általában antikváriumban. Épp ezért úgy tűnhet, mintha újraélném tinikoromat, hiszen puszta rajongásból képes voltam magazint venni.
A dolog úgy kezdődött, hogy megtudtam, az egyik tinimagazin augusztusi számában Csontváros poszter lesz. Mivel már nagyon várom a filmet, meg amúgy is rajongok mindenért, amin rúnák vannak és épp most kezdtem újraolvasni a könyvsorozatot, kacérkodtam a gondolattal, hogy megveszem.
Aztán, bár unokatestvérem magazinjai (13 éves és Bravo mániás), amiket nagy lelkesen megmutatott nekem, eléggé elvették a kedvemet az ilyen típusú lapoktól, mégis rászántam magam.
magazinzsákmány
Ma tehát megvettem a Popcorn magazin augusztusi számát, mert Csontváros poszter és cikk volt benne. No, persze választhattam volna egy filmes magazint is, amiben szintén ez a poszter lapult, csak a többi poszter és a matricák inkább erre csábítottak. (Szeretem a matricákat.)
Egyből ki is operáltam az újság közepéből a lényeget (nem szeretem mikor beletűzik) és elégedetten konstatáltam, hogy Skillet és No Doubt is került a repertoárba a számomra ismeretlen kölyöksztárok közé. Aztán megláttam a matricákat Paramore-ral és Papa Roach-al és már le is kenyerezve éreztem magam.
Gyorsan átfutottam a lapot, hogy tudjam, menyire kell lelkileg felkészülnöm a gagyi cikkek tömkelegére. Unokatestóm magazinjai ugyanis heves röhögőgörcsöt váltottak ki belőlem a sok hülyeséggel és marketingszagú izékkel, a kitölthetetlen és hibás tesztekről nem is beszélve. Egyiknél nem találtam elfogadhatót a lehetséges válaszok között, másiknál pedig a végeredmény olyan távol állt a valóságtól, mint a Nirvana a diszkózenétől. (Mégis volt olyan elvetemült őrült, aki képes volt diszkósítani a Smells Like Teen Sprit-et. Kedvem lenne megcsapkodni az illetőt egy betontömbbel...)
Az előzetes felmérés alapján, nem is tűnt olyan vészesnek, így hamar neki is láttam az olvasásnak és gyorsan a végére értem. (800 oldalas regényekhez szokva egy ilyen magazinocska nekem semmi.)
Ha pedig már tinimagazin olvasásra vetemedtem, igyekszem kihozni belőle valami értelmeset. Ezért most megírom értékelésemet róla sok-sok személyes véleménnyel.
Magazinjelentés:
A címlapon Lily és Jamie feszít árnyvadász szerelésben, amihez képest vidám, nyári sárga, narancs, kék háttért kapott. Az ajándékok (matricák és poszterek) gondosan fel vannak tüntetve mellettük, így e téren nem árultak zsákbamacskát.
58 oldalból csupán 35 oldal a tényleges cikk, a többi a borító és a poszter, amit barbár módon beletűztek a magazin közepébe. Értem én, hogy nem egy drága újság, de ha már fóliába csomagolják a matricák miatt, miért nem lehet külön mellékelni a posztereket is? Esztétikusabb és több hely maradna a cikkeknek.
A cikkek általánosságban rendben vannak. Egyik sem verte ki nálam a biztosítékot, mint rokonom magazinjaiban, ami plusz pont a lapnak.
Pletykákkal indít, vagyis melyik hírességnek hogyan alakul a magánélete vagy esetleg a karriere, ha ez utazással vagy a rajongókat befolyásoló egyéb dolgokkal párosul. Cory Montheith halálhíre is bekerült, aminek örültem, mivel jó ha a valóság is helyet kap a sok légből kapott híresztelés mellett.
Dupla oldalas cikk van benne Tim Bergling svéd Dj-ről és Király Viktorról. Előbbit, bár nem szeretem ezt a zenei stílust, elolvastam és mint olyan egyén, aki még életében nem hallott Avicii-ről, érdekesnek találtam. Utóbbi pedig teljesen hidegen hagyott, így átugrottam.
Csontváros cikk / 1
Aztán jött a Csontváros, ami kerek három oldalt kapott. Lily Collinsnak több helyet szántak és az én ízlésemnek túlságosan sokat foglalkoztak a magánéletével (ami engem például annyira érdekel, mint a kvantummechanika). A filmről ellenben nem sok szó esett a borzalmas reklámon kívül. No, nem mintha baj lenne a film pártolása, csak fújok mint egy dühös macska, ha valaki a Twilight-hoz hasonlítja, itt pedig egyenesen a rajongóinak ajánlják: "Ha szereted az Alkonyatot vagy a Burok című filmet, ezt egyenesen imádni fogod, sőt!" Tessék már leszállni a csillámvámpír témáról és elfelejteni Stephenie Meyert! Bőven elég, hogy az összes Cassandra Clare könyvre rányomták a nevét, ne tegyék már ugyanazt a filmmel is! Oké, reklám, tudom, de akkor is. A Csontváros egy dologban hasonlít a Twilight-ra: szerelmi szál is van benne. Ezen kívül, semmi párhuzam nem vonható.
A cikk harmadik oldala azonban kárpótolt, mivel itt Jamie került nagyító alá és az író szépen nyakon csípte az egyetlen igazi botrányt, amit körültekintően tálalt is. Ó, igen, Jamie nagy ellentáboráról van szó, a rajongókról, akik kiakadtak, amiért ő kapta Jace szerepét. Nekem mint árnyvadászrajongónak lerágott csont a téma, annyit hallottam már róla, mégis jó volt egy összeszedett összefoglalót olvasni. (Én csak akkor fogom bírálni Jamie-t, ha már láttam a filmet.)
A következő három cikk megint hidegen hagyott, nem foglalkozom nyálas fiúcsapatokkal és tinihölgyéneksekkel sem, abból már általános iskolás koromban kinőttem.
A tartalomjegyzék alapján, a ciki tweetek érdekesnek tűntek, mint talán minden Twitter felhasználónak (bár mostanában elhanyagoltam a csiripelést), ám amint megláttam, pontosan kikről van szó, azonnal átlapoztam. Sosem foglalkoztattak a botrányok által felkapaszkodott szerencsétlenek.
A magazin közepén Balaton Sound összefoglaló és egy "Milyen a te álomnyaralásod?" teszt foglal helyet. Zenés magazin foglalkozzon is fesztiválokkal, hiszen ezek mozgatják meg leginkább a zenekedvelőket. A teszt pedig előzetes félelmeimmel ellentétben értelmesnek bizonyult. Kitöltöttem és működött, a világban nyitott szemmel járó lánynak titulált, amivel maximálisan egyetértek.
Csontváros cikk / 2
Aztán belefutottam egy olyan cikkbe, ami meggyőzött, mégsem annyira szánalmasak ezek a tinimagazinok. Unokatesóm már említett magazinjai felszínes libákká nevelő lapoknak tűntek és távol álltak a hétköznapi élettől. Bevallom, nem repestem, hogy ilyen vackokat olvas. Épp ezért ért a kellemes meglepetés, hogy ez a magazin megpróbál foglalkozni olvasói nevelésével, vagy legalábbis a jó útra térítéssel. Két oldalt betöltenek ugyanis a függőségekről és káros szenvedélyekről szóló elriasztó hasábok. Ötletesen hívja fel a fiatal olvasók figyelmét a cigaretta, az alkohol és a drog következményeire. Nem papol, csak elmondja a káros hatásokat és ami a legfontosabb: élethelyzetekkel egy-egy tini vallomásán keresztül. A végén pedig nem ítélkezik, hanem tanácsot ad, ami nekem nagyon szimpatikus volt. Hatalmas piros pont az újságnak a kreatív hozzáállásért.
Nem a Csontváros az egyetlen várva várt mozifilm, ami belekerült. Az új Percy Jackson film is kiérdemelt két oldalnyi figyelmet. Bár a könyveket nem olvastam és az első rész nem igazán nyert meg magának, ez az interjú a két főhőssel, kedvet ébresztett bennem hozzá. Majd valamikor megnézem ezt a filmet is.
Hegyalja Fesztivál is tovább színesítette a lapokat és bár szeretem a rock zenét, ez most mégsem hozott lázba. A magyar bandák közül ugyanis csak néhányat szeretek és The Gremma nem tartozik közéjük.
Játék és filmajánló sem maradt ki és találtam is valami érdekest. Jennifer Aniston új filmje, a Családi üzelmek viccesnek tűnik, valószínűleg meg fogom nézni. Az ajánló részen amúgy akadt toplista is. Évek óta nem néztem meg a zenei listákat, és bár a rock lista nem tűnt annyira rossznak, a 20-as felsorolás ráébresztett, miért is nem figyelem én ezeket. Lana Del Ray többet érdemelne. Tehetséges énekesnő és igényes dalai vannak ellentétben a mezőny túlnyomó részét elfoglaló kreálmányokkal, akik az arcukon és a nevükön kívül nem sok mindent adnak a zenéjükhöz...
Popcorn úgy tűnik gondol a fiúkra és lányokra is, mivel a szokásos szépségápolási tanácsok mellé (amik persze kozmetikai reklámok is) beszúrtak egy kis sportot, egy új szörftípust, amihez nem kellenek nagy hullámok. Eddig még nem hallottam róla, így nekem ez kifejezetten érdekes volt.
A magazinnak van egy dalszöveg rovata, amit, bár nem találtam benne kedvemre való dalocskát, igazán ötletesnek találok.
Tanácsadó rovat is van az elmaradhatatlan horoszkóp szomszédságában. Ezt a rovattípust mindig érdekesnek találtam, itt pedig nem egy pszichológus vagy orvos ad tanácsokat, ahogy az a legtöbb újságban szokás, hanem egy hazai író, Lakatos Levente. Nem olvastam még egyik könyvét sem (nem is valószínű, hogy fogom, mert távol állnak az ízlésemtől), ám Molyon mostanában nagyon aktív és ezek szerint mindenbe bátran belevág. Kedvesen válaszolgatott (mindegyik kapott egy mosolygós jelet) a problémával küzdő rajongóknak.
Az olvasók kedvében járás azonban nem merült ki a tanácsadásban, az utolsó oldalon művészi hajlamú olvasók is főszerepet kapnak, legalábbis egy kis hasábban "a hónap levelei" cím alatt.
Összefoglalva tehát elmondhatom, pozitívan csalódtam és cseppet sem sajnálom, hogy őrült rajongó módjára vetettem magam egy tinimagazinra. Felülmúlta rettentően (bányászbéka hátsója alatt lapuló) elvárásaimat.
A Popcorn tinimagazinnak megfelelő, de nem kell tőle világmegváltó gondolatokat várni. Azért több, tartalmasabb cikk elkélne benne, mivel szerintem egyáltalán nem használják ki a magazin kapacitását.
A célnak tehát nekem megfelelt, szereztem egy Csontváros posztert az ajtómra, még kettő másikat a koliszobámba és pár matricát a szekrényemre. Azért nem csaptam fel sikítozó rajongónak és nem valószínű, hogy a következő években tinimagazin vásárlására vetemedem.
Az a rúna a háttérben eszméletlen jól néz ki
Aki szeretne egy ilyen posztert, csapjon le rá egy újságosnál, vagy kérje el olyan rokontól, ismerőstől, aki még bőven a tinikorban van. Persze, csak akkor, ha nem árnyvadászrajongó, mert egy szeráfpengével védeni fogja ezt a kis kincset.
Nem szeretem a nyarat. Oké, ez talán egy kicsit túlzás. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem bírom elviselni a hőséget és a lassan múló napokat, amiken az említett hőmérséklet miatt szinte semmit sem teszek. Éjjel nem bírok aludni, reggel nem bírok tovább aludni, hiába tehetném meg és napközben csak kinyúlva fekszem és előadom a hattyú halálát. Ez pedig az őrületbe kerget. Ilyenkor csak egy kis kirándulás, nyaralás segíthet rajtam, vagy tényleg elolvadok. Bárcsak elköltözhetnék Norvégiába!
No, de hogy miért szenvedek ennyire? Mert nincs energiám olvasni sem. Nem kucorodhatok bele kedvenc fotelembe, mert a szobám átlag hőmérséklete 30 C°, a redőny tövig lehúzva, nehogy még magasabbra kússzon a higanyszál, szóval túl sötét is van az olvasáshoz. A kertben hasonló a helyzet, ha nem rosszabb, mivel ott még a leégés is fenyeget (Éljen a fehér bőr!) és a lakás többi része (leszámítva talán a hűtőszekrényt) sem sokkal hűvösebb vagy világosabb. Szóval időm van bőven, olvasnivalóm van bőven, mégsem bírok olvasni és ez kikészít.
Pedig 10 csinos kötet várja, hogy végre kézbe vegyem és elkezdtem újraolvasni a Végzet ereklyéi sorozatot is.
Íme a hónap várólistásai:
Kölcsönkönyvek:
George R. R. Martin - Sárkányok tánca
Ez a könyv szerepelt már a rovat előző bejegyzésében. Ribizly adta kölcsön és a kistestvérét, a Varjak lakomáját épp most olvasom. Miután azt befejeztem, ennek is neki fogok látni. Csak azért haladok lassan velük, mert baromi vastagok és mint már elpanaszoltam, most nem vagyok olvasási képességeim csúcsán.
Barna Dávid - Egy magyar regény
Kristentől kaptam kölcsön, mikor kicseréltük Könyvfesztiválos szerzeményeinket. Zsebkönyv, de még nem érzek magamban elég elszántságot hozzá. Pedig a hétvégén gondoltam, hogy őt viszem magammal mamámhoz, aztán mégis inkább a Csontváros mellett maradtam. A poén az, hogy nagymamám polcán is csücsült belőle egy példány, de még ő sem olvasta. Majd legközelebb megvitatjuk, mit gondolunk róla.
Könyvtári könyvek:
Jung Chang - Vadhattyúk
Mindig kell egy kis kelet az olvasmányaim közé. Ez a könyv Kínáról szól kínai nők szemén át. Érdekel a kínai történelem és pont eleget foglalkoztam már vele a 20. századból, hogy legyen egy kis alapom hozzá. Csak azért nem kezdtem még el, mert ő sem egy vékony kötet és talán elég nyomasztó is, de hamarosan sort kerítek rá.
Andrea Cremer - Bloodrose / A döntés
Farkasos trilógia befejező része. Kíváncsi vagyok, hogyan ér véget a történet, ám a második rész (A keresők) lelombozott. Kell egy kis elszántság, mielőtt nekilátok. Talán a kölcsönzés lejárta megadja a kellő löketet.
Cynthia Hand - Angyalsors
Ez a könyv szerepelt a kívánságlista rovat legelső bejegyzésében. Azóta kis időre megcsappant érdeklődésem, csakhogy mikor észrevettem a könyvtár polcán, ismét kipattant egy szikra közöttünk. Reményeim szerint könnyed és szórakoztató olvasmány lesz, ami talán visszaadja könyvmolyságomat. A gyorsan befalt könyvek ugyanis további habzsolásra szoktak motiválni.
Saját könyvek:
Nem szeretem ismételni magam, így a Csokoládés barack és a The Hungry Ghosts kimarad. Róluk írtam már a rovat előző részében, akit érdekelnek, nézzen utána ott. Inkább a friss szerzeményeimről írnék néhány sort.
Cassandra Clare - Elveszett lelkek városa
Amint megjelent, be is gyűjtöttem a Könyvhéten. Aztán a közelgő mozifilm miatt, elhatároztam, újraolvasom a sorozat első részét. Ha pedig az elsőt újraolvasom, miért ne olvasnám újra a többit is? Ez viszont azt jelenti, hogy előbb átlapozom az eddig megjelenteket és csak utána veszem kézbe ezt, az ötödik kötetet.
Honnan ez a fene nagy önuralom, mikor árnyvadász rajongó vagyok? Onnan, hogy a Bukott angyalok városának befejezése megijesztett. Félek, teljesen ki fogok ábrándulni Jace-ből és nagyon-nagyon utálom Sebastiant (vagy Jonathant, kinek hogyan tetszik).
Pergel Zsolt - Apácabordély
Szintén könyvhetes zsákmány. Még egy kis 20. század, ahogy a Vadhattyúk, ám ezúttal hazai terepen. Komoly könyvnek tűnik, no meg cseppet nyomasztó történetnek ígérkezik, így még nem szántam rá magam. Hamarosan pótolom.
Mathias Malzieu - A szív mechanikája
Erre a könyvre már egy ideje felfigyeltem. Szerepelt is a kívánságlista rovat hatodik részében. Aztán akció volt az Alexandránál és nem bírtam ellenállni neki. Annyira gyönyörű a borító és olyan kis aranyos vékonyka könyvecske, hogy eddig nem bántam meg. Ehhez a stílushoz viszont hangulat kell, ami még nincs meg, így pihen kicsit polcomon.
Ennyi szép könyv vár rám. Most viszont megyek esőtáncot járni, vagy beköltözöm a hűtőszekrénybe. Azért egy Csontvárost viszek magammal, hátha fellelkesít és szembe tudok szállni a hőség okozta tunyasággal. Ha nem sikerül, akkor tényleg szedem a sátorfámat és irány Norvégia...
