Szeretem a fantasyt, imádom a sárkányokat, kedvelem a tündéreket és más misztikus és mitologikus lényeket. Főleg ezért keltette fel ez a könyv a kíváncsiságomat. Na, meg az is hozzájátszott, hogy Moly.hu-n folyamatosan dicsérő véleményekbe botlottam róla. Ráadásul olyanok magasztalták, akiknek az ízlése többé-kevésbé egyezik az enyémmel. Lehet megkövezni, de néha behódolok a tömeg nyomásának. Természetesen utánajárva, megfontolva és nagyon sokat meditálva rajta. Hát így találtam rá Karen Marie Moning könyvére.
Lassan kilométer hosszú listám lesz azokról a könyvekről, amik érdekelnek, elolvasnám, esetleg a polcomon tudnám őket. Ez a kötet is köztük szerepelt, míg egy akció keretében be nem szereztem kedvezményes áron. Ő lett a húsvéti ajándékom.
Nem kezdtem el azonnal olvasni, mivel előbb meg akartam várni, míg a Vaskirály élményei kissé elhalványulnak. Egyik tündérvilágból a másikba, lehet hogy összezavart volna. Szeretem külön-külön kiélvezni a világokat, még akkor is, ha a téma hasonló.
Maga a kötet mutatós darab. A borító nagyon szép és a vastagsága is az ideális középkategóriás a maga háromszáz oldalával. Csupán egy problémám volt fizikai megnyilvánulásával, méghozzá a szoros kötés. Elég nehéz kihajtani a lapokat, én meg nem szeretem erővel szétfeszíteni a könyveimet, így óvatosan lapozom. Ennél a könyvnél nem lehet óvatoskodni, de egy szakszerű könyvmoly megoldja így is gerinctörés nélkül.
Mielőtt rátérek magára a műre, íme a fülszöveg:
MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.
A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében.
A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre figyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.
Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen provinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep. Kettejük közös próbálkozásának sikeréért azonban már a hamarosan megjelenő folytatás olvasása közben izgulhatunk.
Bár az utolsó bekezdés nem nyerte el tetszésemet, kissé folytatás-vadásznak éreztem, egész jól átfogja a cselekményt.
Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, jó lesz ez. Nyomozás, titkok, veszély és tündérek, minden ami kell. Aztán, ahogy haladt a történet lelkesedésem csappant.
Mac számomra egy irritáló nőszemély. Nem tudom, pontosan mi zavar benne, de egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Annyira amerikai, annyira rózsaszín és annyira öntelt és butus, hogy felhúzott. Képtelen voltam azonosulni vele, hiába vannak néha kifejezetten szórakoztató megnyilvánulásai, taszított. De nem adtam fel, hiszen egy ellenszenves főszereplőből is lehet jót alkotni, ezt hívják karakterfejlődésnek. Mac fejlődik is, kicsit benő a feje lágya, kevésbé lesz rózsaszín, de a könyv végére így sem kedveltem meg. Talán majd a folytatásban...
A tündérek nem a gyerekmesékből ismert apró, szárnyas, színes lények, hanem a negatív, veszélyes, vagy kifejezetten csúf, vagy gyilkos szépségű típusba tartoznak. Ezzel nem is volt problémám. Hozzászoktam a hasonló lényekhez és a leírásuk megfelelő táptalajt biztosított képzeletemnek.
Ha már karakterek, meg kell említenem Barronst. Jól kitalált figura, tetszik a sejtelmessége, a stílusa és igazából engem ő ragadott magával a történet során. Jobban érdekelt kicsoda, micsoda és mit titkol, mint hogy ki Alina gyilkosa, vagy mit kezd magával a főhősnő. Benne láttam a fantáziát és tudom, hogy még nagyon sok lehetőség rejlik benne.
A cselekmény amúgy elég laposnak hatott. Oké, vannak benne izgalmak, küzdelmek meg rejtélyek, de valahogy egyszer sem éreztem úgy, hogy ne bírnám letenni.
Mikor előzetesen utánanéztem a könyvről keringő véleményeknek, botlottam olyanba, hogy Moning milyen szépen és kitűnően ír. Hát nálam a szépen az nem ez a kategória és az írástechnikája is pusztán a jó típusba tartozik. Stilisztikailag nem rossz, de nem is kimagasló, nincsenek benne sem jellegzetes szófordulatok, sem szépen összerakott képek, csak az, amit egy könyvnél alapból elvár az ember (Bár sajnos vannak papírpazarlásnak minősülő fércmunkák is a könyvpiacon.), meg egy leheletnyi humor. A történetvezetéssel viszont akadtak gondjaim. A szálak jól vannak összerakva, tehát jól ír, de nem kiválóan. Engem baromira bosszantott, hogy mikor történne valami érdekes, izgalmas, azt nem leírja, hanem ugrik egyet és a főszereplő gondolatiból és az eseményről szőtt értékeléséből rakja össze. Mondok egy példát, hogy érthető legyen:
Mac találkozik egy tündérrel, aki megtámadja az utcán. Ott áll szemtől szemben vele. Megijed, jön a feszültség, majd bumm, vége a résznek. Következő sorban már Barrons boltjának biztonságában csücsül és meséli, hogy megtámadták.
Hol van itt az akció? Hol az izgalom? Nem lehet aggódni egy szereplőért, ha nem látjuk, milyen veszélyekbe keveredik. Ez pedig nem az egyetlen ilyen eset volt, így Moning nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet.
Cselekményről többet nem írok, inkább még egy kicsit a hangulatról meg az erotikáról.
Ez nem a legkönnyedebb fantasy akart lenni, de nem is az ütős kategória. Valahol a kettő között. Gyilkosság, erőszak van benne, de nem olyan véresen arcba vágósan, és a korábban említett akcióleírások hiányának fényében, nem kimondottan hatásos ez a sötétnek szánt aura. Szóval nem kell tőle félni, egyáltalán nem "kemény" könyv.
A másik felnőtt tartalom pedig érdekesen lett belecsempészve. Egy korábban olvasott véleményre alapozva itt is ütősebbre számítottam. Az illető ugyanis szívfájdalmának tekintette a szextündér kis akcióját. Én meg a későbbi Anita Blake kötetek után még el se pirultam tőle, pedig tömött vonaton olvastam. Igazából nem is tudtam, mit kezdeni ezekkel a részekkel. Illeni illettek a cselekménybe, de a főhősnő rögtönzött sztriptíze nélkül is elment volna a dolog. Ettől sem kell megijedni, erotika van benne és nem pornó. (Szerencsére!)
A kötet befejezése tetszett. Elhúzta a mézesmadzagot, hogy ha akar, azért tud írni akcióról is és meglebegtetett néhány későbbi lehetőséget.
Amúgy ez is egy sorozat, Tündérkrónikák első kötete. (Már olyan magas az ingerküszöböm, hogy nem hat meg... Belefáradtam a mérgelődésbe.) Magyarul további két kötet megjelent (Álom és valóság, A hajnalra várva) és a negyedik rész is kész van, csak a Kelly Kiadó anyagi gondokra hivatkozva egyelőre felfüggesztette. Ezt inkább nem minősítem, hátha elszalad velem a ló. A teljes sorozat információim szerint öt könyvből áll.
Összegezve, nem rossz könyv, de nem is kimagaslóan jó. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a tündéres témát és belevágnának egy kissé bizonytalan jövőjű (már ami a magyar kiadást illeti) sorozatba.
Azt még nem tudom, beszerzem-e a folytatást. Erre még alszom néhányat, mert mint már említettem, hosszú az olvasandó könyvek listája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése