Az éhezők viadala

Már elég régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Olyan nagy és lelkes rajongótáborral rendelkezik, hogy lépten-nyomon pozitív értékelésekbe botlottam. Kicsit mégis tartottam tőle két okból: 1. aminek nagy a reklámja, az általában nem olyan jó és csalódást okoz, 2. Battle Royale-ra emlékeztetett.
Így jegeltem a dolgot egész addig, míg a moziban be nem vágtak néhány képkockát a közelgő filmadaptációból. Megfogott és úgy éreztem, nem várok tovább, nekem ezt olvasnom kell, mielőtt megnézem moziban. Szóval rákerült a karácsonyi könyvlistámra.
Jöjjön a szokásos fülszöveg:

"Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal..."

Mikor elkezdtem olvasni, a kettes számú megérzésem látszott beigazolódni. A Viadal nagyban emlékeztetett a Battle Royale-ra, ami tekintve hogy a legkedvesebb könyvemről van szó, nem ígért túl sok jót. Azt a briliáns művet felülmúlni nem kis feladat. Úgy tűnt egy enyhébb, kevésbé véres és brutális változathoz van szerencsém. No, de mivel ez egy ifjúsági regény, még jó, hogy nem élve boncolnak benne.
Aztán a kiválasztás után sikerült teljesen elvonatkoztatnom kedvenc könyvemtől és később is csak néhány nagyobb konfliktushelyzetben ugrott be, de erről majd később.
Kétségtelen a két könyv alaptörténetének hasonlósága, a társadalomkritika, ami megbújik a háttérben, mégsem szabad őket összehasonlítani. Ég és föld a kettő.
Az éhezők viadala engem nem egy véres játékra, hanem egy valóságshow-ra emlékeztetett. Ez pedig olyan dolog, amit nehezen vesz be a gyomrom. Utálom a valóságshow-kat és kész. Ez a hangulat pedig belengte az egész könyvet, ami sokat rontott számomra a történeten. A cicomázás, az interjúk, a mesterkélt viselkedés, párbeszédek gyomorforgatóbban hatottak rám, mint az a sok véres küzdelem, amit ütősebb könyvek olvasása során átéltem. Kiráz a hideg tőle.
Persze ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy a média arcába vágjuk, mennyire elcseszettek és milyen sok szemetet sugároznak a gyanútlan emberek felé. Valahogy mégsem volt olyan nagy hatással rám. A média mögött mindig politika húzódik meg, amiből elég kevés került ebbe a kötetbe.
A cselekmény érdekes. Suzanne Collins jól ír, gördülékeny, könnyed stílusa van. Nekem mégis langyosnak tűnt. Végig Katniss szemszögéből látjuk a dolgokat, így csak azt olvashatjuk, ami vele történik. Én pedig kíváncsi lettem volna a többi versenyzőre is.
Katniss egyébként szerethető figura. Lehet neki drukkolni, de csak akkor lendül akcióba, amikor valaki belebotlik az arénában. Amúgy meg meghúzza magát, vadászgat, mászkálgat, elvan. A versenyzők meg szépen fogyatkoznak és a 24 emberkéből csupán egy tucatról tudjuk meg, mi lett vele. A többi volt nincs felszívódott. Félreértés ne essék, nem akarok én mindenképp vérfürdőt olvasni, csak kíváncsi lettem volna, mások mit tesznek, míg főhősnőnk nyúlpecsenyét sütöget.
Elég kiszámítható az események menete és csak egyszer pislogtam nagyot, miközben azt motyogtam: "Na, ne! Ez túl egyszerű!". Van ugyanis néhány kimondottan érdekes konfliktushelyzet, amitől felpöröghetnének a dolgok és megkaphatnánk azt, amitől leesik az állunk és ami gondolkodásra késztetne, viszont ezeket a magas labdákat az írónő olyan laposan csapja le, hogy az már nevetséges. Így nincs mélysége a dolognak, legalábbis számomra. Amúgy ezeknél a részeknél kúsztak elő a Battle Royale-hoz kapcsolódó emlékeim.
Peeta karaktere érdekes, de semmi többet nem nyújt. Bár kiszámíthatatlannak kellene találnom, elvégre az volt az írónő célja, hogy meglepjen minket, én végig átláttam rajta. Picit több aktivitás és kevesebb romantika feldobta volna.
Nem rosszak a karakterek, nekem néha mégis hiányérzetem volt. Mélyebb gondolatvilágot elviseltem volna.
A könyv során folyton vártam valamit, valamit ami kiváltja azt a katarzist, amit az igazán jó könyveknél érzek. Sajnos, ez elmaradt. A végkifejlet sem hozta meg a hozzá fűzött reményeimet, az is laposan lett lecsapva. Összességében tehát jó könyv, de nem a legjobb.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a poszt-apokaliptikus történeteket és valami könnyedebb, de mégis akció dús könyvre vágynak.
Aki nem olvasta a Battle Royale-t annak szívből ajánlom, aki viszont olvasta, előbb programozza át az agyát, hogy mentes legyen az előítéletektől és élvezni tudja ezt a könyvet.

Néhány kiegészítő megjegyzés:
Trilógia első darabja és már a teljes folytatás elérhető magyarul. Majd valamikor beszerzem azokat is, mivel a Futótűz felkeltette érdeklődésemet.
A könyvből film is készült, ami hamarosan, ha információim pontosak, márciusban kerül a mozikba. Mindenképpen elmegyek és megnézem széles vásznon.
A filmelőzetes egy kis kedvcsinálónak: Az éhezők viadala 2012
Mellesleg belezúgtam a film főcímdalába. Egyszerűen csodálatos: The Hunger Games (2012) Trailer Soundtrack
És egy kis kirohanás a végére: Miért kell minden könyvet Stephenie Meyer ajánlásával reklámozni? Már minden könyv borítóján ott figyel, mit gondol róla a Twilight szerzője. Kit érdekel? Nem azért fogom megvenni, mert neki tetszett, hanem mert nekem tetszik. Bosszantó, hogy hirtelen ő lett az ifjúsági fantasy írók koronázatlan királynője és nem lehet úgy könyvet kiadni, hogy ne legyen kapcsolatban vele.