Én ezt a sorozatot minden hibája ellenére szeretem.
A harmadik rész (A mamutvadászok) után kicsit bizonytalan voltam, akarom-e a folytatást, végül mégsem bírtam ellenállni neki.
A borító továbbra is gyönyörű, öröm ránézni erre a sorozatra. Vastagságra ismét két kötet lett, mivel összesen 1190 oldal, így egy könyvbe kissé macerás lett volna ennyi lapot összefűzni. Szóval praktikusan ketté vették, ettől azonban megduplázódott az ára is.
Fülszöveg:
"A regénysorozat negyedik részében a történet főhősei, Ayla és útitársa, Jondalar folytatják utazásukat a férfi szülőföldjére. Hűségesen kísérik őket megszelídített állataik is, nem kis meghökkenést és rémületet váltva ki a vándorútjukat keresztező emberekből.
Az egyébként is fáradságos utazást további akadályok nehezítik: hőseinknek megáradt folyókon, életveszélyes lápvidékeken és rejtélyes hegyi rengetegeken kell átkelniük. Ritkán találkoznak emberekkel, s amikor mégis, eleinte mindenki gyanakodva méregeti a furcsa kompániát. Sőt, egyszer a tébolyult vezetőjük elnyomása alatt szenvedő, vérszomjas amazonok törnek az életükre. Ám Ayla javasasszonyi tudománya, varázslatos tűzgyújtó technikája, Jondalar kőfaragó szakértelme, a magukkal hozott meglepő, de jól használható találmányok és vadászeszközök, valamint mindkettejük emberi kiválósága végül mindenhol tetszést arat, és a legszorultabb helyzetekben is győzedelmeskednek.
De sikerül-e átjutniuk a hatalmas gleccseren a tavaszi olvadás előtt? Képesek lesznek-e elegendő ivóvízhez és élelemhez jutni maguk és az állataik számára odafent, a fagy birodalmában?"
Ez a kötet egyértelműen azoknak való, akik az előző részeket szerették. A történet ugyanis lassan halad, ahogy a szereplők is lassan haladnak hosszú utazásukon a cél felé és bár akad benne némi izgalom, a leírások dominálnak. Szerencsére nagyon jól tudtam, mire számíthatok (főleg mert anyukám lenyúlta előolvasni), így nem is csalódtam. Reális elvárásaim voltak, amiket többé-kevésbé hozott is.
Tehát ezúttal is volt, ami tetszett és volt, ami nem annyira, véleményemet ezért két részre osztom.
Ezúttal kezdem a kevésbé jókkal, vagyis dolgok, amelyek nem tetszettek:
- Az élővilág tankönyvszerű bemutatása. Kifejezetten szeretem a tájleírást és ebben a könyvben az őskori légkör lényegét adja az állatok és növények ismertetése. Csakhogy a tájleírás nem lehet három oldalas állatélettan fajok felsorolásával, mit esznek, merre, mikor, hogyan stb. Ezek a részek, hiába vagyok állatbolond és hiába él mélyen bennem még mindig egy biológuska, unalmasak voltak.
- Több részletes szexjelenet. Valamivel meg kellett törni a National Geographic adást, így az írónő átváltott egy éjszakai csatornára és 5-6 oldalas ágyjelenekkel próbálta fenntartani a növényvilágtól elpilledt olvasó figyelmét. Nos, nem jött össze. Egy szerelmes pár közös utazásán borítékolt az intimitás, de mi a fenének kell ezt is ilyen részletesen leírni? Nagyjából annyira érdekelt milyen pózokat próbáltak ki, mint hogy milyen madarak fészkeltek a mocsaras területen nyár idején....
- Ayla a szupernő. Hallottam már korábban, hogy Ayla előkelő helyet szerezett magának a legidegesítőbb női könyvszereplők ranglistáján, ám eddig kicsit túlzásnak éreztem, most viszont egyet kell értenem. Ayla mindent tud, mindent feltalál, mindig helyesen dönt és mindig megment mindenkit. Kezd egyre bosszantóbb Mary-Sue karakter lenni...
- Jondalar a tutyimutyi. Habár az úriember ebben a részben hanyagolja az önmarcangolást, olyannyira el van nyomva Ayla tökéletességétől, hogy kissé esetlenné válik. Mivel Ayla nem hibázhat, szegény srácra hárul ez a szerep és ettől bizonyos nehéz helyzetekben - kifejezetten szerencsétlenül - csak várja, hogy Ayla megmentse a napot. Kicsit több határozottság ráfért volna.
- Az írónő behozta az emberi gonoszságot ebbe az idillikus ősi világba, de nem vértezte fel ellene szereplőit. Vagyis mikor szembetalálkoznak egy megátalkodott és őrült emberrel, úgy kezelik, mintha normális volna és ez cseppet sem normális. Ha valaki megpróbál megölni, utána nem pacsizol le vele. Hol marad az életösztön?
- A könyv vége ismét össze lett csapva. A hosszú és terjengős kezdéshez és élővilág ismertetéshez képest a kötet befejezése, a megérkezés nagyon kurta volt. Úgy éreztem, Jean M. Auel megint akkor kapott észbe, hogy már túlfutott az ezredik oldalon, ideje lenne befejezni.
Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy a negatív dolgok oldalára billen a mérleg, jöjjenek azok, amik tetszettek:
- A tájleírás. Oké, néhol túlságosan sok és unalmas, de annyira hozzátartozik a könyv légköréhez, hogy nélküle nem is tudnám elképzelni ezt a történetet. Az írónőnek ráadásul remek stílusa van, így ha épp nem kapja el a lexikonszerű ismertetés szelleme, kifejezetten gördülékenyen és érdekesen tudja tálalni az őskori közeget.
- Jean M. Auel lelkesedése. Szerintem azok az igazán jó könyvek, amelyeket szívvel és lélekkel írnak, ez pedig tipikusan ilyen. A lapokból átjön, az írónő mennyire élvezi azt, amit csinál, mennyire beleásta magát a részletekbe, mennyire otthon van ebben a világban, ettől pedig remek légkör veszi körbe az olvasót.
- Az apró kalandok. Tájleírás és pásztorórák között mindig történik valami, ami megtöri a monotonitást. Kisebb-nagyobb kalandok bukkannak fel, a főszereplők mindig újabb és újabb feladatokat kénytelenek megoldani, így a terjedelem ellenére sem lehet unalmasnak mondani a könyvet.
- Jondalar személyiségfejlődése. Kevésbé önmarcangoló, kimondja, ami a szívét nyomja és sokkal nyitottabb lesz az utazás során. Nagyon tetszett, ahogy megnyílt Farkas felé és ahogy lassan egész más színben látta a "laposfejűeket".
- A hétköznapok apróságai. Még mindig nagy élvezettel olvasom, hogyan boldogultak elődeink "kezdetleges" eszközeikkel, hogyan teltek mindennapjaik és hogyan oldották meg problémáikat.
- Romantika. Ayla és Jondalar kapcsolata igazán irigylésre méltó. Annyira szeretik egymást, hogy ha egyetlen ágyjelenetet sem vetett volna papírra az írónő, akkor is tudná az olvasó, hogy őket bizony a Földanya mindenféle értelemben egymásnak teremtette.
Habár 6-6 érvet mondtam a pro és kontra oldalon, összességében azt kell mondanom, nekem ez a könyv tetszett. Vannak hibái, vannak unalmasabb oldalai, de ha egybe nézem, ez a sorozat remek. Egyedi, jól kidolgozott, az íze is hiteles és az írónőjére sem lehet panasz.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki az előző három részt már olvasta. Tényleg sok a tájleírás, de nem kell tőle megijedni, mert akit egyszer már elbűvölt az őskori hangulat, azt újra el fogja.
Kiegészítés:
Az ötödik rész, Sziklamenedék már a polcomon csücsül, így hamarosan olvasom is tovább Ayla a csodanő és társa, Jondalar kalandjait.
A befejező kötet, A festett barlangok földjén még nem jelent meg magyarul, bár a kiadó már megmutatta a borítót (gyönyörű, mint mindig), ami előrelépés. Valószínűleg megint úgy fog megjelenni, hogy csak később értesülök róla, mivel sajnos nem ezt a sorozatot reklámozzák, de nem fogom bánni. A lényeg, hogy meg fog jelenni valamikor és be is fogom gyűjteni, hogy teljes legyen a sorozat a polcomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése