Cassandra Clare kosztümös trilógiájának befejező kötete.
Az előző két részt (Az angyal, A herceg) természetesen olvastam és bár nem tökéletesek, mindegyik elnyerte tetszésemet. Épp ezért nagy kíváncsisággal és egy csipet izgalommal kezdtem bele az utolsó könyvbe. A megjelenése óta (az amerikaira gondolok) több dicsérő véleménybe futottam róla, aztán akadt néhány kevésbé dicsérő is. Utóbbi elsősorban a vége miatt, azt azonban mindenki hangsúlyozta, érzelmes könyv. Ettől pedig megrettentem kicsit, mert a lelkem színe hasonlít Will Herondale lelkére, ami köztudottan mályva...
A borító ezúttal is meseszép. Az a ruha és a világító varázskönyv teljesen elbűvölt. A színvilágával tökéletesen passzol a másik két könyv mellé és nagyon szeretem, mikor a sorozat részei már ránézésre is összetartoznak a polcon.
Ez a kötet lett a legvaskosabb, több mint 500 oldal és a végére egy kis meglepetés is került. Az utolsó lapokon ugyanis egy családfa található, ami megmutatja a Herondale, Lightwood, Carstairs családok leszármazási vonalait, ezzel is összekötve ezt a trilógiát a Végzet ereklyéi sorozattal. A könyv elolvasása előtt azonban senkinek sem ajánlom, hogy hátra lapozzon a spoiler veszély miatt.
Fülszöveg:
"Tessa Graynek boldognak kellene lennie – hiszen minden menyasszony boldog, nem? Csakhogy miközben az esküvőjére készül, egyre több árny vetül a londoni Intézet árnyvadászaira. Új démon bukkan fel, akit vér és titkok fűznek Mortmainhez; ahhoz a férfihoz, aki könyörtelen automatonjai, a pokoli szerkezetek segítségével az árnyvadászok elpusztítására törekszik. Mortmainnek már csak egyetlen dologra van szüksége, hogy megvalósítsa a tervét. Tessára."
Befejező kötet, vagyis minden titokra fény derül. Végre kiderül kicsoda, vagy inkább micsoda Tessa, és hogy miért van rá szüksége Mortmainnek. A cselekmény mégis a már megszokott, lassan kibontakozó mederben halad, bár mindig akad egy-egy csata, ami felpezsdíti az állóvizet.
Valóban az érzelmeken van a hangsúly, mivel minden egyes szereplőről, akik már egész népes tábort alkotnak, részletes érzelmi jelentést kap az olvasó. Engem mondjuk nem hatott meg, sőt inkább picit bosszantott, mert mindenki épp nagyon szerelmes, pedig a történet nem is tavasszal játszódik...
A karakterek persze ettől függetlenül szerethetők és egyes esetekben ez a romantikus köd még szórakoztató is. Valahogy nekem mégis túlzásnak tűnt ez a csoportos lánykérés. Ráadásul, míg a szerelmi szálak bontakoznak, a fő konfliktushelyzet áll. Ezen mondjuk a levelezések, amik a konzultól vagy az inkvizítortól jönnek, enyhítenek kicsit.
Itt kell megjegyeznem, hogy komolyan nem értem, az árnyvadászok hogyan vannak még mindig szervezett egységben, mikor annyi intrika, ármánykodás árnyalja minden évszázadukat. Akár ezt a kort nézem, akár a napjainkban játszódó másik sorozatot, az egymás ellen áskálódás állandó jelenség.
A mechanikus probléma tehát lassan, szinte a háttérben bontakozik ki, hogy a könyv végén nagy csatajelenetben csúcsosodjon, amit egyszerű, de látványos végső megoldás zár le. Ezzel pedig valóban bebizonyosodik, hogy nem a harc áll a középpontban, hanem a szereplők magánélete.
Itt is elsősorban a főhősökre kell gondolni, vagyis az előző részekből már jól megismert Will - Tessa - Jem háromszögre. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan oldja meg az írónő ezt a kényes kérdést, főleg mert nem győzi hangsúlyozni, Tessa egyszerre szerelmes mindkét fiúba.
Álláspontom még mindig megingathatatlan, nem lehet egyszerre két embert szerelemmel szeretni. A karakterek mégis megkedvelhetők és Tessa egész jó főhősnő, bár nem bír kimaradni a bajból, ahogy egy fantasy sorozatban lenni szokott. Ráadásul nem csak a szíve megosztottsága és a tény, hogy már elígérkezett az egyik fiúnak, bonyolítja tovább a dolgokat, hanem Jem egyre aggasztóbb egészségi állapota is.
Clare bizonyára sokakat meglepő csavarral állt elő a megoldásban, ami engem nem lepett meg és bevallom, nem is tetszett. A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldást sokkal jobban díjaztam volna. Picit talán még csalódtam is a vajszívűsége miatt. (Erről majd egy picit később bővebben.)
Mivel nagyon kedvelem Willt, én végig neki drukkoltam és bár ebben a könyvben nem brillírozott annyit a gunyoros megjegyzéseivel, továbbra is ő a szívem csücske, ha árnyvadászokról van szó.
Ízelítő a humorából:
"– Nem vagyok okleveles balfék! – jelentette ki dühödten.
– Az oklevél hiánya aligha bizonyíték az intelligenciára – mormogta Will."
A csendes szenvedésből azonban még mindig visszavehetett volna egy kicsit, különösen a könyv lezáró részeiben.
Itt jött el a pillanat, hogy elmondjam, melyik jelenet volt az, ami kiakasztott és itt fog rám zúdulni a romantikus rajongók kőzápora. Ez a jelenet nem más, mint a fogságban enyelgés.
Szörnyen hatásvadász volt a szememben. Két veszteségtől sújtottan szomorú ember, akik bezárva várják, hogy az ellenség rájuk törjön és végezzen velük, szerintem kevés valószínűséggel gondol épp a romantikára, függetlenül attól, hogyan éreznek egymás iránt. A leírt, kissé túlfűtött (nem kell félni, bőven megmaradt a korhatár keretein belül) jelenetet ezért rettentő túlzásnak éreztem. Ráadásul a ruhák esetében néhány bakit is elkövetett az írónő, ami nem szokása, így még inkább elhúztam a számat. Az ehhez kapcsolódó aprócska jel megoldásán pedig csak kuncogni tudtam. (Ezt a bejegyzés legvégén kifejtem.)
Az, hogy nem örömködtem ezen a romantikus jeleneten lehet az én hibám, mivel ahogy már említettem sötétlila lelkem van. Azt azonban már nem lehet erre fogni, hogy az epilógus sem tetszett.
A könyv ugyanis minden lassúsága és érzelmesebb vonásai ellenére szórakoztató és élvezetes. Tetszett, ahogy az eddigiek is és érdekesnek találtam a konfliktushelyzetek megoldását. Épp ezért, ha az utolsó fejezetnél, ami meglehetősen rózsaszín volt, vége lett volna, egyetlen rossz szavam sem lenne. Csakhogy Clare írt egy epilógust is, amivel elrontotta a lezárás hangulatát és kiverte nálam a biztosítékot.
Az még rendben van, hogy nem bírta megállni epilógus nélkül és tudatni akarta olvasóival, miként alakult tovább a halhatatlan főhősnő élete, bár ezzel tönkreteszi az utolsó fejezet rózsaszín léggömbjét. Azt viszont, ami az emlékezés után történik és itt a nagy találkozásra gondolok, olyan szinten sziruposan cukros, hogy majdnem a torkomon akadt. Nem értem, miért kellett...
Összességében tehát azt kell mondanom, nem rossz könyv, szépen elvarrja a szálakat, és akit az első két kötetben nem akasztott ki a szerelmi háromszög, az itt sem fog bosszankodni. Az epilógus viszont nem kellett volna, nagyon-nagyon nem kellett volna...
Romantikamérce:
Szerintem, nem volt olyan nagyon érzelmes ez a könyv, pedig több helyen hallottam, hogy az olvasókat nagyon megérintette, volt aki még sírt is rajta. Sírást mondjuk tőlem ne várjon senki, ahhoz túlságosan jégszívű boszorka vagyok, de meg tudom ítélni, mi az ami megérint és mi az, ami nem. Engem itt egyik szerelmi szál sem ragadott meg igazán. (Ebben persze a szerelem megoszthatatlansága miatti elveim is szerepet játszottak.) Illetve a karakterek sorsa sem ingatott meg lelki nyugalmamban. Clare-t sokan kemény szívű írónak mondták azért, ahogy a karaktereivel bánt, pedig szerintem ennél vajszívűbb már nem is lehetett. Tele van cukorral a befejezés, nem értem, miért nézhetnek rá úgy, mint a savanyú szőlőre.
Mielőtt azonban teljesen romantikagyilkosnak tűnnék, megjegyzem, igazán gyönyörű és valóban romantikus sorok is akadtak a könyvben, méghozzá Will vallomása miatt:
"Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak lehet, mielőtt meghalok…"
A világ legszerencsétlenebb angyala
A könyv tele van olyan apróságokkal, amik összekötik Clare másik sorozatával. Ilyen Izzy rubin nyakéke, aminek előéletét A hercegnőből ismerhetik meg az olvasók, vagy a Herondale seb.
Aki olvasta a Végzet ereklyéit, az jól tudja, hogy a Herondale családban öröklődik egy csillag alakú sebhely vagy anyajegy, kinek hogyan tetszik, amit az angyal jelének tekintenek. Nos, ez a jel itt kerül a vérvonalba és ez az, amin jót kuncogtam magamban. Ennek az apróságnak ugyanis semmi funkciója nincs, csak a rajongók kíváncsiságának táplálása. Ehhez a sebhez kapcsolódik a világ legszerencsétlenebb angyala, becsületes nevét Ithuriel is.
Innentől csupán a saját hülyeségem olvasható kizárólag azoknak, akik már végiglapozták a Végzet ereklyéit és A hercegnőt is.
Spoiler!
Ithuriel szerintem a világ legszerencsétlenebb angyala és a helyében Razielnél panaszt emelnék, hogy regulázza már meg az árnyvadászait.
Először szegényt elkapja egy boszorkánymester és ékszert készít belőle. Nem vicc, tényleg nyaklánc lesz a kis tollasból és békésen csüng Tessa csinos nyakán. Aztán eltelik cirka száz év és jön Valentine, hogy őrült vérkísérletekbe kezdjen vele. Ennél nagyobb szívást egy angyalnak el sem tudok képzelni, főleg hogy úgy tűnik, száz évig senkinek sem hiányzik a mennyekben...
Én pedig ezt a két dolgot összekombináltam és egy kész paródiát alkottam belőle.
Először elképzeltem, hogy a nyaklánc Ithuriel mit gondolhatott, mikor a csillag alakú jelet hagyta Will vállán és ezzel a Herondale családon: "Hm, csupasz bőrfelület. Úgy unatkozom, ezek meg csak szórakoznak. Én is itt vagyok! - és nyomdázni kezdett Will bőrén...."
Aztán megpróbáltam elképzelni, szegény szerencsétlen angyalka, hogyan került Valentine kezére:
"Stephen Herondale és Valentine Morgenstern söröznek. A negyedik korsó után angyalokról kezdenek beszélni és az illuminált állapotban lévő Stephen kiböki, hogy a családjának volt egy angyalnyaklánca, csak kellett a pénz lóversenyre és beadták a zaciba. Valentine lehúzza a maradék sörét és már meg is van a terve, hogyan tör be és lopja el a nyakláncot, úgyis épp azon törte a buksiját, honnan akaszthatna le egy angyalt."
Szóval megvannak a magam elképzelései, miként lehetne összefűzni a két sorozatot. A viccet félretéve, tényleg szánom szegény Ithurielt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése