Három kötet kellett, mire rájöttem, hogy mégsem tetszenek ezek a borítók. Van bennük valami mesterkélt, mint amikor valaki túl sok digitális javítást pakol rá egy képre.
624 lapjával messze ez a leghosszabb része a sorozatnak.
Fülszöveg:
"Két és fél év telt el a zord erdők közepén megbúvó Björnstadban az óta az esemény óta, amit mindenki igyekszik elfelejteni. Csakhogy a bánat és az erőszak beleivódik az emberekbe. Szeretjük a boldogan végződő meséket, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem mindegyik lehet az.
Ezúttal egy hatalmas viharral kezdődik minden. Valaki, aki már régóta távol volt, hazatér. Valakit eltemetnek. Valaki szerelmes lesz. Valaki az NHL-ről álmodik, valaki pedig bosszúról. Valaki igyekszik rendbe hozni a házasságát, valaki pedig megpróbálja megmenteni a gyermekeit. Valaki gyűlöl, valaki küzd, valaki fegyvert fog. És nem minden szerettünk éri meg az öregkort. Mit jelent a család? Mit jelent egy hokiklub? Mit jelent egy város? És mit vagyunk készek feláldozni azért, hogy mindezt megóvjuk?"
Kicsit ködösnek tűnhet a fülszöveg, de Backman már csak ilyen. Szeret utalgatni, célozgatni, és ahogy az előző rész értékelésében írtam, szereti betölteni a vészmadár szerepét. Ez vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. Vagy felkelti a kíváncsiságot, vagy épp lelohasztja, illetve vagy kiegészíti a cselekményt, vagy mint jelen esetben, ez maga a cselekmény.
A kötet jól indul, az olvasó elégedett, hogy ismét ebben a hoki-őrült picike városban lehet. A szereplők ismerősek, a helyszín otthonos, a hangulat pedig kellemes minden szerzőre jellemző célozgatás ellenére is. Aztán az olvasó csak vár, hogy a jóslat beteljesedjen, és csak vár, még mindig vár, hogy amint beteljesült, kapjon egy újat és kezdhesse elölről. Határozottan vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel.
Egyrészt kedvelem ezt a világot, ezeket a szereplőket, és ha épp nem károg, akkor a szerző stílusát is kedvelem. Jól olvasni, érdekes, kikapcsol. Igen, itt jön a de...
De ennek a résznek nincs cselekménye. Pontosabban, a kötet elején meghal valaki, eltemetik, és a kötet utolsó ötven oldalán valaki bosszút áll, pont mint a fülszövegben. Vége. Mi történik a haláleset előtt, a haláleset és a temetés között, a temetés után? Hát, emberek beszélgetnek, a szerző meg károg, mint egy sértett öregasszony, akit varjúvá változtatott egy szeszélyes mágus. A kötet 624 lapjából 124 oldal maga a cselekmény (vagyis amikor történik is valami) a többi 500 pedig borús jóslatok áradata. Az a bizonyos ló nagyon elszaladt a szerzővel.
Mielőtt én is ködös utalgatásokba kezdenék, nézzünk néhány konkrétumot, de vigyázat, ez spoiler!
Teljesen felesleges volt Mayát és Benjit hazahozni, mert egyikükkel sem tudott érdemben kezdeni valamit a szerző. Maya sodródott, és már bocsánat, de senkit sem érdekelt. Az ő történetét már elmesélte, lezárta, feloldotta, mégis újra és újra ezen kellett rágódni, mintha nem tudnánk elszakadni a sorozat kiinduló pontjától. (Pedig csak a szerző nem tud elszakadni a szereplőitől, ezért írt egy ennyire semmit mondó történetet két kifejezetten jó könyv után...) Benji pedig azért volt jelen, hogy a három kötetnyi károgás, mi szerint meg fog halni, igazzá válhasson. Nem fejlődött a karaktere, sőt, kifejezetten gyenge lett az előzményekhez képest. Olyan volt, mint egy kirakatbábu az olvasóknak. Szerették, hát legyen benne, legyenek tőle boldogok. Ja, hogy mozognia is kellene, ugyan, minek azt, főleg, hogy mindjárt, de tényleg mindjárt, most már aztán mindjárt meg fog halni. (Nem, nem kommentálom a választott halálnemet, mert lényegtelen.)
Matteo szála épp olyan, mint maga a könyv, 90% károgás és csupán 10% tény. Pedig lehetett volna érdekes, ha elmélyülünk a történetében, és nem úgy kezeli a szerző, mint ahogy a város lakói, mellékes kis semmiségként.
A korrupciós botrány is hasonló cipőben járt. Túl hosszú volt a felvezetése, hogy aztán röviden lezárják, mert bármennyire is ez volt a kötet érdemi része (nem volt ismétlés, és úgy tűnt, vezet valamiféle karakterfejlődés felé) a végére ez is elsikkadt a károgás közepén.
Spoilerek vége!
Összességében ez nem egy jó lezáró kötet, sőt annak kifejezetten suta. Az olvasó megkapja tőle az otthonosság érzését, de semmi többet. Nincs izgalmas cselekmény, alig van olyan karakter, aki változna és olyan, de olyan, de tényleg olyan sok benne a borús károgás, hogy az olvasónak minden kedve elmegy tőle. Nem bánom, hogy elolvastam, de csalódott vagyok, mert ennél jóval többet vártam volna.
Kizárólag azoknak ajánlom, akik az első két részt nagyon szerették, mert őket legalább 300 oldalon vinni fogja a kellemes nosztalgia, a másik felét meg csak kihúzzák valahogy. Viszont, azok az olvasók, akik már az előző kötetekben sem kedvelték a szerző borúlátó célozgatásait, itt valószínűleg a falat fogják kaparni tőle. Kár érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése