Egymás ellen

Nagyon kíváncsi voltam a Björnstad sorozat második részére. Egyrészt, mert a Mi vagyunk a medvék nagyon tetszett, másrészt mert az a könyv több kérdést nyitva hagyott, ami érdekelt.  Úgyhogy nem mondhatom, hogy alacsonyak voltak az elvárásaim...

A borító tetszetős, passzol a történethez és 416 lapjával épp csak egy kicsivel hosszabb, mint az első kötet. Ehhez a vastagsághoz egyébként kifejezetten illett a kemény kötés.

Fülszöveg:

"Van ​egy város az erdő sűrűjében, távol mindentől. Szívós és szorgalmas emberek lakják, akik tudják, hogy az élet se nem könnyű, se nem fair. De bármilyen nehéz idők is járnak, van egy dolog, ami lelket önt beléjük, és elfeledtet minden mást: a hoki.

Az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. A két barátnő, Maya és Ana egy eldugott szigeten tölti a nyarat, megpróbálják kizárni a külvilágot, de semmi nem úgy alakul, ahogy remélik. Björnstad és a szomszédos Hed közötti rivalizálás a pénzért, a hatalomért és a túlélésért folytatott őrült küzdelemmé fajul, ami a két hokicsapat egymás elleni meccsén tetőzik. Egy fiatal játékos legféltettebb titkáról lehull a lepel, és a város ismét választásra kényszerül. Azt mondják majd, hogy ebben az évben Björnstadba látogatott az erőszak, bár ez hazugság. Az erőszak már rég itt volt."

A történet lényegében ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért. A cselekmény tehát szorosan kapcsolódik az előzményekhez. Az átgyűrűzött problémák és a korábbi traumák jelen vannak, és új konfliktusok is adódnak a szereplők között.

Ebben a könyvben több a politika, mint a hoki. Na, nem mintha eddig nem lett volna ilyen tényező a történetben, de most egy új szereplő miatt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott. Új szereplőből pedig akad nem is egy, akik kicsit színezik a kisvárosi képet.

A sport azért továbbra is körbelengi a szereplők életét, csakúgy mint a szerelmi szálak. Gyakorlatilag ez a két tényező szítja az ellentéteket (na meg a politikus áskálódása, de őt inkább hagyjuk). A könyv így megint egyszerre sportkönyv és tiniregény, miközben nem épp kamaszoknak szóló problémákat is bemutat.

A kötet legfőbb konfliktusa kikövetkeztethető a fülszövegből (meg persze, aki olvasta az előző részt, már akkor sejthette), az írói megoldások azonban hagytak némi újdonságot. Nekem nagyon tetszett, ahogy a szerző ezt a kérdéskört kezelte. Egyrészt nem választott sablonos helyzeteket, másrészt a szereplők viselkedése megint nagyon hitelesre sikerült.

A könyv talán legnagyobb erőssége a karakterek felépítésében rejlik. A város lakói egyszerre szerethető és utálható figurák, mert mind nagyon emberiek minden pozitív és negatív tulajdonságukkal együtt.

"A jó és rossz emberekben az a bonyolult, hogy a legtöbben egyszerre vagyunk mindkettő."

Olvasás közben az otthonosság érzése - mert bármelyik karakter lehetne szomszédom, ismerősöm is - vegyült bennem az emberi viselkedés negatívumaiból adódó feszültséggel. Ettől egyszerre volt szórakoztató és picurkát dühítő ez a könyv.

Mivel a már említett főkonfliktus nem volt olyan átfogó jellegű, mint az előző kötet nemi erőszaka, a szerző rápakolt még néhány drámai fordulatot. Ez egyszerre tette izgalmasabbá a cselekményt és vitte váratlan, rövid kitérőkre. Mindezt persze a hokiszezon köré szervezve.

Egyetlen problémám volt ezzel, a kötet végi nagy "akció" jelenet, amely lezárta a kitérőket és rövidre zárta a könyv végét is. Ez a probléma pedig az írói stílusban keresendő. Kedvelem Backman stílusát, nagyon gördülékenyen ír, amit kellemes olvasni. Azonban két dolog zavart benne.

Egyrészt a rövid fejezetegységek és a folyton váltakozó nézőpontok olvasmányossá teszik a cselekményt, ám van egy kis hátrányuk. Mikor egy nagy jelenetbe fut ki a sztori, sok-sok szereplővel, akik különböző helyszínekről érkeznek, és állandóan ugrálni kell egyikről a másikra közben, oda a gördülékenység. Úgy éreztem, akadozik a jelenet a folytonos ugrálások miatt, és mivel mindig csak egy picike szeletét láttuk az eseménynek, nehéz volt összerakni a teljes képet. 

(Spoileresen: Engem nagyon zavart, hogy az autóval és a gyalog érkező szereplők is mind ugyanakkor értek az útnak ugyanarra az egyetlen pontjára. Leo konkrétan lefutott egy autósüldözést. Felejtse el a hokit, ez tájfutói világrekord! Ráadásul Ana esetében ez az épp rosszkor vagyok rossz helyen dolog nekem már sok volt.)

Másrészt az író stílusában van valami, ami eddig nem zavart (meg is lepődtem rajta, mert egyébként zavarni szokott), az állandó előre utalgatás. Backman folyton célozgat, hogy mi lesz a jövőben, ami egyrészt fenntartja az olvasói kíváncsiságot, másrészt pedig kifejezetten idegesítő, mert többnyire rossz dolgokra célozgat, így olyan, mint egy vészmadár. Arról meg már inkább ne is beszéljünk, milyen sokszor félrevezető mindez, lásd az előző kötet lezárása. (Oké, az egy okos húzás volt, de na, most néhol kifejezetten idegesített.)

Összességében ez a könyv hozta számomra az elvárt élményt. Érdekes volt, izgalmas és épp annyira más, hogy fennmaradjon a kíváncsiság. Tetszettek az új szálak, tetszettek az új szereplők és jó volt újra olvasni a régiekről. Ez egyszerűen egy jó sorozat, kedvelem.

Azoknak ajánlom, akik az első kötetet olvasták és szerették, mert nem hiszem, hogy csalódnának a folytatásban. Benji rajongói előnyben.

Kiegészítés:

Habár az író a főbb karakterek szálait ebben a részben elég jól lezárta, a történetnek van még folytatása. A harmadik rész az Animus kiadó ígéretei szerint még idén (őszre vagy télre tippelnék) meg fog jelenni magyarul. Kíváncsian várom.