Minden kisebb-nagyobb hibája ellenére nagyon szeretem A Föld Gyermekei sorozatot. Csakhogy a magyar kiadó (Ulpius-ház) csődbe ment épp mielőtt befejezhette volna. Az utolsó 6. kötetnek már volt magyar borítója, fülszövege, sőt várható megjelenési ideje is, mikor jött a vég. Ez azért volt kifejezetten drámai, mert tudtam, hazánkban egy kevésbé ismert, így kevésbé népszerű könyvsorozatról van szó. Ráadásul meglehetősen hosszú sorozatról, így biztos voltam benne, hogy egyik kiadó sem fog befektetni, hogy ismét piacra dobja ezeket a köteteket és befejezze, amit elődje elkezdett. Sajnos, a könyvpiac nem mindig tartja szem előtt az olvasók igényeit.
Mégsem mondtam le erről a sorozatról. Ott csücsült a polcomon az első öt rész és rettentően kíváncsi voltam a lezárásra. Szóval úgy döntöttem, nincs más választásom, el kell olvasnom angolul.
Jó döntés volt, megnyugtatta a lelkemet.
A Bantam kiadó változatát szereztem meg, ami egy kis méretű, ám rettentő vastag, 848 oldalas könyvecske. A borító szép, passzol a történethez. Nem a táskában cipelhető fajta, mivel a lapok nagyon vékonyak, könnyen megsérülnek, csakúgy mint a szintén vékony borító. Úgyhogy többnyire otthon olvastam - csak néhány indokolt esetben passzíroztam bele a táskámba - és rettentően lassan haladtam vele. Terjedelmes könyv, elég vontatott (de erről később) és angolul lassabban olvasok, így több hónapig tartott míg átrágtam magam rajta.
Fülszöveg:
A kötet első harmada ezért teljesen rendben volt. Élveztem olvasni a megkedvelt szereplőkről, az állatokról és jó volt felfedezni, hogyan nevezik angolul a könyvben feltűnt, mára már kihalt állatokat. Csakhogy nagyon sok volt a szereplő, nagyon sok volt a név, amit szinte lehetetlen mind fejben tartani, annyira hasonlóak is. Illetve nagyon sok volt a felesleges körítés. Az írónő imádja ismételni magát és ez a terjengős stílusával társulva néha kifejezetten álmosítóan hatott. Mert oké, hogy nem tudnám felsorolni Jondalar minden másod unokatestvérének a nevét, de tökéletesen emlékszem az előző öt kötet cselekményére, így nincs szükségem ötven oldalanként az ismétlésre. Főleg úgy, hogy a legtöbb visszaemlékezés az első és a második részre vonatkozott, amelyek a kedvenceim a sorozatból, így a legjobban épp ezekre a részekre emlékszem.
No, de aztán jött a könyv második harmada egy kis időbeli előreugrás kíséretében. Jonayla itt már viszonylag önálló és egy utazás áll a középpontban. Minden okom megvolt hát az izgalomra, mert végre kiszakadtunk a rengeteg ember közül és kalandok voltak kilátásban. Csakhogy ez a pár-száz oldal volt számomra a mélypont. Irdatlanul unalmas volt. Megszoktam a hosszú tájleírásokat, megszoktam a növény és állat ismertetőket, mert a sorozat harmadik könyve megedzett mindebben, de erre nem számítottam. A kötet ezen harmada másból sem áll, mint barlangleírásokból. Értem én, hogy a főhős a festett barlangok földjén kalandozik, ahogy a könyv címe is hirdeti és értem én, hogy szükséges meglátogatnia több barlangot spirituális fejlődéséhez, de nem értem miért kell mindezt 300 oldalon át részletezni. Nem túloztam, a szereplők bementek egy barlangba, majd ötven oldallal később kijöttek és én ez alatt az ötven oldal alatt azt olvastam, hogy ilyen mamutrajz ott, olyan oroszlánrajz amott és jé ott van néhány repedés a falon. Aztán a következő napon elmentek egy másik barlanghoz és kezdődött mindez újra és újra. Unalom a négyzeten! Egy idő után már ugráltam a sorok között, annyira hidegen hagytak a festett állatok.
Valószínűleg a könyv közepének ezen mélyrepülése okozta azt, hogy az utolsó harmadát felüdülésnek éreztem. Pedig itt is akadt problémám nem is kevés.
A kötet utolsó része megint előre ugrik kicsit az időben. Itt Jonayla már tényleg önálló személyiség, kár hogy az írónő a rengeteg szereplőnek köszönhetően meglehetősen mellőzi. Ebben a részben válik Ayla Zelandonivá és ez önmagában izgalmasabb, mint a barlangrajzok, ám borítékolja a konfliktust. Lényegében ez a rész adja a hatodik kötet cselekményét. Nagy kár, hogy mindez egy szerelmi civakodásra fut ki. Ha a harmadik könyvben ütöttem volna a főszereplőpárost az ostobaságukért, akkor most indítványoztam volna a likvidálásukat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy még mindig nem képesek kommunikálni egymással és még mindig magukban duzzognak önmarcangoló gondolataikkal. Aztán persze jött a csattanó, amit fájdalmas volt végignézni, viszont elérte vele az írónő, hogy Ayla ne a megtestesült tökéletességnek tűnjön. A lezárás meg, hát eléggé várható volt és eléggé cukormázasra sikeredett, de legalább pontot tett a sorozat végére.
Tudom, tudom, a sok panaszom alapján úgy tűnhet, hogy nem volt ez egy jó olvasmány, ám ez nem így van. Jean M. Auel ezt még a szokásosnál is jobban túlírta, pár-száz oldalt simán ki lehetett volna hagyni és már megint a főhősök szerelmi életének válságára futtatta ki a cselekményt. Azonban mindezek mellett ott van a szerző alapossága, a környezet hitelessége minden apró részletben és a társadalom, amit kreált. Bár a szereplők fiktívek és a viszonyaik is a fantázia szüleményei, annyira sok hiteles ékkel vannak alátámasztva, hogy az olvasó el tudja fogadni, akár így is történhetett volna. Akár így is élhettek elődeink, így gondolkodhattak és így formálhatták a világukat megalapozva a miénket. Ahogy tetszett az első könyv végén Creb víziója a jövőről, úgy tetszett most a "Hogyan lesz a gyerek?" kérdéskörének problematikája. Főleg, hogy ezzel az írónő végérvényesen lezárta a sorozatot, mert ahogy az utolsó bekezdésben írta, az új tudással az emberek világa teljesen meg fog változni. Mi, modern kori emberek pedig csak helyeselni tudunk, mert valóban ez történt, akár pont így alakult ki ez a változás, akár kicsit máshogyan.
Összességében tehát még mindig nagyon szeretem ezt a sorozatot. Pontos, precíz, bár néhol nagyon-nagyon terjengős, mégis kreatív. Egyedülállónak számít olvasmányaim között és mindig különleges helye lesz a polcomon. Csak azt sajnálom, hogy ez az angol nyelvű utolsó kötet kicsit elüt a korábbi magyar kiadásoktól.
Egyébként, ha valaki kíváncsi a történet befejezésére, ne habozzon kézbe venni idegen nyelven. Az előzmények ismeretében nem okoz gondot a szöveg megértése.
Mégsem mondtam le erről a sorozatról. Ott csücsült a polcomon az első öt rész és rettentően kíváncsi voltam a lezárásra. Szóval úgy döntöttem, nincs más választásom, el kell olvasnom angolul.
Jó döntés volt, megnyugtatta a lelkemet.
A Bantam kiadó változatát szereztem meg, ami egy kis méretű, ám rettentő vastag, 848 oldalas könyvecske. A borító szép, passzol a történethez. Nem a táskában cipelhető fajta, mivel a lapok nagyon vékonyak, könnyen megsérülnek, csakúgy mint a szintén vékony borító. Úgyhogy többnyire otthon olvastam - csak néhány indokolt esetben passzíroztam bele a táskámba - és rettentően lassan haladtam vele. Terjedelmes könyv, elég vontatott (de erről később) és angolul lassabban olvasok, így több hónapig tartott míg átrágtam magam rajta.
Fülszöveg:
"THE LAND OF PAINTED CAVES concludes the story of Ayla, her mate Jondalar, and their little daughter, Jonayla, taking readers on a journey of discovery and adventure as Ayla struggles to find a balance between her duties as a new mother and her training to become a Zelandoni – one of the Ninth Cave community's spiritual leaders and healers. Once again, Jean Auel combines her brilliant narrative skills and appealing characters with a remarkable re-creation of the way life was lived thousands of years ago, rendering the terrain, dwelling places, longings, beliefs, creativity and daily lives of Ice Age Europeans as real to the reader as today's news."A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az ötödik rész véget ér. Ayla már beilleszkedett új közösségébe és megtalálta helyét társa és kislánya mellett. Képességei miatt pedig egyre jobban belevonódik a Zelandonia életébe is. A könyv első része, így a megszokásokban telt. Ismét belekerültem ebbe az őskori világa, eszembe jutott, mi mindent olvastam korábban a szereplőkről és kíváncsian vártam, milyen csavarokat hoz majd az életük.
A kötet első harmada ezért teljesen rendben volt. Élveztem olvasni a megkedvelt szereplőkről, az állatokról és jó volt felfedezni, hogyan nevezik angolul a könyvben feltűnt, mára már kihalt állatokat. Csakhogy nagyon sok volt a szereplő, nagyon sok volt a név, amit szinte lehetetlen mind fejben tartani, annyira hasonlóak is. Illetve nagyon sok volt a felesleges körítés. Az írónő imádja ismételni magát és ez a terjengős stílusával társulva néha kifejezetten álmosítóan hatott. Mert oké, hogy nem tudnám felsorolni Jondalar minden másod unokatestvérének a nevét, de tökéletesen emlékszem az előző öt kötet cselekményére, így nincs szükségem ötven oldalanként az ismétlésre. Főleg úgy, hogy a legtöbb visszaemlékezés az első és a második részre vonatkozott, amelyek a kedvenceim a sorozatból, így a legjobban épp ezekre a részekre emlékszem.
No, de aztán jött a könyv második harmada egy kis időbeli előreugrás kíséretében. Jonayla itt már viszonylag önálló és egy utazás áll a középpontban. Minden okom megvolt hát az izgalomra, mert végre kiszakadtunk a rengeteg ember közül és kalandok voltak kilátásban. Csakhogy ez a pár-száz oldal volt számomra a mélypont. Irdatlanul unalmas volt. Megszoktam a hosszú tájleírásokat, megszoktam a növény és állat ismertetőket, mert a sorozat harmadik könyve megedzett mindebben, de erre nem számítottam. A kötet ezen harmada másból sem áll, mint barlangleírásokból. Értem én, hogy a főhős a festett barlangok földjén kalandozik, ahogy a könyv címe is hirdeti és értem én, hogy szükséges meglátogatnia több barlangot spirituális fejlődéséhez, de nem értem miért kell mindezt 300 oldalon át részletezni. Nem túloztam, a szereplők bementek egy barlangba, majd ötven oldallal később kijöttek és én ez alatt az ötven oldal alatt azt olvastam, hogy ilyen mamutrajz ott, olyan oroszlánrajz amott és jé ott van néhány repedés a falon. Aztán a következő napon elmentek egy másik barlanghoz és kezdődött mindez újra és újra. Unalom a négyzeten! Egy idő után már ugráltam a sorok között, annyira hidegen hagytak a festett állatok.
Valószínűleg a könyv közepének ezen mélyrepülése okozta azt, hogy az utolsó harmadát felüdülésnek éreztem. Pedig itt is akadt problémám nem is kevés.
A kötet utolsó része megint előre ugrik kicsit az időben. Itt Jonayla már tényleg önálló személyiség, kár hogy az írónő a rengeteg szereplőnek köszönhetően meglehetősen mellőzi. Ebben a részben válik Ayla Zelandonivá és ez önmagában izgalmasabb, mint a barlangrajzok, ám borítékolja a konfliktust. Lényegében ez a rész adja a hatodik kötet cselekményét. Nagy kár, hogy mindez egy szerelmi civakodásra fut ki. Ha a harmadik könyvben ütöttem volna a főszereplőpárost az ostobaságukért, akkor most indítványoztam volna a likvidálásukat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy még mindig nem képesek kommunikálni egymással és még mindig magukban duzzognak önmarcangoló gondolataikkal. Aztán persze jött a csattanó, amit fájdalmas volt végignézni, viszont elérte vele az írónő, hogy Ayla ne a megtestesült tökéletességnek tűnjön. A lezárás meg, hát eléggé várható volt és eléggé cukormázasra sikeredett, de legalább pontot tett a sorozat végére.
Tudom, tudom, a sok panaszom alapján úgy tűnhet, hogy nem volt ez egy jó olvasmány, ám ez nem így van. Jean M. Auel ezt még a szokásosnál is jobban túlírta, pár-száz oldalt simán ki lehetett volna hagyni és már megint a főhősök szerelmi életének válságára futtatta ki a cselekményt. Azonban mindezek mellett ott van a szerző alapossága, a környezet hitelessége minden apró részletben és a társadalom, amit kreált. Bár a szereplők fiktívek és a viszonyaik is a fantázia szüleményei, annyira sok hiteles ékkel vannak alátámasztva, hogy az olvasó el tudja fogadni, akár így is történhetett volna. Akár így is élhettek elődeink, így gondolkodhattak és így formálhatták a világukat megalapozva a miénket. Ahogy tetszett az első könyv végén Creb víziója a jövőről, úgy tetszett most a "Hogyan lesz a gyerek?" kérdéskörének problematikája. Főleg, hogy ezzel az írónő végérvényesen lezárta a sorozatot, mert ahogy az utolsó bekezdésben írta, az új tudással az emberek világa teljesen meg fog változni. Mi, modern kori emberek pedig csak helyeselni tudunk, mert valóban ez történt, akár pont így alakult ki ez a változás, akár kicsit máshogyan.
Összességében tehát még mindig nagyon szeretem ezt a sorozatot. Pontos, precíz, bár néhol nagyon-nagyon terjengős, mégis kreatív. Egyedülállónak számít olvasmányaim között és mindig különleges helye lesz a polcomon. Csak azt sajnálom, hogy ez az angol nyelvű utolsó kötet kicsit elüt a korábbi magyar kiadásoktól.
Egyébként, ha valaki kíváncsi a történet befejezésére, ne habozzon kézbe venni idegen nyelven. Az előzmények ismeretében nem okoz gondot a szöveg megértése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése