2017. március 4., szombat

A vízisten menyasszonya 12.

Lassan, de biztosan haladok ezzel a sorozattal.
Ez már a 12. kötet, amiben nyomon követem a vízisten szerelmi életének káoszát. A borítóra ezúttal Szoa került, megjegyzem joggal, mert ennyi figyelmet megérdemel, ha már a cselekményben nem rúghat labdába.
Mindössze 172 oldal, így nem a leghosszabb rész. Fülszöveg:
"Habek egy fényűző szertartás keretében végre feleségül veszi Szoát a Holdon! De a nászéjszakán, amikor az elátkozott vízisten és gyönyörű emberi menyasszonyának szerelme beteljesülne, valaki áthatol a palota védőpajzsán, és elrabol valakit, aki nem közömbös Habek számára. Az ezt követő mennyei háború pedig nem kímél se istent, se embert!"
A fülszöveg kicsit lelövi a poént, de ez senkit sem érdekel, mert ez a történet az, ami halad is meg nem is.
Voltak már hullámvölgyeim a sorozattal (mint a hatodik rész), ám az utóbbi három kötetben visszaadta kicsit a hitemet. Nos, ez a hit vagy inkább remény ismét megcsappant.
Komolyan kezdem azt érezni, hogy szép grafika ide vagy oda, egy szappanoperát olvasok. Mikor a két főhős egymásra találhatna, mindig történik valami és bumm, már megint csak távolról nézegetik egymást. Ez pedig nem jó sem nekik, sem az olvasónak. Komolyan kedvem támadt falhoz csapni valamit, mikor a nehezen összeszenvedett esküvőt követő nászéjszaka szabotálva lett. No, nem mintha bármi erotikus tartalmat vártam volna, mert ez nem olyan könyv, hanem csak egy kis hitelt a házasságnak. Mármint Szoa és Habek már cirka 12 kötete jegyesek/házasok, de még mindig úgy viselkednek egymással, mint két szerelmetes idegen. Ez a hosszúra nyúlt násztánc pedig baromi frusztráló.
Főleg azért, mert a történet másik részét a végeláthatatlan ármánykodás foglalja el, ami szórakoztató ugyan, egy ideig... de a túlzásoktól ez is sok lett már. Újabb szereplők, újabb fenyegetőzések és újabb verbális meccsek ismétlődnek kötetről kötetre. Mindenki dobálózik a háborúval, állást foglal egyik vagy másik oldalon, de konkrét konfliktus még mindig nincs. Ez pedig legalább olyan bosszantó tud lenni, mint a szerelmetes szenvelgés.
Igen, kicsit felbosszantottam magam, mert oké, hogy néha kell valami lányosan romantikus (mi más lehetne alkalmasabb erre, mint egy virágokkal és pillangókkal elárasztott képregény), de ez már csöppet túlzás. Hacsak a szerző nem kapja össze magát és hoz egy váratlan fordulatot, ami nem elcsépelt és nem a szerelmi légyott szabotálására szolgál, vagy rendez egy kis vérfürdőt (tudom, halhatatlan istenek, esélyem sincs...), bosszús leszek.
Összességében tehát ez a rész nekem most nem adott sokat. A rajzok még mindig szépek, ám a történet még mindig ugyanott toporog és a kötet végi mézesmadzagot már nem veszem be.
Azért továbbra is olvasni fogom, legalábbis az eddig magyarul megjelent 14. kötetig.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése