Csavargások XI.

Végre itt a tavasz, végre lehet csavarogni. No, nem mintha az elmúlt hetekben nem csatangoltam volna erre-arra. Voltam szabadulószobában és koncerten (The Mahones), sőt, betegen elmentem egy városnéző túrára is. Budapest területét azonban nem hagytam el, leszámítva, mikor hazamentem meglátogatni a családomat. Szóval már nagyon hiányzott egy kis kirándulás.

Szerencsére a szombati időjárás kedvezőnek bizonyult, így végre elmehettünk San Diegoval Visegrádra, közben pedig útba ejtettük Szentendrét. 

Szentendre

hangulatos utcácska

Nagyon szeretem ezt a várost. Szeretek csatangolni az utcáin, lemenni a Duna partjára és egyszerűen csak gyönyörködni. Itt pedig van bőven miben.

A macskaköves kis utcák, a szűk sikátorok és a rendkívül aranyos házak között bóklászva úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Szentendrének különleges hangulata van. Szeretem az ilyen rendezett városkákat, ahol a növények is szerves részei az utcaképnek. 

Hol egy ablak, hol egy kirakat (főleg ahol gyönyörű fekete cica üldögélt) vonta magára a figyelmemet. Cseppet sem zavart a sok turisták kiszolgálására szakosodott boltocska és a többi bámészkodó. 

Még nem volt főszezon, így csak a folyóparton volt igazán tömeg. Az a tömeg egyébként a napfényre gyűlt össze, mert a tavaszi napsugarakat ott lehetett a legjobban elcsípni.

Csupán egy órát töltöttünk itt, de az felért egy fél nappal, annyira feltöltött. Egyszerűen muszáj volt már kimozdulnom és erre a legjobb helyszíneket választottuk.

Sétálgatni jó!

Visegrád

Már egy ideje szerettem volna ellátogatni Visegrádra. Csakhogy valami mindig közbeszólt, így kötöttünk ki egyszer például Esztergomban. Most azonban adva volt minden egy kis túrázáshoz. Túrázás alatt a vár meghódítását értem.

Késő délután értünk a városba és bár nagyon szépen sütött a nap, sapka és sál még elkélt. San Diego meg is kérdezte, felmenjünk-e kocsival, mire kategorikusan kijelentettem, szó sem lehet róla. Ha egyszer természetbe vágytunk és várat hódítani, akkor tegyük rendesen.

úti célunk a magasban

Szóval elindultunk megkeresni a felfelé vezető utat. Közben pedig megállapíthattam, hogy Visegrád is egy aranyos város. Tele van barátságos kertes házakkal, van sok kutya és macska (kettőt meg is simogattam) és igazán csendes. Persze csak ha nincs épp főszezon és nem ágyúznak a várban...

Míg elértük a felfelé vezető lépcsőt, ami rávitt minket az emelkedő földútra, cseppet hűvösnek tűnt az idő. Aztán, ahogy kezdtünk egyre meredekebben haladni fölfelé, egyre jobban kimelegedtünk.

úton fölfelé

A gyalogösvény néhol kifejezetten meredeken vezetett fölfelé és ezt igazán csak visszapillantva lehetett észrevenni. A cél hol feltűnt a fák között, hol nem. Mikor pedig megálltunk kicsit megcsodálni a tájat és felmérni, mennyit haladtunk, gyönyörű kilátásunk nyílt a kis erdőre és persze alant a Dunára is.

visszatekintve a városra

tavaszi erdő

a cél még messze...

Csupán néhány ember jött szembe velünk, így kellemesen, kettesben mászhattunk fölfelé. Ez azt jelentette, hogy vidáman cseverészhettünk, ugrathattuk egymást, melyikünk orra pirosabb és megállhattam megsimogatni a mohát. Valamiért szeretek mohát tapizni...

Közben persze készítettünk néhány képet, ahogy a mellékletek mutatják és megállapítottuk, hogy igazán ránk fért már a túra. Kicsit elpuhultam a télen, ezen változtatni kell.

Szóval biztosan nem döntöttünk rekordot várhegymászásban, de mosolyogva fölértünk és mivel közben eltelt a délután is, a kedves bácsi a kapuban még jegyet sem kért tőlünk.

Úgyhogy megcsodálhattuk a várfalat és a pazar panorámát, ami meseszép és minden mászást megér. Alig bírtam betelni a Dunakanyar látványával.

a célban

Duna jobbról

Duna

várfal meghódítása

panoráma

A csúcson már több turistával találkoztunk, egy diszkós csapattal, akik zenére másztak fel és egy rettentően vidám francia csoporttal. Utóbbiak hangosan énekelve masíroztak, míg mi csendben gyönyörködtünk a kilátásban. Mert ez a látvány az, amivel nehéz betelni.

Aztán, mivel kezdett sötétedni, el kellett szakadnunk a fenséges látképtől és el kellett indulnunk visszafelé. Lefelé természetesen gyorsabban tettük meg az utat, bár jóval óvatosabban, mert a korábbi eső és a szorgos kis turistalábak nyomán sáros levéltakarón haladtunk, ami kissé csúszik. Nem lett volna szerencsés sötétben nekivágni az útnak, ám szerencsére még napfénynél értünk vissza a kiindulási ponthoz.

Szóval remek programnak bizonyult ez a városnézős várhódítás. Kellemesen elfáradtunk, de közben fel is töltődtünk friss levegővel, napfénnyel, madárcsicsergéssel és a ténnyel, hogy végre kimozdulhattunk a nagyvárosból. Ezért csak ajánlani tudom mindenkinek mindkét várost. Megéri felmászni és megcsodálni mindezt.